Idei harmadik szlovákiai látogatásomat ejtettem meg szeptember 23 és 26 között. Most a család volt soron, így 10. jubileumi látogatásomat a Magas-Tátrában velük töltöttem.

Mivel tesóm Londonban dolgozik, így a haditerv az volt, hogy őt a poprádi reptéren vesszük fel. Ez némi késéssel ugyan, de így is történt. Innen egy rövid tátralomnici kitérővel felkoccoltunk az első napi szállásunkhoz, a Poprádi-tóhoz. Itt volt némi kommunikációs hiba, mivel a tóhoz vezető egysávos műút elején toporzékoló parkolóőr egy szót sem tudott a szlovákon kívül semmilyen más nyelven, én meg az ő nyelvét nem ismerem még eléggé, így félreértve egymást azt a kézjelzést kaptuk tőle, hogy továbbhajthatunk föl, egészen a tóig. Nosza, akkor haladjunk. Felértünk a tóhoz, bejelentkeztünk a szálláshelyre, majd elkezdtük a legfontosabb csomagokat kipakolni. Ekkor jött oda hozzánk kikelve magából egy törperős fazon, hogy milyen alapon mentünk fel oda? Elmondása szerint 4db, nemzetközileg értelmezhető táblán van lent kirakva, hogy csak egy bizonyos telefonszámot felhívva és azon engedélyt kérve lehet az utat használni. Sűrű bocsánatkérés, lesütött szem, majd visszaszivárogtam a lenti parkolóba. Az itt lebzselő kis barátomtól (a parkolóőrtől) még szlovákul is nehéz volt annyit kiderítenem, hogy az éjszakai parkolásért kell-e fizetnem és ha igen, akkor mennyit?! Végül 5€-ban egyeztünk meg. Kocsi lezár, kellemes kis sétával vissza a szálláshoz tesómmal. Mire felértünk már a délután végéhez közeledtünk. A szülőket felvéve körbejártuk a tavat, gyönyörködtünk kicsit az utolsó napsugarak kellemes színeiben, majd némi társasjátékkal fejeztük be a napot.

A második nap végre a túrázásról szólt. Már akinek... A reggel friss levegőjében újra körbejártuk a tavat, mert ezekben a fényekben újfent más arcát mutatta. Ezt követően elindultunk a Hincói tavak felé. Szüleim és tesóm, látva az előttünk tornyosuló kaptatós szakaszt, a Hincó patakon átívelő hídig jöttek el, majd onnan visszaindultak a kocsihoz. Megbeszéltük, hogy ők átmennek a Csorba-tóhoz, én meg egyenesen oda gyaloglok majd le. Így aztán tovább indultam a magam tempójában. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne felugrani a Kapor-csúcsra (Koprovsky stít, 2367m), de időben az már sok lett volna, a többieknek sokat kellett volna várnia. Az idő fantasztikus volt. Sütött a Nap, szél csak minimális fújt, a hőmérséklet pont ideális volt a túrázáshoz. A tőlem keletre levő oldalakon még némi hó is látható volt, a korábbi napok hűvös éjszakáinak nyomaként. Felérve a tóhoz meglepően sok embert találtam. A legdurvább látvány viszont a Kapor felé vezető út volt: egy  tűt nem lehetett volna leejteni, annyian mentek felfelé! Ez így még akkor sem lett volna fölfelé buli, ha több idővel rendelkezem. Pár fotó, némi gyönyörködés a tájban, az agy kitéve üresbe kicsit, aztán indulás visszafelé. A Csorbához 1ó 50p alatt értem le, közben pár fotót ellőve. Jó volt egy kicsit kötetlenül szabadjára eresztenem magamat, ugyanakkor a viszonylagos sietség felesleges volt, hiszen a többiekre közel egy órát kellett várnom. Miután újra együtt volt a csapat, lenéztünk a tóhoz, majd ettünk egyet a posta épületében berendezett étteremben. Korábban is jártam már ott és akkor semmi panaszom sem volt a felszolgálásra, de most valami borzasztó volt minden, amit kihoztak. Nagy volt a forgalmuk, így mindent összecsaptak, hogy még az evőeszközök is lemaradtak nem egyszer. Ezen gasztronómiai horror után lementünk a második napi szállásunkra, Nová Lesnára, mivel fent a Poprádi-tónál ezen a napon már nem volt szabad szoba. Lesnára már szinte haza járok. Az utóbbi években mindig itt kerestem szállást, de a legpofátlanabb szállásadót asszem most sikerült kifognom. Mivel az éjszakák már meglehetősen csípősek voltak, kértük a tulajt, hogy indítsa be a fűtést. Maga a ház, amelyben a szobákat kaptuk fantasztikus volt, de a hőérzet már nem érte el a komfortszintet (főleg a lányoknál). Második felszólításomra sikerült is velük beindíttatni. Ment is egészen addig, míg vissza nem mentem a szobánkba, így a radiátorok a langyos szintet egy pillanatra sem lépték át. A vicc az egészben, hogy a buta picsának (a szállásadó) volt képe reggel megkérdezni, hogy nem fáztunk-e?! Ha szemmel ölni lehetne, ő már nem létezne...

A harmadik nap a kényelemről szólt. Felmentünk Tátralomnicra, hogy egy kicsit lanovkázzunk. Kicsit? Egészen a Lomnici-csúcsig vettünk jegyet! A lenti végállomáson elhelyezett kivetítőn időnként bejátszották a csúcs webkameráját: kristálytiszta idő, szinte nulla légmozgás, a völgyekbe betörő felhők fantasztikus látványa. Karaj, gondoltam magamban, de biztos voltam benne, hogy a hőmérséklet növekedésével a felhőalap is magasabbra kerül, így ugyanebben a látványban én már nem is reménykedtem. Ez kb. be is jött, mivel a Kőpataki-tónál még kezdetben erősen felhős-ködös volt az idő, de mire indulhattunk tovább a csúcsra, a tó körül már mindent lehetett látni, sőt, még a Lomnic oldalára is volt néha rálátásunk. Lássuk be, ez nem jó előjel, ha a csúcsra indulunk fel, mert  felhők szintje ilyenkor megemelkedik. Kb. 20 percnyi szolíd heringparti (mert hely nem maradhat kihasználatlanul a kabinban) és már fent is voltunk. A látvány kb. az lett, amire számítottam, de még így is pazar volt. No és az érzés, hogy ott lehetünk... Éppen akkor ért fel egy magyar hegymászó csapat is, amikor mi pocoltunk fönt. Egyfelől irígykedve néztem őket, hogy ez micsoda élmény lehet a számukra, másfelől nem értettem őket, mivel ilyen időben én már nem biztos, hogy másztam volna. Indulás visszafelé. Elsőként értelemszerűen a csúcstól kellett fájó búcsút vennünk. Lent a Kőpataki-tónál megebédeltünk. Egészen idáig kellett feljönnöm, hogy végre a Magas-Tátrában is ehessek egy vyprážaný syr-t (rántott sajtot), ami az egyik kedvencem. Búcsú a kőpataki tótól, majd búcsú Tátralomnictól. A harmadik esti szállás (csak hogy minél nehezebben lehessen nyomon követni a történéseket) ismét a Poprádi-tónál volt. Hamar felértünk, bár most a kocsit egyből lent hagytuk és milyen érdekes volt, hogy ekkor már 7€-t kértek a parkolásért! :) Az Ostrvára vezető ösvényről (vagy méginkább magáról az Ostrváról) szerettem volna még megnézni és lefotózni a naplementét, de sajnos a felhők ezt most nem tették lehetővé számomra. No problem, egy ok az ide való újbóli visszatérésre! Délután újra kis séta a tó körül, társasozás, alvás. Pontosabban lámpaoltás, mivel az ágyam fölött pont egy tetőablak volt, így én még sokáig nézegettem a csillagok sokaságát, melyet az alföldről soha sem lehet ilyen részletgazdagon látni.

Utolsó nap. A kocsihoz lefelé menet még kitértünk a szimbolikus temetőhöz. Akik először járnak a Magas-Tátrában, azoknak nem ártana ezzel a hellyel kezdeni. Na nem elrettentésként, hanem óvva intésként, hogy ezeket a hegyeket (sem) szabad lebecsülni! A reptér felé még beugrottam Nová Lesnára, hogy vegyek magamnak némi Kofolaellátmányt, majd tesómat kilöktem, hiszen neki másnap újra jelenése volt a londoni melóhelyén, aztán uccu haza.

Sajnos a klasszikus őszi színeket nem láthattuk, hiszen ahhoz még túl korán jöttünk, de kit érdekel ez, mikor a Tátra alapjaiban véve is gyönyörű?! :)

Fotók:

http://talpfaszamlalo.blog.hu/2016/11/02/oszi_tatra

Címkék: Magas-Tátra Szlovákia