Biciklivel Perth körül III:

Az előző, könnyebb túra leírása itt érhető el.

Három hét telt el az előző kerékpározásom óta, és egy újabb olyan hétfőre ébredtem, amikor ráértem hosszabb túrára elmenni. Ez már közel sem ígérkezet olyan könnyűnek, mert megint a Darling Scarp felé vettem az irányt. Egy olyan utat néztem ki, aminek egy része már ismerős volt, lásd első rész, bár akkor csak nagyon rövid szakaszon mentem rajta.

Bepakoltam az élelmet és az italt a hátizsákomba, elgurultam a helyközi vasút megállójáig (9 óra után volt, mert a helyi csúcsban 7 és 9 között nem szabad felvinni biciklit a vonatra), bementem a belváros széléig, ahol a másik vonal vonatjára átszálltam, majd Kenwick állomáson leszálltam. 10 óra körül elkezdődött maga a túra.

A kis utcákon keresztül átkeveredtem magam a Welshpool Road East-re, ahol kb. 1 km után jött az első kihívás: egy kb. 2,5 km hosszú és átlagban 6 százalékos emelkedő. A Welshpool Road East önmagában egy nagyon szép út: kép az első túráról, és a mai napon kicsit tovább mentem rajta, egészen a 41-es számmal jelzett országútig (?), ami dél felé haladva a Canning Road nevet veszi fel. Ez volt a célpontom, mert ez már igazi vidék, alig lakott terület! Nagyjából másfél órát kell csak tekerni a vasúttól, és az ember nem csalódik a tájban: kép. Nekem nagyon bejön ez a kompozíció, ami talán Ausztráliában a legfeltűnőbb: fantasztikusan kék ég, (örök)zöld növényzet, vöröses talaj (ez mondjuk inkább Nyugat-Ausztráliára jellemző), végül a szürke úttest.  

Meg is álltam egy megfelelő helyen, étkeztem, ittam, és persze fotóztam. Először egy „totál képet” készítettem, mert a bozótos emlékeztetett egy vicces szövegű képre, amit a neten láttam, azzal a szöveggel, hogy „Ausztrália. Ezen a képen 600 különböző állat tud megölni.”, de amúgy semmi nem látszik rajta, csak bozót meg fák. Szerencsére a szépségért nem kellett bevállalni a kockázatot, már az út mellett közvetlenül több fajta színes virágra lel az ember: 1, 2, 3, 4. Ezek a képek sikerültek a legjobban. A többi kép sajnos homályos vagy árnyékos lett, vagy egyéb ok miatt nem adta vissza szépen a természeti szépséget. Aztán voltak itt nagyon apró virágok kicsit beljebb, azok felé elindultam, de ahogy behajoltam egy bokor mellett, hogy lekapjam őket, egy pókháló keresztezte az utamat, és hát gondolva az előbb említett vicces képre, inkább visszakoztam.    

Folytattam utamat dél felé, ahol perceken belül elértem a Brookton Highwayt. Ezt már valamennyire ismertem, mert autóval egyszer vittek rajta, amikor bementünk a félsivatagba a Wave Rockhoz. Nagyon szép környék ez is, bár inkább kicsit keletebbre, ahol hatalmas erdők fekszenek az út mentén. Itt úgy éreztem, hogy nagyon jó formában vagyok, és nem lesz elég a kiszemelt túra, ezért megnéztem a szokásos térképemet. Felfedeztem, hogy ha visszafelé megyek a Brooktonon (amúgy is arra mentem volna vissza a városba), akkor kb. 6 km múlva van egy leágazás, ami kis kitérővel (oda-vissza 20 km-en belül volt az egész táv a kereszteződéstől) elvisz a Canning gáthoz. Az első részben meséltem már a számos víztározóról, ez az egyik, és talán a leghíresebb. Ha jól emlékszem azért, mert itt van a legnagyobb gát.

Mindenesetre elindultam. Mivel átjöttem a Darling Scarp legmagasabb részén, ezért most megint kicsit felfelé kellett menni, néha megszakítva egy-egy kisebb lejtővel. Ez a vidék amúgy a Karragullen kerület, fontos gyümölcstermesztő vidék. Láthatjuk, hogy a pálmafák mellett az alma is szépen megnő itt: kép!

Ami leginkább bosszantott, hogy a kereszteződés (Croyden Road) pont egy igen kellemes lejtő közepén feküdt, ezért nagyobb fékezés kellett, hogy beforduljak. (Szerencsére az utat nem kellett kereszteznem, hiszen ott baloldali közlekedés van, és balra kanyarodtam ). A lejtő kitartott, tovább gurultam, és el kellett gondolkodnom, hogy bevállalom-e a dolgot, hiszen erre kell majd visszajönni, és meg kell mászni az emelkedőket. De aztán az út nagyon hamar lankásabb lett, ahogy átértem a McNess Drive-ra. Ez az út a Canning folyó mellett vezetett végig (ezen a környéken minden Canning ). Éppen virágzott valamilyen bokor (kép), ezért a maradék pár kilométeren végig ebben a sárga „függönyben” tekertem. Nagyon tetszett, már nem bántam meg, hogy eljöttem erre.

Viszont kezdtem fáradni, így amikor a gát közelébe értem negyed három körül, akkor már nem volt kedvem felmenni az építményre (volt egy meredek út, ami felvezet a gátra), ráadásul abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szabad! Úgyhogy megálltam enni, inni, és fotózni a környéket: vízvezetéket, ösvényt, a gátat magát, újabb érdekes növényt, végül találtam egy kisebb kilátóhelyet is.

Mivel még haza is kellett menni (a legközelebbi vasúti megálló, Kelmscott bő 15 km-re volt), elindultam visszafelé a McNess Drive-on. Viszont megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal visszatérek ide (spoiler: ez lesz a negyedik rész), azonban nem ezen az útvonalon, hanem dél felől, hiszen arra tovább lehetett volna menni, de abba az irányba a város csak hosszabb útvonalon közelíthető meg, és mára amúgy is elég volt az ismeretlen tájakból!

Visszatekertem a Brookton Highway kereszteződéséig, legurultam a lejtőn Kelmscottba (körülbelül 1 óra alatt), aztán felszálltam a vonatra. Jó kis edzés volt szép felfedezőtúrával egybekötve: az össztáv végül 55 km körül alakult, igaz nem szakadtam meg a tempóban, mert ezt 5,5-6 óra alatt tettem meg. De ha az ember ilyen helyeket látogat meg, akkor inkább nézelődik, mint tapossa a pedált!

Címkék: Bicikli Perth