Eredeti bejegyzés

Ha az ember lánya, egy 1103 méter magas sziklafalat készül megmászni Ausztriában, korán - hajnali fél háromkor - kell kezdenie a napot, viszont a kávéval a kiszáradás veszélye miatt csínján kell bánni. A reggeli gyors pakolás után kimentem az utcára, ahol már vártak a többiek. A Sanyiféle Klettersteig túrákon az a megszokott rendszer, hogy az autósok mindenkiért házhoz jönnek és így együtt megyünk konvojban a a hegyek felé, idén a Raxot céloztuk meg. 

Miután mindenkit összeszedtünk, 7 óra körül már Mosoni pihenőhelyen találkoztunk a csapat többi tagjaival. Rövid szünet után beálltunk menetirányba és indultunk is. Mi mentünk elöl, aminek az lett a következménye, hogy a csapat fele leszakadt, mert elfelejtettünk szólni, hogy az útépítés miatt melyik oldalon haladunk. Szerencsére beértek minket, és így kb. 4 óra autózás után megérkeztünk a célhoz, a Rax lábához. 

Itt két csapatra osztódtunk: Süni és Nyuszi csapatra. A Süni csapat (ebben voltam én is), a Gaislochsteigen kezdtünk, utána traverzben haladtunk a Gustav-Jahn-Steigen, majd becsatlakoztunk az Alpenvereinssteigbe, amint a Nyuszik is mentek. Miután megkaptuk bérelt felszerelésünket, az első nagy hajrával el is tévedtünk. Szerencsére nem bóklásztunk sokat, haladtunk a GPS szerint. 

Az út a beszállásig másfél óra, meredek és izzasztó kirándulás volt. Az egész megpróbáltatás egy öltözködés volt. Amikor melegünk lett, levetkőztünk, de a sok megállás miatt, mindig vissza kellett venni a pulcsit, aztán megint le és megint vissza és így ment végig. 

Miután vért hörögve, a törmeléklejtőn csúszkálva és kőlavinát zúdítva a másik fejére, fáradtan és kimelegedve elértük a beszállást, egy rövid pihenőt tartottunk, ahol bevártuk a lemaradókat, felvettük a mászófelszerelést, kesztyűt, beülőt, sisakot és szépen sorban elindultunk az úton. 

A klettersteig elejét egy vöröses, sáros talaj és jókora oldott üreg jelezte, aminek a tetejéről csöpögött a víz, hiszen egy kisebb vízesésen kellett áthaladni az első szakaszon. Szerencsénkre épp nem volt esőzés a napokban, így megúsztuk pár nyakba kapott jéghideg vízcseppel. A mögöttem hallatszó felszisszenések tudtomra adták, hogy nem csak én jártam pórul.

A drótkötél pálya könnyű, de csúszós útján haladunk felfelé, majd miután elhagyjuk a kis csobogót egy vaslétrán kapaszkodunk tovább. Az út izgalmas és gyönyörű volt. Többször megálltam megcsodálni a mögöttem álló monstrum hegyeket, aminek az lett az eredménye, hogy feltorlódtak mögöttem az emberek, így sajnos ritkítanom kellett a bámészkodást.

Több létra és izgalmas lépés után kiérünk egy turista útra, ahol megint kisebb kaptatón haladunk tovább a következő becsatoláshoz. 

Az út következő része már napos időben telt, a B nehézségű oldal mászása nem okozott gondot senkinek. Ekkor már nem nagyon voltak létrák, inkább oldalt másztunk, nem volt szükség mindenhol biztosítani magunkat, így gyorsabban haladtunk. Mikor felértünk egy magasabb pontra, volt egy kis kiugró, ahol nagyon szép közös képeket tudtunk készíteni, de persze egy kép nem adja vissza ugyan úgy a látványt, mint élőben. 

Ahogy ott álltam és csodáltam a panorámát, eszembe jutott egy könyv  amit nemrégen kezdtem el olvasni, ebből idézem az ide illő részletet:

"Odalent észrevesz valamit, egy apró pontot az erdőhatár szélén. Nem is, két pontot. vajon állatok lehetnek, vagy csak kövek? Az egyik pont megmozdul. Kő tehát nem lehet. Talán mormota? Innen föntről nehéz megállapítani a méretét. A másik pont pirosnak tűnik. Lehet, hogy két hegymászó van odalent? Fölpillant az égre a délelőttre várható zivatar jeleit fürkészve. Ha hegymászók, a veszéllyel kacérkodnak, hiszen háromórás késéssel vágnak neki a hegynek. Innen, föntről olyan, mintha két hangya mászna azon az aprócska ösvényen.Ekkor eszébe ötlik: de hiszen innen a "kilátóból" szemlélve három órával azelőtt még ő maga is egy ilyen pontocska volt csupán, egy emberi porszem ennek a behemót, szeszélyes hegynek az oldalában, amely észre sem veszi, hogy egyáltalán mászik rajta valaki. (Mint ahogy egy híres hegymászó mondta: "A hegyek nem ölnek meg senkit. Egyszerűen csak ott vannak a helyükön.") Az ember ennek megfelelően egészen kicsinek, szinte jelentéktelennek érzi magát. S ilyenkor egy pillanatra a maga tökéletlen módján, átérezheti, mi tárulhat Isten szeme elé." /Philip Yancey - Imádság/

Igen. Ezt éreztem, hogy ott állok egy monumentális hegy kis szikláján és látom, hogy a másik oldalon másznak az apró kis emberkék. Pedig csak pár kilométer választ el minket. Kicsinek éreztem magam, de nem jelentéktelennek. Eszembe jutott milyen nagy dolgok szerepelnek a bakancslistámon és hogy milyen kevés idő az élet mindnek a teljesítésére számomra. A tanulságot végül leszűrtem, mint már annyiszor: nem kell kontinenseken átutaznom azért, hogy szépet találjak, elég csak kinyitnom a szemem és egy kicsit más szemszögből néznem a dolgokat.

A nagy gondolatok megszületése csak pár perc álldogálást jelentett, hamar indultunk tovább, már nem volt messze a kilátó: egy utolsó hajrá után kimerülve, izzadságtól átázott pólóban terültünk ki a fűbe. Gyorsan felöltöztem, nehogy megfázzak, felvettem a télispakám, kesztyűm és a szuper piros széldzsekimet, és máris jobban éreztem magam. Erős szél volt a tetőn (50km/h), a lábam fázott, de szerencsére összebújtunk páran mint a pingvinek és onnantól már jól éreztük magunkat. Kata hozott a Süni csapat tagjainak nyalókát, és azt hiszem rendszeresíteni fogom ezt a szokást, mert nagyon jól esett a savanyú cukor.

Miután mindenki felért a tetejére tanakodtunk mihez kezdjünk. Út közben elhagytunk pár embert, nekik az lett a sorsuk, hogy Kori, az egyik gyakorlott sziklamászó visszament értük a biztonság kedvéért, később ők becsatlakoztak a Nyuszikhoz.

Mi, többiek a kilátót elhagyva felmentünk az Ottohaus (1642 km) menedékházhoz, ahol Totoval (egy barátommal aki velünk jött) megittunk közösen egy sört. Pontosabban Toto vett egy sört, aminek az lett a következménye, hogy Kata is meg én is beleiszogattunk.

Rövid kitérő után indulásra hívott a vezető, mi össze is készültünk és mit sem sejtve elindultunk a vezetőnk után. Sajnos a rengeteg útelágazás miatt 20 percet azzal töltöttünk, hogy megkeressük a jó utat. Ha a házból néztek volna miket, azt láthatták volna, hogy egy csapat ember keresztül kasul mászkál a fennsíkon céltalanul. 

Nagy nehezen, kisebb nézeteltérések után végül megtaláltuk a leágazást, és elindultunk. 20 perc lefelé csörtetés után, egy kisebb pihenőnél vettük észre, hogy két embert elvesztettünk, majd összerakva a kirakóst megfejtettük, hogy akkor indultunk pont el, amikor ők elmentek wc-re. Szerencsénkre az egyik elveszett ember, Judit, gyakorlott túrázó, így szégyen szemre otthagytuk őket, abban bízva, hogy megvárják a Nyuszi csapatot.

Tovább mentünk, és csak mentünk és már vagy másfél órán át csak mentünk a térdeket nem kímélő lejtőn, de még mindig szemmagasságban volt a szemben lévő hegy. Ekkor már lemenőben volt a nap, és a többiek idegei sem vasból voltak, kimerültünk.

Kimerültünk, mert többször eltévedtünk és össze vissza bolyongtunk, ami eléggé bosszantó volt. Tipikus esetét láthattuk annak, hogy a technika (itt GPS) mennyire elbutít. Nem azt mondom, hogy nem hasznos egy ilyen szerkezet, de érdemes mind a két módszert alkalmazni, főleg ha olyan helyen vagyunk, ahol még nem jártunk és kevés a térerő és az egyéb erő ami ehhez kell. 

Mindegy is, a lényeg, hogy ha Toto nincs velünk, akkor valahol egész máshol lyukadunk ki, vagy fogcsikorgatva fordulhattunk volna vissza. 

Már erősen sötétedett, voltak akik elővették a fejlámpájukat is. Mi, a három jó barát, Toto, Kata és én hátul mentünk lámpa nélkül, hisz köztudott: a szem megszokja a sötétet. Így is volt. Bár kihívás volt egy két szakaszon, hiszen nagyon meredeken mentünk lefelé, sok volt a vaslétra, vaslépcső, valamint volt olyan hely, ahol ajánlották a kantárral való biztosítást. - senki nem biztosította magát.

A néha néha felbukkanó panaszmoraj ellenére nagyon élveztem az éjszakai túrát. Izgalmas volt, nehéz és fárasztó, ugyanakkor vicces, mert jól szórakoztattuk egymást, csináltunk szép fényképeket és teleszívtuk a tüdőnket az akkora már kecskeszarszagmentes friss fenyőillatú levegővel.... mert azt elfelejtettem mondani, hogy egész úton kecske ürülékben lépkedtünk, és ennek megvolt a hozzá tartozó szaga is.

Körülbelül 2-3 órát jöttünk lefelé, akkorra már mi is felkapcsoltuk a lámpáinkat és próbáltunk úgy lépni, hogy ne törjön ketté a térdünk. Amikor végre elértük az aszfaltutat, mindenki nevetett a másik járásán, mert úgy mentünk mint a részeg zombik. Én kb. csak úgy tudtam haladni, hogy csípőből löktem előre a lábaimat. Na jó. Ennyire nem volt durva a helyzet, de igen megterhelő és fájdalmas volt a lépkedés.

Közben lett térerő is, és megtudtuk, hogy a Sanyi csapata a Nyuszik még mögöttünk jönnek lefelé, ezért fogadásokat kötöttünk, vajon mikorra fognak megékezni.

Amíg várakoztunk, ettünk, levettük a felszereléseket (mert ilyenkor mindenki a beülőben gyalogol), kicsit összepakolásztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd ezt mind megunva beültünk a kisbuszba, hiszen nálam volt a kulcs. Ott elszórakoztattuk magunkat kb másfél órán át, amikoris fél 11kor megláttuk az első turnus lámpázását az autóút túloldalán! Megörültünk nekik és a fogadtatásukra kikászálódtunk a kocsiból.

A csapat többi része kb fél óra alatt megérkezett és következett a pakolás, fizetés, indulás kombó.

Körülbelül hajnali fél 1 kor indultunk el, Kori, aki vezette a kisbuszunkat megkért, hogy tartsam ébren amíg vezet, de teljesen ciki volt, bealudtam. Pedig fenn akartam maradni, de addigra teljesen kipurcantam. Persze tudtam, hogy Kori valószínűleg még annál is jobban, mivel ő ment vissza a tőlünk lemaradottakhoz.... szóval nagyon szégyelltem magam amiért egyszer sem voltam képes ébren maradni. Szerencsére egy srác a kocsiból beszélgetett vele helyettem.

A hazaútból nem sok maradt meg, mert tényleg végigaludtam az utat. Valamikor Budapesten ébredtem fel, amikor elkezdtük hazavinni az embereket.

Mire hazaértünk (reggel negyed 6), Sanyi már ott volt a házunk előtt. Kori leparkolt a kocsinkkal és átült a saját kocsijába, rövid nevetgélés után elbúcsúztunk és mindenki ment haza.

Gyors zuhanyzás és fogmosás után, reggel fél 6 kor feküdtem le, majd reggel 10 órakor egy pihepuha puszira ébredtem az unokaöcsém jóvoltából, és indulhatott a nagycsaládi szülinapi parti.