Ismét csak egészen jól aludtam autómban, füldugóimnak köszönhetően, a badacsonytördemici vasútállomásnál.
Miután túl vagyok a szokásos reggeli készülődésen, megveszem a vonatjegyet Tapolcára. Onnan fogok ma
vissza gyalogolni Badacsonytördemicre, a kék jelzésen, ami kb. 17 km-t jelent.
Felülök a vonatra, ami még vár egy darabig a síneken. Fellapozom útikönyvemet, hogy mi vár rám aznap.
Megérkezik szemből egy másik vonat, és megáll mellettünk a peron túlodalán. Egy tinédzser srác leszáll a
vonatunkról, és átmegy a másik szerelvényhez, egy ismerősével beszélgetni.
Vonatunk hirtelen elindul. A srác rohan az ajtó felé, de nem mer felugrani. Pont mellettem fut a peronon,
és heves karjelzésekkel próbálja a mozdonyvezető figyelmét magára irányítani. De a vonat csak gyorsul.
Tétovázom, mi tévő legyek. Dobjam ki a srác hátizsákját az ablakon, hogy legalább azt ne veszítse el?
De ekkor a vezető lefékez, a fiú pedig felszáll. Érdekes lett volna, ha a srác mégis felugrik a mozgó
vonatra, de én ugyanazzal a lendülettel kivágom a hátizsákját az ablakon.

Hamar megérkezünk Tapolcára, ahol tegnap már tiszteletemet tettem. Újabb pecsétet nyomok füzetembe, majd
bemegyek az állomás melletti kocsmába egy kávéra. Már tegnap is feltűnt, mintha a helyi kemény gyerekek
törzshelye lenne. Csupa kigyúrt, rövid hajú fazon közt ücsörgök. Kissé feszengve megiszom kávémat, majd
angolosan távozom.
A tegnap már megismert, kedves tapolcai utcákban haladok, érintve ismét a város közepén lévő Malom-tavat.
Szép park veszi körbe, a vízben pedig egészen nagy termetű halakat is fel lehet fedezni.

A Tapolca utáni kivezető út, viszont semmivel nem szebb mint a befelé jövő. Aszfalton gyaloglok elég
sokáig. Az előző napi vihar, kicsit felfrissítette a levegőt. Most is meleg van, de hőség talán nem lesz.
Néhány kilométer után, végre lekanyarodom az aszfaltútról, és a Szent György-hegy alatti szőlőültetvények
közt haladok. Kis házikók, présházak tűnnek fel, az egyre szebb, és egyre erősebben emelkedő úton.
A Bogdán-kút után, megérkezem a Szent György hegyi turistaházhoz. Szép kis házikó, több tűzrakó hellyel
és padokkal, de jelenleg nem üzemel, sajnos. Talán zajlanak már munkák, a jövőbeni megnyitása érdekében.
Erre utal egy félre eső, tető nélküli épületben elrejtett betonkeverő, és sok sörös, vodkás üveg.
Leülök egy padra, egy árnyékot adó fa alá, és a tegnap vásárolt gyümölcsökből kezdek enni. Sok kilátás
nincs sajnos, erről a helyről. Élvezem az erdő csendjét. Egyedül vagyok, de kis idő után, távoli halk
beszéd üti meg a fülemet. És nyávogás. Észre veszem, hogy fentről egy idősebb házaspár közelít egy
kismacskával.
Útba igazítást kérnek, így a térképemet vizsgáljuk, hogy merre kellene tovább menniük. Már amennyire
a cica engedi, mert az asztalra kiterített térképen mászkál, és követi az ujjunkat, mintha neki
mutogatnánk valamit. A házaspár elmeséli, hogy egy fáról szedték le a jószágot, az erdőben, és azóta
jön velük. Vissza viszik a faluba, és megpróbálják megkeresni az egyébként ápolt, és jóltáplált cica
gazdáját.

Tovább folytatom utam, de csak pár percet kell mennem, és máris előttem van a környék egyik legszebb
látványossága. A bazaltorgonák. Az egymás mellett álló, égbetörő oszlopokat vulkáni tevékenység hozta
létre. A szél, eső, fagy nem kíméli őket. Időnként ledől egy-egy oszlop, holdbéli tájra emlékeztető
törmelékszőnyeget hozva így létre, az oszlopok tövénél. A kék háromszög jelzésen teszek egy rövid
kitérőt a hegy csúcsára, ami 415 méterre emelkedik a táj fölé. Visszatérve a kékre, leereszkedem a
hegyről és elhaladok az egymás közelében lévő nagyon szép Tarányi-présház, és Lengyel-kápolna mellett.
Innentől megintcsak aszfaltutat kell koptatnom bakancsommal. Habár, inkább a bakancsom kopik. Újra
szőlőföldek mellett megyek, és egy nagyon szép dologra leszek figyelmes. Minden szőlősor elé szép
színes rózsa van ültetve. Szemnek kedves látvány, de mint utólag kiderítettem, gyakorlati haszna is van.
Ugyanis a rózsának és szőlőnek van egy közös kártevője, a lisztharmat. És mivel a rózsa érzékenyebb rá,
a tünetek már akkor jelentkeznek rajta, amikor a szőlőn még nem. Ekkor kell a gazdának sürgősen
közbeavatkoznia.

Fél óra múltán, megérkezem Szigligetre, így már megint karnyújtásnyira van a Balaton. A vár közelében
pecsételek, és tovább indulok a település szélén álló Avasi templomromhoz, ami a XIII. században épült.
A torony nyolcszögletű és tetejét kősisak fedi.
Mielőtt elhagynám Szigligetet, kerítések elé kitett asztalokba botlok, amiken különféle gyümölcsök vannak
kis dobozokban. Amolyan becsületkassza elvén működik, amit sok helyen nem lehetne megengedni. Itt
szerencsére igen. Egy adag feketeszederre esik a választásom, ami háromszáz forintba kerül.
Csak ezres van nálam, apróm nincs. A kasszának kinevezett dunsztos üvegben szerencsére van már némi
aprópénz, de nem fér bele a kezem, hogy kivegyem a visszajárót. Hangosan csörömpölök, miközben kiborítom
az érméket az asztalra. Közben abban bízok, hogy nem tolvajnak néznek, aki magáévá akarja tenni az aznapi
bevételt.

Már csak három kilométert kell mennem, hogy visszaérjek Badacsonytördemicen hagyott autómhoz. Pont elég
idő, hogy végig gondoljam a hogyan továbbot. Nem volt konkrét célom, hogy meddig megyek, így most úgy
döntök haza indulok.
Köszönöm az élményeket Keszthelyi-hegység.

Címkék: Kéktúra