A Braiesi-Dolomitok (Pragser Dolomiten) hatalmas U alakú Val dai Tamersc völgyének végén található az Üćia Pederü fogadó. Innen indulnak utak a déli Fanes- és az északi Senes-fennsíkra. Az egzotikus nevek is mutatják, hogy egy speciális nyelv a kb. 20ezer ember által beszélt rétoromán ladin dialektus és ladin nép földjén járunk. Ez a kis nyelv Dél-Tirol ezen részén jogi védelem alatt áll, az olasszal és némettel gyakorlatilag egyenrangú, s a helyi kiadású térképeken (Tabacco, Tappeiner) és a terepi útjelző táblákon a két-háromnyelvű elnevezéseket egyre inkább felváltják az eredeti földrajzi névanyagot tükröző, csak ladin nyelvű feliratok.

Elképesztően meredek szerpentinen indulunk a déli Senes-fennsíkra. Pederü 1545m-en van, szállásunk, az Üćia Senes (Senneshütte) 2126m-en, de a kettő közötti szintkülönbség 2/3-a az út elején, ezen a hirtelen emelkedő szerpentinen vár ránk. A felmenetelnek egyébként ez az egyetlen nehézsége, merthogy a havat a turistaház motoros szánjai keményre taposták. Luc- és jegenyefenyők közt, majd a magasabb régiókban cirbolya- és törpefenyők, törpeborókák között érkezünk fel a fennsíkra. Az egyre sűrűbb felhőkből elered a hó, s mire a házhoz érünk, egész mokány kis hóvihar kerekedik a fogadásunkra.

Soha ilyen tipp-topp turistaházban nem laktam még, zuhanyozós szobában, mindenféle kényelemmel elhalmozva. A házat a ladin Palfrader család üzemelteti, minden funkciót valamelyik családtag lát el – remekül. Nyelvi probléma sincs, mert bár egymás között ladinul társalognak, a német, olasz, vagy angol nyelvet mindenki jól beszéli. A szobák után a terjedelmes étlap is elnyeri a tetszésünket, hát még a felszolgált ételek és italok! És a mentalitás sem az a katonás német, amit a ház megjelenése sugall. Jól érzi itt magát a banda, este hamar ki is ürül a tárnicsgyökér-pálinkás hordó a bárpultnál.

Másnap reggel a Senes-fennsíkot északról ölelő gerincvonulat legmagasabb pontjára, a Muntejela de Senes (Monte Sella di Sennes) 2787m magas csúcsára indulunk. Előző este még van bennem némi szorongás, mert ismeretlen terep, nehéz hegy ez, a látási, időjárási, vagy a hóviszonyok, tájékozódási nehézségek alapvetően meghatározhatják itt a túra eredményét, s az érkezésünk alkalmából kerekedett hózivatarok nem sok jóval kecsegtettek. Ráadásul nem a nyári túraútvonalat kell követnünk, mert ott ilyenkor felmenni nem lehet, tehát az útjelző táblák sem sokat segítenek majd, magunknak kell belőnünk a helyes útirányt. A reggeli verőfény azonban eloszlatja a kétségeimet, s indulás előtt tisztességesen bereggelizek, hogy kitartson egész napra.

A szomszédos Üćia Munt de Senes (Sennesalm) havasi gazdaság fölötti magaslatig motoros szánok által letaposott havon haladunk, itt azonban fel kell már kötnünk a hótalpakat. A gazdaság után a Val de San Berto árkában vezet a nyári útvonal a Ju de Senes nyeregbe, illetve a csúcsra, nekünk azonban nyugatra fordulva kell végigmennünk a fennsíkon, s a hegy déli gerincére felmászva kell eljutnunk a csúcsra. Innen, ahol állunk, több részlete is látszik az előző hétvégéről maradt nyomcsapásnak. Nem tűnik elképesztően nehéznek egyik rész sem. Előre!

A hullámzó fennsíkon egyre magasabb halmokat mászunk meg, míg elérkezünk a déli gerinc alá. Az út neheze ezután következik; szerpentinező nyomvonalban rugdosom a lépéseket a meredek oldalban, míg felérek a gerinc élére. Idefönt sokkal kevesebb ugyan a hó, mint lejjebb volt, a hópárkányra keveredéstől tehát most nemigen kell tartani, viszont az emelkedő néhol meghaladja a 30°-ot, ahol már nem olyan könnyű hótalppal haladni. Kárpótlásul azonban minden lépéssel egyre inkább kitárul a szemkápráztató, mesebeli panoráma.

A német kalauzban írt 2.35 óra alatt érek a háztól a csúcsra. Nem rossz! Az olasz kalauz 2-4 órát ír, de ezek nagyon szélső idők. Legidősebb társunk is kényelmesen felér 3.10 alatt. Muntejela de Senes, 2787m. A sok dél-tiroli Sella nevű csúcs egyike. Szombaton délben rajtunk kívül csak két helyi német van itt. Nem egy felkapott hely. Jutalmunk elképesztően gyönyörű látvány: északon a behavazott Zillertali-Alpok, a másik három irányban pedig a komplett Dolomitok, téli díszruhájában. A Drei Zinnen, Tofanák, a Sella-tornyok, minden ott van előttünk, körülöttünk, felét sem ismerem a nevezetességeknek a furcsa alakú hegyek és tornyok elképesztő kavalkádjának. Vajon mit szóltak, hogyan viszonyultak ehhez a látványhoz 100 éve a Monarchia hegyet sosem látott, s itt elképesztő nehézségeket, halálos veszedelmet átélt alföldi katonái?

Azt hiszem, soha ennyi időt nem töltöttem még alpesi csúcson; kerek egy órát bámészkodom a gyönyörű tájban, a remek időben. De előbb-utóbb minden jónak vége kell, hogy legyen; elindulunk lefelé. Én remekül haladok hótalpban is egész visszaúton, de a többiek hágóvasra váltanak, míg a gerincen haladunk, ahol kevesebb a hó, több a meredek, kőtörmelékes rész, hátha úgy könnyebb lesz. Na ja, az élvezetes hótalpazásnak ugyanaz a titka, mint szinte mindennek egy ilyen nagy hegyen: a jó minőségű, saját felszerelés, amit ismersz, amiben megbízol. Fekete pályán – mint ez az útvonal – sok energiát spórol meg aki biztosan lép.

Különösebb kalandok nélkül térünk vissza a turistaházba és még elérjük a csatlakozást egy-egy tál sűrű és forró zöldségleveshez. Szombat estére aztán megtelik a ház hótalpas turistákkal – a síelő errefelé ritka madár – akik holnap, amikor mi már hazafelé tartunk, nyomainkon a csúcsra törnek. Szinte mindegyikünk az okot keresi, amiért ide mielőbb visszatérhet. Egyik a gyerekekkel jönne szánkózni, a másik a tavaszi virágözönt nézné a fennsíkon, én az őszi erdőre lennék kíváncsi itt. Ez a hely akár még nászútra is megfelelne. Az élet rövid, s a világ nagy; majd meglátjuk, mit lehet még kihozni ebből a dologból? De az biztos, hogy a ladinok közé hamarosan visszatérünk.

Képek: https://goo.gl/photos/3d9iMR14zUSQa9sCA

Címkék: Dolomitok