Kranjska Gora télen

Előre kell bocsátanom, hogy télen eddig még nem voltam magánúton Szlovéniában. Munkámból adódóan sokat utaztam / utazok, így néhányszor volt szerencsém eljutni ebbe a meseországba. 2016 őszén egy üzleti úton jártam észak Olaszországban - ezúttal kocsival. Főnököm javaslatára nem egyhuzamban jöttem haza, és az is mindegy volt, hogy pénteken, vagy szombat este érek haza. Áldassék a neve! A feladat adott volt, csak Szlovénia jöhetett szóba (úgyis félút, meg egy pici).

Szállást keresve Kranjska Gora lett a választásom, amit már ismertem a többszöri nyári túrákról. Ez múlt év december 1-én volt, és még nem volt hó a helyiek nagy bánatára. A szállást így könnyedén, potom áron sikerült foglalnom. A Hotel Kotnik a település közepén van, és 2 étterem tartozik hozzá. Egy normál étterem és egy pizzéria. A szállás 55 €/ éj volt reggelivel. Mindenkinek csak ajánlani tudom. És még magyarul is beszél az egyik hölgy! A kaja árakra már nem emlékszem pontosan, de valahol a mi nyugat magyarországi árainkhoz közeli volt (nem rossz egy Európa szerte elismert síparadicsomban, decemberben!). A tisztaság és a személyzet 5/5-ös értékelést kap nálam. A WIFI is tökéletesen működött- volt mód túracélt böngészni.

Az első nap a szokásos Vrsic hágó túrát csináltam meg. Egyedül lévén, nem akartam télen túl messze eltávolodni az úttól meg a kocsitól. Inkább több rövidebb kapaszkodós sétát tettem, tekintettel a rövidebb nappalokra is.  A recepción megkérdeztem, hogy a hágó járható-e. Aki már járt ott, megérti miért. Nekem sikerült vagy 20-25 alkalommal végigmenni rajta autóval. Az 50 darab hajtűkanyart számozzák (!). Nyári időszakban menetrend szerinti busz is közlekedik rajta, de télen nincs hó eltakarítás és sózás. A recepciós hölgy nagyon kedvesen nem a 30 méterre szemben lévő turisztikai hivatalba irányított, hanem személyesen hívta fel őket és érdeklődött az egyik kolléganőnél, aki azon jár keresztül naponta, amíg lehet. Nyitva volt az út, tehát elindultam.

Ilyen néptelennek még sose láttam a Vrsic-et. Nyáron gyalogos túrázók, futók, kerékpárosok, a kanyarokat élvező motorosok és megszámlálhatatlan autós helyett, talán ha 4-5 autóval találkoztam. Első megállóm egy hegyi legelő volt, ahonnan a legszebb kilátás tárul a Prisojnik szemközti sziklafalára, rajta az „Arc” nevű sziklaképződménnyel, ami a mészkövet megfestő és a víz által lemosott ásványi anyagok jóvoltából, egy hosszú hajú nő arcát rajzolja ki. Feljebb nézve pedig az „Ablak” nevű nyílás látható, amin keresztül lehet látni a sziklán. Ez csak egy rövid bemelegítő, fél órás nézelődés volt. A séta sem több 5 percnél, de a látvány lenyűgöző.

Aztán irány a csúcs. Ezúttal a legtetejére szerettem volna feljutni, ahol szégyen-nem szégyen, eddig még nem jártam. A hágóút legmagasabb pontja 1611m magasan van. Itt egy parkolóban hagyva a kocsit, gyalogosan vágtam neki a csúcsnak (ha nem bámészkodok, 30-40 perc alatt nagyon kényelmesen fel lehet érni). Az út a vendégháztól indul, és a Postarski Dom (a Szlovén Posta túristaháza-1725m) mellett visz el a hegytetőre, ahol pecsételési lehetőség is van. Ez kb. 50méterrel a ház felett van. Pontos adatot sajnos nem találtam. A panoráma lélegzetelállító. Egyedül voltam, és sütött a nap, alig fújt a szél. Gyönyörű volt. A Posta vendégház különlegessége Ágoston Misi bácsi, aki magyarul beszél és a legkedvesebb gondnok bácsi, akivel valaha találkoztam. A nyáron megszálltunk itt egy éjszakára és nagyon élveztük. A ház több túra kiindulópontja. Van meleg kaja, szállás, de ha valaki csak egy meleg kávéra, vagy rétesre akar betérni, az is lehetséges. Ha jól emlékszem 23€  a felnőtt szállásköltség egy éjszakára.

A következő megálló a Julius Kugi emlékműnél volt. Innen rálátni a Triglav-ra. Innen indul egy hegyi ösvény, ami levisz a Mlina Rica szurdokhoz. Cirka 70-80 méter szint lehet, és talán 1 / 1,5km közötti hossz. A szurdokban dübörög egy patak, kerülgetve a mészkősziklákat. A függőhídra érve egy addig nem látott élményben volt részem. A vízpára ráfagyott a patak fölé hajló ágakra, és mint egy karácsonyfát, jégcsapokkal volta be őket. Hiába, télen is el kell ide jönni.

Irány tovább a hágó túloldalára a Boka vízeséshez. Ez már egy másik körzet (talán járásnak nevezhetnénk). Trenta. Bovec-hez nem messze van az egyik legszebb vízesés, a Boka. Az út mellett kialakított parkolótól 7-800 méterre van a kilátópont, ahonnan a vízesés a legjobban látszik. Ehhez át kell menni a hídon, ami nyáron egy kicsit veszélyes a folyamatos autóforgalom miatt.  Ez már csak levezetés volt a számomra, meg egy kis csalódás is, mert alig volt vize. A nyáron, június elején voltunk, amikor a hóolvadás miatt rengeteg volt a víz. Olyankor a legszebb a vízesés. Előtte évben a júliusi kánikulában a folyó medrében csordogáló vízben szerettünk volna kicsit hűsölni.  A mederben 3-5 méter átmérőjű hófehér sziklák vannak. Ezek felforrósodva ontották akkor a meleget. A víz meg talán 5-7 fokos lehetett? Fél perc múlva lefagyott a bokám, úgyhogy a fürdőzés elmaradt.

Aztán irány haza Kranjska Gorába a Vrsic-en át. Nem akartam egy átkelést sötétben megkockázatni.  A nap fordult és a Prisojnik sziklafalát most telibe sütötte. Gyors fotózás után irány haza.

Másnap reggel a bőséges reggeli után kijelentkeztem, de nem indultam egyszerre haza. Amikor először, úgy 15 évvel ezelőtt ott jártunk, a szomszéd település határában, Gozd Martuljek-ben a Spik nevű, azóta luxushotellé kiépített szállodában laktunk. A falu széléről, a híd mellet lévő parkolóból indul a túraútvonal a Martuljek-i vízesésekhez. Akkor csak az első részét jártuk be, de már arra sem nagyon emlékeztem. Teljesen egyedül voltam az egész úton. Odafelé nem láttam embert, visszafelé, dél tájban egy kutyasétáltatóval találkoztam mindössze.

Az alsó vízeséshez két út is vezet. Egy meredekebb, és egy lankásabb, hosszabb, de sokkal több látnivalót kínáló. Szerencsére ez utóbbit választottam és nem bántam meg. A hideg miatt, a mindenhol szivárgó, csöpögő víz mesébe illő jégcsapfüggönnyel vonta be a szurdokvölgy mindkét falát. Elég meredek kaptató után végül mégiscsak kibukkantam a másik útra. Innen folytattam a kapaszkodást a felső vízesés felé.

Az út csak itt-ott jelölt fák alapján van kijelölve. Sok helyütt nincs kitaposott ösvény. Olyan, mint amikor az erdőben toronyiránt megy az ember és néha rábukkan egy-egy fára, amin kis kerek piros körben egy fehér pötty mutatja, hogy még jó fele megy. Egy-két nyilat is találtam. De ez minden. Ember sehol. Aztán úgy 2/3 úton rájöttem, hogy Szlovéniában van Európa egyik legnagyobb medvepopulációja, és én egy bugylibicskán, egy pár alu túraboton és 5 réteg ruhán kívül teljesen védtelen vagyok, hát nem volt egy megnyugtató érzés. Ja, volt nálam még Pilótakeksz is. Hátha a macik szeretik. Bár ha belegondolok, mielőtt a hátizsákot leveszem, kibontom, a kekszet megtalálom, a csomagolását kibontom és megkínálom vele dörmiéket, addigra már esetleg túl késő lehet, de hát valahogy el kellett terelnem a gondolataimat. Végül 2 eltévedés után (zsákutca), sikerült kijutnom a felső vízeséshez. Az utolsó szakasz itt Via Ferrata. Alaposan eljegesedve. Tekintettel a „népes” környezetre, az utolsó 20 métert már nem mertem bevállalni a jeges vasakon. De így is gyönyörű volt. Érintetlen vadon, néptelen táj, ez az, ami nekem nagyon bejött. Valószínű nyáron itt is más a helyzet.

9-kor indultam a szállodából, negyed egykor már ismét a kocsinál voltam. Nem sokat időzve sehol sem (ha megálltam, kezdtem fázni), egy huzamban teljesítettem ezt a túrát, rövid fotó és nézelődő szüneteket beiktatva.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a környéket. Ha tehetem, minden évben visszajárok.  

Címkék: Szlovénia Kranjska Gora