A Dachstein különleges státuszú hegység. Tájképi szépsége, tavai, hatalmas barlangjai, falai, gleccserei, geológiai és régészeti leletei jól kompenzálják a relatíve csekély magasságát és rettenetesen kiszámíthatatlan klímáját. Magassága? 2995 és 3006m között bármilyen adat előfordul a különböző kiadványokban. Szóval; háromezres. Ebben mindenki egyetért.

Zsenge geológus-hallgató koromban az első önállóan szervezett alpesi kirándulásom ide vezetett, a dachsteini és hallstatti mészkő, gosau konglomerátum „locus tipicus”-ához és emlékszem, 1989. nyarán milyen áhítattal bámultam a Gosau-tavaktól a Hoher Dachstein gleccsereit, a Gosaukamm napfényben fürdő csipkés sziklagerincét. Gondoltam rá, hogy oda – a csúcsra – egyszer fel kellene menni, de ez akkor nagyon valószínűtlennek és távolinak tűnt. Azóta – idén nyáron, más irányból – jártam már odafent, de az igazi kihívás, ami érdekel és motivál, még várat magára; a csúcsra a Gosau-tavaktól az Adamekhütte és a Gosau-gleccser érintésével felmenni.

Amikor megtudtam, hogy hétpróbás Karancsi barátomnak volt már két érvénytelen kísérlete ezen az útvonalon, rögtön értettem, hogy nem lehet az olyan magától értetődő, hogy erre a hegyre felmegy az ember. Közben más, még elvetemültebb harcosokról is kiderült, hogy alkalmasint kibabrált velük ez a hegy. Az ilyesmi egyre jobban felértékeli a trófeát. Mondják, hogy nem a méret a lényeg, de ezt senki nem hiszi el igazán. Aki ezt a kérdést érdemben akarja vizsgálni, a Dachsteinen tesztelhet!

Visszatérve kalandunkra: jeleztem Herr Karancsinak, hogy betársulnék a következő kísérletre, s október első hétvégéjén végre ütött az óránk; hatfős, kipróbált csapattal nekivágunk. Napok óta esik az eső, de az előrejelzések remek mászóidőt jósolnak. Ennek a jó időnek ugyan semmi kézzelfogható jele nincsen, merthogy ronda, felhős idő van, továbbra is esik az eső, de majd…

Az Adamekhütte (2196m) – ahol az éjszakát tölteni szándékozzuk – a múlt hétvégén bezárt, téli szobája azonban kényelmes szállást nyújt nekünk, ha majd odaérünk. Táblaidő szerint a ház az Alsó-Gosau-tótól (937m) 4-5 óra járás. Épp délben indulunk felfelé, s habár nagyjából 7 órán át tart még a világosság, én inkább erős tempót diktálok, nehogy valaki beelőzzön, s hoppon maradjunk a szálláson. Lent a parkolóban ugyanis egy 3 fős cseh-lengyel kombó már jelezte, hogy ők is oda készülnek. A téli szoba 6 főre van berendezve. Nyolcan még kényelmesen el lehet férni, ennél nagyobb létszámot viszont már cipőkanállal kell oda beerőltetni.

A Felső-Gosau-tónál tartunk egy félórás pihenőt, mielőtt nekiindulnánk a tófal (divergencia lépcső) megmászásának. Az ütött-kopott küllemű, de annál igényesebb konyhájú Holzmeisteralmban elszürcsölünk egy bögre kávét, aztán, épp, amikor befut a cseh-lengyel triumvirátus, továbbállunk.

A jól karbantartott ösvény egyenletesen emelkedve szerpentinezik. Köves, nehezen járható a talaj, de nagy fellépések nincsenek, így meglepően gyorsan haladunk. 1500m környékén az eső havazásba vált, s a sziklákon, növényeken egyre nagyobb hófoltok jelennek meg, és meglepően alacsonyan átveszi az uralmat a törpefenyő.

Egyszer csak dübörgést hallunk, mintha kőomlás lenne, de mégsem az. A törpefenyvesben kanyargó ösvényen két hatalmas zergebak rohan felém. Egyik a másikat kergeti. Október-november a párzási időszak, ilyenkor gyakran egymásnak esnek. Vagy ami útban van, annak. Hihetetlen gyorsan történik minden. Jobb lehetőség híján félreállok az ösvényen, amennyire lehet, hogy utat adjak nekik. Az elöl futó alig két méterre jár, amikor meglát engem, meg a mögöttem álló két embert. Bekanyarodik lejtőirányba, de ott újabb három hátizsákos áll az ösvényen. Valahogy, a levegőben kormányozva elsiklik két emberünk között és eltűnik a bozótosban. A másik bak tőlem öt méterre áll meg. Amikor feléje indulok, megfordul, egy darabig előttem sétál, aztán bevált ő is a törpefenyvesbe. Természetesen sem időnk, sem lélekjelenlétünk nincs, hogy ebből bármit lefotózzunk, filmezzünk. megijedni is alig van időnk. Mindig mondom; a magas hegyek önmagukban is veszélyesek, nem kell nekünk ahhoz még külön kunsztokat bemutatnunk, hogy izgalmas kalandokba keveredjünk, itt az adrenalin gyakran magától is házhoz jön.

Folyamatosan havazik. 1600m fölött már egybefüggő a szűz hó, s csak töménytelen zergenyomot látok benne, ami arra utal, hogy senki ember fia nem ment fel előttünk, tehát feltehetően elférünk majd a téli szobában. Kb. 2000 méterig töröm az utat, itt azonban rohamosan nőni kezd a hó vastagsága, s mivel a friss hónak semmi tartása, így egyre gyakrabban lépek valami lyukba, vagy csúszok meg egy-egy láthatatlan, ferde felületen. Az ezzel járó egyensúlyvesztés, korrekció rengeteg energiát felemészt, így átadom a vezetést. Rohamunk nemcsak ezen törik meg, hanem azon is, hogy a ködben-hóban elvesznek a kontrasztok, a behavazott sziklákra festett jelzés sem látszik, ezért aztán kinézzük a szemünket, hogy kinyomozzuk, merre kanyarog tovább a szerpentin.

Már bőven 2100m fölött járunk, a GPS szerint is közel a ház, amikor balról, hátulról robajt hallunk. Összenézünk. Mindenki tudja, hogy egy kisebb lavina volt (a Schreiberwandeck déli oldalán), de nem mondjuk ki, minek ijesztgetni egymást? Valami nagyobb jégdarab, vagy hó indulhatott meg az egyik párkányról, aztán magával sodort ezt-azt. 100 méterre vagyunk a háztól, csak nem látjuk. A GPS alapján megyünk egy nagyjábóli iránymenetet, amennyire a terep meredeksége megengedi. Közben utolér bennünket a cseh-lengyel kombó is, de nem előznek meg bennünket, ami annyiban lovagias, hogy mi foglalhatunk elsőként hálóhelyet, viszont a hátralévő métereken is törhetjük nekik a félméteres havat.

Végre megvan a ház. Felszuszakoljuk magunkat a teraszra, felnyitjuk a bejáratba télire ácsolt dögnehéz csapóajtót és betódulunk a téli szobába, ami a körülményekhez képest egy tündérpalota. Fél hat van. Öt és fél óra alatt értünk fel, ami – figyelembe véve a félórás kávészünetet – igen tisztességes menetidő a bandától, ilyen körülmények között és ezt a cseh-lengyel csapat is szóba hozza. Akik egyébként – ezek után – kimondottan szimpatikus srácok.

Megszabadulunk a vizes göncöktől, teát, meg levest főzünk, vacsorázunk. Odakint mínusz egy-két fok van, idebent viszont hamar felfűti a testünk 13-14 fokra a kis szoba levegőjét. A fagyhalál egyébként sem fenyeget bennünket, ilyen szűk helyen óhatatlanul is egymást melegítjük majd. A hálóhelyet úgy kell ugyanis elképzelni, hogy a két boxból álló étkezőből kivitték az asztalokat, s a helyükre egy-egy, az ülésekkel azonos magasságú lócát tettek be. Erre jön 2-2 matrac, 6 párna, 12 vastag pléd. Hat embernek, de még nyolcnak is kényelmes. De mi kilencen vagyunk.

Attila éjszakára elmerül a szláv tengerben, mi a másik boxban öten leszünk. Ebben az egyetlen vigasztaló, hogy végre két nővel hálok. Ez egy kicsit feldob, amíg nem szembesülünk a ténnyel, hogy mennyire szűk a hely. Muszáj kiegyenesedve feküdni, egyszerre fordulni, s a két nő a legkisebb horkantás-kezdeményt is azonnal megtorolja. Hajnali négy körül már valamennyien eljutunk arra a felismerésre, mennyire humánus eljárás, hogy a sok kis sprotnit megölik, mielőtt konzervdobozba zsúfolják őket. Mert ezt élve elviselni... állatkínzás...

A magyarok kemények, este kilenctől reggel nyolcig álljuk (heverésszük) a kínokat. Nincs hová kapkodni: odakint totális köd és havazás. Az előrejelzés szombatra szórványosan felhős, napos időt ígért, ehelyett ülünk a felhőben, a napok óta és még napokig tartó havazásban. Indulásunk előtt fent a gleccseren 10 centi hó volt, másnapra még 3 centit vártak. 50 centi esett. Indulásunk előtt a lavina előrejelzés a 3000m feletti régiókban 3-as fokozaton volt az északi oldalak tekintetében. Lejjebb semmi. Valószínűleg ez is sokat változott azóta, a fél méternyi – meg amennyivel több odafönt – friss, instabil hóval. Nemigen van itt most keresnivalója az embernek. Különben a behavazott morénán a ködben úgysem találnánk az utat, hiszen már itt, lejjebb, a háznál is sokszor szakadtunk combtőig a sziklák közé tegnap. Feljebb, a meredek gleccser végképp veszedelmes ennyi friss hóval borítva.

Kényelmes reggeli és csomagolás után 10-kor elindulunk lefelé. Igazi téli, magashegyi túra ez, remek hangulatokkal és látványokkal, ami csaknem tökéletes kárpótlás a csúcsélmény helyett. Ezeket a körülményeket tegnap nem tudtuk kiélvezni, most viszont nincs más dolgunk, mert a tegnapi nyomainkon egyébként nehézség nélkül haladunk. Ködben, hóesésben, szélcsendben, vad és mesebeli, bensőséges benyomások váltják egymást. A lányok hóembert építenek, pózolnak. Zergét is látunk, biztonságos távolságból.

1500 méteren sajnos vége a mesevilágnak, s délre leérünk a felső tóhoz. A Holzmeisteralmban remek levesekkel, sajtos krajnai kolbásszal kényeztetnek bennünket, aztán megyünk tovább. Egyre több esernyős-tornacipős szombat délutáni sziesztázó jön szembe, ahogy közeledünk a civilizációhoz. Mindenki jól megnéz minket a nagy zsákokkal, jégcsákánnyal, magashegyi bakancsban. Szeretném gondolni, hogy mélységes tisztelet van a tekintetükben, de tudom, hogy nem. Nem baj... 

Képek: https://goo.gl/photos/C4WhqzyxyUx6nB736

Címkék: Dachstein