Mi a fenét mesélhetnék újdonságot a Dachsteinről? Lerágott csont ez is. Október, Gosau-tavak, Dachstein. Az időjárás alkalmatlan a csúcshódításra, mégis megéri, mert gyönyörű… Ezt kellene újra elragoznom… Próba indul!

* * *

Verőfényes október eleji csütörtök délben nem értjük, miért nem találunk szabad parkolóhelyet a gosaui nagy parkolóban? Mit csinál itt ennyi ember holt szezonban hétköznap? Ide járnak ebédelni? Nagy nehezen azért leparkolunk, felmálházunk, elindulunk. Egy gyors, rituális kávé a szuvenír árus hölgynél, aztán nyomul a banda tovább.

Az alsó tó partjáról elénk tárul a Gosaukamm és a Dachstein északi oldalának látványa, ami megnyugtató; a két hete hullott tetemes mennyiségű hó elolvadt már, csak a nagy falak tövében húzódik cikcakkos, keskeny fehér sáv. S még valami emlékeztet a szeptemberi télre. A lombos fák korán őszi színekre váltottak. Míg a vörösfenyő zöldje épp, hogy kezd halványulni, addig a bükkök lombja (zölden nem nagyon komálja a tartós fagyot, havat), téglavörösbe fordult. Olyan giccses színkavalkádban van részünk (ég, gleccser, tó, sziklák, fenyvek és őszi lombok), hogy az ember gyomra komolyan mondom, felfordul… Ehh, nem is nézem tovább, menjünk!

Sovány malac vágtában tesszük meg az Alsó- (936m) és Felső-Gosau-tó (1164m) közötti bő 5 kilométert. A felső tónál, a Holzmeisteralm terasza tele kirándulókkal. Mi is iszunk valami frissítőt, aztán nekiállunk a hütte mögötti fal (divergencia lépcső) quasi megmászásának, amelynek tetején, légvonalban 2 kilométerre de szintben még több, mint ezer méterre vár ránk a télire bezárt Adamekhütte.

Tavaly ilyenkor esőben, feljebb hóviharban, rekord idő alatt másztunk fel, most viszont, a verőfényben valahogy nem szaggatom az istrángot. A tavalyinál másfél órával rosszabb időt „futva”, utolsónak érek fel. Aminek egyébként – az önérzetemet leszámítva – semmilyen gyakorlati jelentősége nincsen.

Mire felérek, észak felől fekete fellegek kúsznak a képbe, a légnyomás pedig – nagyon okos óráinkon döbbenten bámuljuk – 777 hPa, és csökken. Ez nagyon alacsony érték ezen a magasságon (2196m) és rossz időt jelez. Karancsi barátommal – tulajdonképpen az ő túrája ez – úgy is készültünk, hogy a házig jussunk el, minden további pedig ajándék lesz. Hát… mire bevackolunk, majd az első emberünk egészségügyi űrsétára indul, már vízszintesen hordja a havat a szél… Mondanom sem kell, hogy épeszű ember nem megy fel ilyenkor ilyen helyre, úgyhogy magunk vagyunk a havason. A többi ápolt (osztrákok) csak 3 nap múlva indul majd útnak, miután látják az Instagramon megosztott képeimet.

Az Adamekhütte télire bezár október elején, de a bejárat melletti helyiséget 6 főre méretezett téli szállásként nyitva hagyják, jelképes és önkéntes díjazás (5.-€/fő/éj) fejében bárki használhatja ezt, aki be tud bújni a bejárati lépcső tetején levő irdatlanul nehéz csapóajtón. Fűtés nincsen, de a vastag kőfalak ilyenkor még tartják a viszonylagos meleget (~16 C), a matracláger kényelmét plédek, párnák és vastag matracok szolgálják, úgyhogy ilyenkor, októberben még hálózsák sem kell. Eszünk, iszunk, aztán korán nyugovóra térve 10 órát alszunk.

Reggelre kelve látjuk, hogy semmi ok a kapkodásra; az északi szél továbbra is vízszintesen hordja a havat. Kiadós reggeli után heverészés, beszélgetés, újságolvasás következik. Az előrejelzés alapján sejtettük, hogy nincs komoly esélyünk a csúcsra menni, az erős szél miatt. A terv az volt, hogy kirándulunk, amerre lehet, esetleg a gleccseren gyakoroljuk a jégen standolást, egyebeket. De a szél is, a hó is több, mint amit bármilyen előrejelzés mutatott, úgyhogy egyelőre a ház mögötti bádogbudira eljutni is komoly kihívás. Én ezt később – mivel a budi ajtaja úgy befagyott, míg bent voltam, hogy háromszor kellett rárúgnom, hogy kiszabaduljak – mellőztem is aztán, nehogy szenzációhajhász szalagcím legyek a sajtóban; „A klotyón fagyott meg az óvatlan hegymászó”, stb.

Az ilyen hóviharos, nulla látótávolságos túráknak megvan az a sajátos bája, hogy amolyan idegen bolygóra tévedt űrturistaként csodálkozhat rá az ember a saját bolygójára, ahol él. Szürreális látványok, benyomások, különösen éjjel, amikor a hóviharon átszűrődő, szórt holdvilágnál többet, mást látni, mint a fejlámpa fényében. Egyedül bolyongva a ház mögött, az árnyékszék felé, a szakadék peremén…

De most még délelőtt van, s feltett szándékunk, hogy kimozdulunk, bármi is lesz! Beöltözik hát a banda, s bátor 500 métert (az oda-vissza 1 km ám!) túrázunk délre, a Schneebergwand irányába. Többet nem lehet kibírni idekint, annyira vág a szél, a hó. Gyors „csúcsfotó” egy út menti kőnél (hej, ha lenne nálunk kis összecsukható, hordozható csúcskereszt!), aztán vissza a ház szélárnyékába! Itt Andi épít egy, a hóember-alakkörhöz sorolható, végül is egérmacinak bélyegzett valamit, majd irány az ágy.

Ha kirándulni nem lehet, akkor tán együnk valamit! Összedobjuk, kinek mije van, aztán… elmesélem a vacsoránkat. Az előétel kolbászos/szalámis, sajtos, paprikás szendvicskatonák, 3-4 hullámban. Leves helyett hagymás, tojásos, paradicsomos tonhalsaláta, a legjobb, amit ebben a műfajban valaha ettem. A főétel négyféle sajtos, szalonnás szószban macerált tészta. A desszert pedig cukrozott almaszeletek mazsolával, dióval és mandulával. Én a végére már nyögni is csak fekve tudok…

Aztán leszáll az éj a maga sajátos hóvihar-hangjaival, kékesszürke szórt fényével. Földi űrbázisunk legénysége nyugovóra tér, csak egy-egy magányos alak indul alkalmanként sorsszerű éjszakai küldetésére a veszedelmes északi szektorba. Visszatérnek-e, vagy belefagynak a budiba? Senki sem tudja…

A harmadik nap reggelén nemigen akar világosodni az ég. Vastag hófelhő van fölöttünk, a légnyomás tovább esik, fúj a szél, hordja a havat, amiből tisztességes mennyiség esett az elmúlt másfél nap alatt, van ahol combközépig ér. Megpróbálunk mindent megenni reggelire, aztán összepakolunk, rendet rakunk és elindulunk lefelé.

Út, nyom, jelzés sehol, csak a hótorlaszok. Az ilyen kalandok szoktak „ezek nem normálisak” jelzővel illetett hegyimentős történetté lenni. Ez most nem lesz az, mert elég dörzsölt a banda, négyen is vagyunk, akik jobban ismerjük a hegyet – pontosabban ezt az útvonalat – behavazott állapotában, mint natúr. Ráadásul három kütyün négy alkalmazás rögzítette a feljövetelünk útvonalát, szóval a rátermettség és a tapasztalat mellett a technika is rendelkezésünkre áll, mielőtt telefonos segítséget kérnénk. De erről szó sincsen, az első két opcióval (rátermettség, tapasztalat) jól boldogulunk. A menetben az első három ember (Ádám, Andi, én), meg a legutolsó (Herr Karancsi) ismeri a pályát, nem valószínű, hogy valami alkalmatlan helyen ereszkednénk le. Habár az ördög nem alszik, úgyhogy figyelünk ám, piszkosul! A legkisebb gyanúra is megállunk és ellenőrizzük, nem hibáztunk-e?

Mondanom sem kell, hogy a vastagon behavazott, ködös táj semmiben nem emlékeztet arra, amiben feljöttünk. Ádám megy elöl, töri az utat és esik-kel a hó által elrejtett egyenetlenségeken, köveken elcsúszva vagy megbotolva. Övé ugyan a legnagyobb zsák, de a legjobb erőnlét is, alig győzzük tartani vele a lépést. Fent, a sziklahavasi régióban nagy a szél, sűrű a köd, erősen vág arcunkba a hó, de viszonylag könnyű a tájékozódás, elég jól követhető a domborzat. 2000 méter alatt az összeborult törpefenyő már nehezebb pálya, de valamelyikünk mindig ráhibázik, merre vezet tovább Ariadné fonala a labirintusban.

1700-on, a Gschlößlkogel aljában nagyobb csapat zerge álldogál, illetve heverészik a patakparton. Most van a párzási időszak, tavaly ilyenkor majdnem legázoltak bennünket. Ezek a mostani zergéink nagyon békésen elvannak, alig akarják elhinni, hogy pont arra van dolgunk, ahol ők sziesztáznak. De pedig pont arra… Nagy módosan besétálnak a törpefenyvesbe, mi pedig örömmel konstatáljuk, hogy innen kezdve legalább zergecsapás van az ösvényünkön, nem a szűz hóban kell botorkálnia Ádámnak. 1300m környékén aztán esőbe vált a havazás, de ezen olyan nagyon nem lepődünk meg, hiszen a felhő alá érve láttuk már, hogy odalent a tavak környéke hómentes.

A Holzmeisteralm zárva. Szünnap. Szombaton… Ej, pedig milyen jó lett volna itt egy meleg leves! Bambán állunk a ház előtt, mígnem felfedezem, hogy a melléképület melletti itatóvályúban sörök, kólák és dobozos kávék úszkálnak, bolti áron, becsületkasszával. Nincs is annál jobb; szakadó esőben, 8 fokban jéghideg üdítőt hörpölni algától iszamós bádogdobozból… Merthogy ezek az italok valószínűleg az egész nyarat a vályúban töltötték, feliratukat kifakította a nap, némelyiknek a szavatossága is lejárt már, szóval nem az a komfort-koktél kivitel, de itt és most nekünk ez is megfelel.

Az őszi erdő esőben is gyönyörű. Különösen, hogy lassan szitálásba vált, majd el is áll, a felhőzet felszakadozik, s az alsó tónál már ragyogó napsütésben, vizes holmijaink dunsztjában vonulhatunk. Mellettünk a Gosaukamm, mögöttünk a Dachstein behavazott ormai tornyosulnak az erdő őszi színpompája fölé. Aztán mindez megismétlődik fejjel lefelé, a haragoszöld tó tükrében. Kimondhatatlanul utálatos látvány ez.

A következő csalódás a szuvenír árusnál ér bennünket; a mami kávéfőzője bedöglött. Krucifiksz donnervetter! Hát milyen labanc tempó ez?! Három napja erre a kávéra készültünk… Szerencsére a történet nem itt ért véget. Van a közelben egy fogadó, ahol a tavalyi tapasztalatok alapján szállást foglaltunk, ahol olyan kávét főznek, olyan sülteket adnak fel és olyan bort mérnek, hogy… ennek a napnak éjfél után lett vége.

Vannak, akik szerint már hegynek fölfelé arra a hátszínre gondoltam, amit majd szombat este a Gosauschmidben eszem, s ezért nem tudtam a szokásos tempóban kapaszkodni a hegyre. Mások szerint azon morfondíroztam, marhasült legyen a vacsorám, vagy zerge? Ön mit gondol?

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3358/title_Dachstein-behavazott-zergeosvenyeken/

További képek: https://photos.app.goo.gl/QES8PALUiC69FEhZ2

Címkék: Dachstein