Ne legyen nagy a szád!

 2012. szeptember 12-én operáltak. Két csípőprotézist kaptam. A rehabilitáció gyorsan ment. November végén – mankóval – kirándulni indultam. Piros kisvonattal a váci vasútállomásról Nagyoroszi Drégelyvár megállóig. Könnyű, szint nélküli úton vissza az erdőben Diósjenőig. Nem tudom, hány kilométer, de a vonatra várva a kocsmában letámasztottam a mankóimat és jártam. A pultig a sörért. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Nem sokkal később jött a kocogás, kirándulások sora. Mozogni kell. Csak ismételni tudom, nagyon meg voltam elégedve magammal.

Már majdnem egy év telt el a műtét után, mikor 2013 augusztusában Lajos és Péter barátommal a Mont Blanc-ra indultunk. Sátorral és rendes hátizsákkal. Félelmemet a cipekedéstől legyőztem, igaz, Lajos pakolta el a kétszemélyes sátrat hármunknak. Normál útvonal Les Houches-ból. Első este egy kunyhó mellett 1700 méteren, majd irány a Tete Rousse ház feletti hómező 3200-on. Innen terveztük a csúcsot.

Sziklás ösvény indul a 2700 fölött található kunyhó (a horrorisztikus Egértanya) fölött. Lehet nagyokat lépni a köveken, fújtatni, szenvedni. Már majdnem felértünk a hómező széléig, mikor elakadt a lélegzetem. Na, nem a fáradtságtól, hiszen az már állandósult a zihálással egyetemben. Olyat láttam, ami azóta is nagyon sokszor jut eszembe, és ad lelkierőt, ha nekem egyáltalán létezik ilyesmi. Nehéz lesz jól leírni, nem biztos, hogy sikerül.

Egy csapat viharzott le a hegyről a bokatörő úton, lehettek öten-hatan. Fiatal, jókedvű fickók. Középen az egyik elég furcsán mozgott. Nem akárhogyan. Párhuzamosan maga elé (alá) szúrta a hóna alatt tartott mankóit, utána azokra nehezedve lendült előre a köveken két egymás mellett tartott, láthatóan béna lábával. Ahogy földet ért, biztos voltam benne, hogy nem tudna megállni segítség és támasz nélkül. A teste dőlt előre, de ugyanezzel a lendülettel már rakta maga elé újra és újra a mankókat. Mindezt folyamatosan úgy, hogy tudta tartani a lépést a társaival, akik ezt láthatóan természetesnek vették. Minek nevezzem, amit láttam? Leginkább csodának. El lehet képzelni?

Percekig döbbenten álltam. Az élőben szerzett élmény erősebb, sokkolóbb volt, mint az olvasott. Nem azon gondolkodtam, hogy fölfelé vajon hogy mehetett, hogy hallottam én már féllábú, félkezű, vak és még ki tudja milyen fogyatékkal élő turistáról, aki legyőzi sorsa nehézségeit. Inkább elgondolkodtam, hogy milyen nagy volt az önbizalmam, büszkeségem, hogy én még itt vagyok a hegyen. Eszembe jutott, hogy milyen szívesen dicsekedtem fűnek-fának, hogy én így meg úgy a protkóimmal. Elszégyelltem magam, és remélem, tanultam. Minden relatív. Persze álszent lennék, ha teljesen tagadnám hiúságomat, de a lecke jókor jött. Talán inkább, sőt elsősorban a szerencsémet kell ragoznom, hogy még mindig kint járhatok a természetben. A Börzsönyben, a Liptóban, a Naszályon, a Mont Blanc-on.

Ja, és láttam egyszer Szendrő Szabolcsot is arrafelé. Aki a nehéz túrák után a sátor előtt még mosogatja az edényeket, mikor a kemény hegymászó fiúk már büszkék és pihegnek a sátorban.

Ja, és a csúcsra nem jutottam fel (Lajos és Péter simán), mert a „támadás” (húúú micsoda furcsán gusztustalan kifejezés ez a természettel kapcsolatban!!!) éjjelén egykor, induláskor derült ki, hogy a feleségem ballábas hágóvasát tettem a saját jobbosom mellé a zsákba. Az agyamra is ráférne már valami műtét…

2017. április 4.

Címkék: Túra