Biciklivel Perth környékén VI.

 A legutolsó és egyben a legkeményebb, legkalandosabb túra leírása következik. Miután szinte mindegyik víztározót vagy egyéb látványosságot megnéztem magamnak a Darling Scarp környékén, úgy gondoltam, hogy messzebbre kellene hatolni az ausztrál vidék belsejébe. Néhány hónapja már birtokomban volt egy autós atlasz (2008 elején vettem meg, mivel néhányan elmentünk autóval Nyugat-Ausztrália egyes nevezetességeit megnézni), így ki tudtam nézni egy útvonalat, ami messze kivisz a városból, és visszafelé nem kell ugyanarra jönnöm.

Az atlasz megfelelő oldalát utólag lefényképeztem, itt lehet megtekinteni. A kiválasztott útvonal a következő volt: Armadale-ből induló 30-as számú országút (a jobb alsó sarok felé tart), ami a 400 km-re lévő Albany-be megy, amiről balra lefordulva a Kinsella Road-on találom magam (a legszélső narancssárga út a „State Forest” felirat környékéről indulva a piros színnel látható Brookton Highway-ig), majd elérve a Brookton Highway-t (40-es számú országút), újra balra fordulok, és visszatekerek Kelmscott-ba. A túra távját 60 km-re becsültem. Mint látható az atlasz ugyanolyan módon jelöli a Kinsella Road-ot, mint az általam már jól ismert, a Canning gátig vezető aszfalt utat (Canning Reservoir mellett a térképen). Ezt az információt a későbbiek miatt jegyezzük meg!  

2008. október 14-ét néztem ki dátumnak, egy keddi napot. Minden probléma nélkül indult, a vonattal elmentem Armadale-be, aztán nekiveselkedtem az útnak. Mivel többsávos volt az autóút, ezért eleinte a járdán tekertem. Rossz döntés volt!
Néhány nappal, vagy héttel korábban hallottam valahol, hogy a szarkák (angol nyelvű leírás itt) költési időszakában vagyunk, és agresszívek lehetnek. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez engem nem érint, hiszen, jó persze, a kertünkben szoktak mászkálni, de fészkük nem volt ott, és amúgy is nagyon aranyos madarak.
Nem volt fél órája, hogy tekertem, amikor egyszer csak vinnyogásra emlékeztető hangot hallottam, és láttam, hogy két szarka keselyűként elkezd a fejem körül szálldosni. Valószínűleg fészek volt a járda közelében, és támadásra indultak! És bizony támadtak, jöttek neki a fejemnek, és a bukósisak semmit se ért, mert a fejem oldalát és a nyakamat támadták (megerősítem a wikipédia cikket, valóban így támadnak). Én a kezemmel hessegettem őket, de végül az egyik csak megcsípte a bal fülcimpám tetejét. Nem fájt, de gondoltam ennek nem lesz jó vége, úgyhogy kicsit rákapcsoltam. 1-2 perc után végre magamra hagytak, de a biztonság kedvéért még tekertem pár percet, aztán álltam csak meg, és tapogattam meg a fülemet. Semmi komoly, nem vérzett, tovább indultam.

Legalább már egy órája mehettem (kezdtem egy kicsit aggódni, hogy mikor érek már a kereszteződéshez), így gondoltam megállok inni, enni, készítek egy képet a szép országútról, és ha a következő fél órában nem érek a Kinsella Road-hoz, akkor visszafordulok. Az út túloldalán talán nem fognak támadni a szarkák!
Pár perc múlva tovább indultam, és hamarosan elértem egy földúthoz, és egy kis táblán megpillantottam, hogy „Kinsella Road”. Mondtam magamban: „Mi van? Ennek egy rohadt aszfaltútnak kellene lennie a térkép szerint”. Elnéztem a földút felé, ment szépen befelé a vadonba. Be merjek-e menni? A földút hosszú volt (utólag mértem le pontosan, 16,5 km), és amikor az ember olyan híreket lát a híradóban, hogy a túrázók vigyázzanak, mert a közeledő nyár miatt egyre aktívabbak a kígyók, akkor elgondolkodik, hogy egy ilyen világvége helyre merészkedjen, ahol ha történik vele valami, akkor még a holttestét se találják meg talán napokig, hetekig!

Összeszedtem minden bátorságom („egyszer élünk” elv alapján), és nekivágtam a vadonnak. Elhatároztam viszont, hogy semmi szín alatt sem állok meg a földúton! Az út amúgy jó minőségű volt végig (még az kellett volna, hogy hirtelen alig járható legyen), ezért menet közben elővettem a kis kompakt fényképezőmet, és pár képet azért lőttem (csak a jobb kezemet használva, ballal a kormányt fogtam). Szépen haladtam, talán túlzás volt ennyire óvatosnak lenni, de akkor sem álltam meg. Aztán rájöttem, hogy miért van ez a földút jelezve az autós atlaszban! Forgalom volt! Jöttek velem szembe többször is terepjáróval, egy esetben teherautóval, aminek meg az lett a kellemetlen következménye, hogy nyelhettem a felvert port. Néztek is rám furcsán a kocsikból. (Valahol a földút közepén egy elágazásnál láttam egy táblát, hogy valami bánya van a környéken.)

Körülbelül 1 óra „terror” után kiértem a Brookton Highway-hez, és megnyugodtam, bár eléggé fáradt is voltam, mert az idő meleg volt és több mint 40 km-t mentem már. Ettem, ittam, feltöltődtem, majd nekivágtam a visszaútnak. Az sem érdekelt, hogy még viszonylag sokat kellett felfelé menni (vissza kellett kapaszkodni a Darling Scarp nyergére), de legalább aszfalt úton mentem, ahol sokkal inkább biztonságban éreztem magam!
Még olyan élményem is volt, hogy elhaladtam út szélén dolgozó munkások mellett, akik megtapsoltak! Ennyire ritka lenne a kerékpáros errefelé? Mindenesetre egy kézemeléssel, mosolyogva megköszöntem a tapsot.  
A legmagasabb ponton átbuktam, és onnan szinte már csak gurulni kellett Kelmscott-ba, ahol felszálltam a vonatra, és rendben hazaértem.

Ez volt az utolsó hosszú túra, mert október végétől megérkezett a forróság (35-40 fok), és jött a strandszezon!
De annyi szent, hogy ha valaha újra Perth-be utazok, biztosan keresek egy kerékpár kölcsönzőt, és újra nekivágok ezeknek a tájaknak, mert nagyon megéri! Csak ajánlani tudom a környéket a leírt túrák segítségével, érdemes akár autóval is körbejárni a vidéket. Nyugat-Ausztrália kultúrában, történelemben nem tud sokat nyújtani, de természeti szépségekben annál többet!

Címkék: Bicikli Perth