Az idei már nem is tudom hanyadik alkalom volt, hogy a Magas-Tátrában töltöttem el pár napot. Mivel messzemenően ez a kedvenc túrahelyem, így már minden évben kiugrok legalább egyszer, hogy testileg-lelkileg feltöltődjek a hegyek látványától, a tiszta levegőtől és a nyugalomtól, amely ezt a hegységet jellemzi. Ám idén sajnos minden másképpen alakult...

Tavaly és tavalyelőtt ugyan azzal a három fővel mentem ki (Zita, Atti és Pityu), akiket már régóta jól ismertem. Idén Pityu egyéb elfoglaltság és talán némi lustaság miatt nem jött. Beugrott viszont helyette a fodrászom, Gyuszi. Nagyon jófej srác, Ő is sokat eljár túrázni, igaz magashegyire még sosem sikerült elmennie. Így megint négy főnél jártunk, de később bejeltkezett még három debreceni személy, akiket nem ismertem. Ők Zitán keresztül értesültek az idei túratervezetemről és megtetszett nekik. Elvileg sportemberekről lett volna szó, hiszen kettejük -apa és lánya- karatésok és a harmadik fő is jó kondíciójú sportemberként lett beharangozva.

A kirándulást ötnaposra terveztem: az első négyet a Magas, míg az utolsót az Alacsony-Tátrába. Az utazás viszonylag sima volt. A szállásunk idén is Nová Lesnán volt. Szeretjük ezt a kis falut. A helybeliek barátságosak, egyetlen pizzázó személyzetét leszámítva. A szállástól nem ájultunk el, de nem is azért jöttünk, hogy a négy fal között ücsörögjünk. Miután a szállásadóval mindent megbeszéltünk, gyorsan összepakoltunk és már indultunk is az első napi túránkra, hogy meghódítsuk az Elsülső-Szoliszkó csúcsot (Predné Solisko, 2093m). A Csorba-tóig vonattal mentünk, amihez idén sajnos nem kaptunk Tatry Card-ot, ami meglehetősen nagy érvágás volt számunkra. A tónál kellemes idő volt. A felhők ugyan jöttek-mentek, de nem fáztunk és a szél sem fújt. A tavat megkerülve először a piros, majd a sárga jelzésen kapaszkodtunk fölfelé a Furkotai-völgybe. Itt még semmi probléma sem volt, ám amikor a sípálya elejéhez felértünk a kék jelzésen, a többiek intenzíven elkezdtek fázni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem a levegő frissességét, de lényegét tekintve én rövidnadrágban sem fáztam, míg a többiek kabátban vacogtak :) Innen a csúcs még 1,2km-re és 300m-nyi szintkülönbségre volt. Felnéztünk, de felhőben volt és már a sípályánál is meglehetősen erősen fújt a szél, fent pedig még durvább lehetett a helyzet, így arra jutottunk, hogy oda már nem megyünk fel. Elindultunk lefelé, közben vissza- visszanéztünk, bár inkább ne tettük volna. A csúcs kb. 15 perc múlva kitűnt a felhők közül és a lemenő Nap fényeiben pompázva kacagott rajtunk. Megfordult a fejünkben, hogy visszamenjünk, de a sötétedésig már nem lett volna elegendő időnk. Sebaj, hiszen tudtuk, hogy a másnapi túra lesz a leghosszabb az öt nap alatt, így azzal vígasztaltuk magunkat, hogy legalább erőt spóroltunk.

A második napon kocsiba pattantunk és elmentünk a Három-forráshoz (Tri studničky), amely a kiindulópontunk volt. Sajnos egyre inkább az a tapasztalat, hogy a parkolóhelyekért nem kell már ölre menni, hiszen évről évre egyre kisebb a forgalom a Tátrában. Mind a Kriván, mint a Három-forrás parkolójában bőven volt hely, igaz nem is indultunk túl későn el. A piros jelzésen hamar elértük a kéket, amelyen meglepődve tapasztaltuk, hogy aszfaltozott úton haladhatunk sokáig. Itt majdnem végig mentünk a Kapor-völgyön, miközben megnéztük a Nefcer-vízesést (Kmeťov vodopád). Az aszfaltút eddig tart, innen már sziklás-földes csapás vezet tovább. A 2014 november 19-ei szélvihar, valamint az azóta elszaporodott szúk pusztítása itt is meglehetősen megváltoztatta a panorámát, hiszen sok helyről teljesen körbe lehet látni, míg korábban szinte végig zárt volt az erdő.

A kékről letértünk a zöldre, hiszen az úticélunk a Sima-nyereg (Hladké sedlo, 1994m), igaz egyes helyeken ezt hágóként említik. Szerintem nem adja egy igazi hágó arcát, így én inkább nyeregnek nevezem. A piros kiágazásánál a debreceni hármas alakulat úgy döntött, hogy nem jön fel a nyeregre, hanem megnézik az Alsó-Fenyves tavat (Temnosmrecinske Pleso). Az időben tőrténő megfelelő egymáshoz igazodás érdekében úgy beszéltem meg velük, hogy megcsörgetem őket, amikor elindulunk lefelé a nyeregről és ugyan itt, az elágazásnál találkozunk újra. Mi el is indultunk és viszonylag simán és meglepően gyorsan feljutottunk a nyeregre. Sajnos a kilátás korlátozott volt a sok felhő miatt, de azért érdemes volt megugrani a dolgot. A visszaindulás előtt próbáltam a megbeszéltek szerint megcsörgetni Gyurit, ám valószínűleg nem volt térereje, ugyanis nem lehetett kapcsolni. Ezt párszor a későbbiekben is megpróbáltam, de mindannyiszor sikertelenül. Visszaértünk az elágazáshoz, ahol senki sem volt. Rövid tanácskozás, majd döntés, hogy akkor felmegyünk a tóhoz, mert valószínűleg ott lesznek a többiek. Na itt jó nagy árnyékra vetődtünk, mivel azon az úton senkivel sem találkoztunk. Ekkor már sejtettük, hogy elindultak vissza, de teljesen nyugodtak nem voltunk addig, míg biztosat nem tudunk, hiszen Gyuriék még nem igazán ismerték a Tátrát és nem is számítottak gyakorlott túrázóknak, bár sok eltévedési lehetőségük nem volt. Később aztán -már amikor közeledtünk a parkolóhoz- kaptunk egy sms-t tőlük, miszerint vissza leindultak, később pedig egy olyat, hogy mennek a szállásra, mert fáztak. Ez az eljárás nekem nem igazán tűnt túlságosan korrektnek, mivel meglehetősen nagy felelőtlenség volt minket kétségek között hagyni a helyzetüket illetően. Ennek eredményeképpen Zitával, Attival és Gyuszival megtettem az eddigi leghosszab Magas-tátrai túrámat, amely így kereken 28km-re és 1390m-es szintkülönbségre jött ki. Ezt bizonyos szempontból még élveztem is, de ha választásom lett volna, akkor nem így tettem volna meg...

A harmadik nap meghozta az esőt. Masszívan befelhősödött és az összes modellfutás azt adta, hogy ez bizony makacsul meg fog maradni a többi napra is. Nem baj, van vízhatlan cipő, esőkabát, mi meg azért mentünk, hogy túrázzunk, szóval uccu neki!

A célpont a Batizfalvi-tó volt. Gyuri, a lánya és az ismerőse nem jöttek velünk, mert nem szerettek volna elázni. Lelkük rajta. Mi kisebb koordinációs rövidzárlat miatt Vysné Hágy helyett már Nová Poliankán leszálltunk, így egy 2,5km-es szakasszal toldottuk meg az aznapi produkciónkat. Ha más nem, bemelegítésnek jó volt, bár időben jó lett volna, ha kihagyjuk. Miután átkeveredtünk Vysné Hágyba, a sárga jelzésen indultunk el fölfelé. A talaj kezdetben nagyon sáros volt, így meg kellett néznünk, hogy hová lépünk. A tóig nem igazán történt semmi. Gyönyörködtünk a felhők tarkította tájban és elemezgettük, hogy a hátra levő napokat hogyan módosítsuk az esőre való tekintettel, ugyanis már erre a napra sem ezt a túrát terveztük, hanem vagy a Lorenz, vagy a Vöröstorony-hágót. Felérve a piros jelzésre, hamar elértük a tavat, ahol iszonyatos szélviharral kerültünk szembe. Innen szerettünk volna átmenni a Felkai-tóhoz, majd onnan le Tatranská Poliankára, de a szél erősége, valamint a hideg miatt erről letettünk, így visszafordultunk és visszamentünk Vysné Hágyra. Sajnos a vonat a szemünk láttára ment el, így a délelőtti ”bemelegítésnek” ekkor vettük igazán kárát. Más alternatíva hiányában ittunk egy jó meleg teát a vasútállomás mögötti presszóban, majd Stary Smokovecen próbáltunk étkezési lehetőség után nézni. Hihetetlen volt látni, hogy este hét órakor már semmi élet nincs a városban és minden vendéglátóhely már vagy bezárt, vagy éppen folyamatban volt a dolog. Így gyakorlatilag újabb egy órás ücsörgés következett a következő vonatig.

A negyedik nap a kényelem jegyében telt. Mivel az eső még intenzívebben esett, inkább elmentünk a Bélai-barlangot megnézni, valamint Gyuszival kipróbáltuk a Kométa nosztalgiavonatot. Jobb program hiányában a barlangot is érdemes meglátogatni, mivel fantasztikus képződmények találhatók benne, ám mi mégis jobban örültünk volna a jó időnek és a túrázásnak. Gyuszit és engem valamelyest kárpótolt az esti nosztalgiavonatozás. Az 1913-as Ganz gyártmányú Kométa motorvonat több ízben is komolyan meghibásodott -legsúlyosabb sérülését egy villám következtében szenvedte el-, ám a szlovák vasútbarátok olyannyira szeretik, hogy nem voltak restek a vontatómotort kompletten újratekercseltetni és az egyéb hibákat is kijavítani, hogy a nyári és téli főszezonban nosztalgiameneteket szervezhessenek vele. Le a kalappal a munkájuk előtt, hiszen két korabeli pótkocsit is sikerült megmenteniük, amivel igazán aranyos kis szerelvényt hoztak össze. A menetjegy abszolút nem volt drága, hiszen csak 3€-t kértek el, amit a nagyobb állomásokon (Poprad, Stary Smokovec, Tatranská Lomnica, Strbské Pleso)  lehet megvenni, vagy a vonaton a kalauzoknál. Mi az aznapi utolsó menetre mentünk el, Stary Smokovectől Poprádig. A vonaton akkor már gyakorlatilag csak mi ketten voltunk a személyzeten kívül, akik nagyon készségesen beengettek minket mindenhová, még a vezetőállásba (szakzsargonnal élve a vezérállásra) is. Aki erre jár és szereti a régi kor eszközeit, vagy magát a vasutat, esetleg mindkettőt (mint én), akkor érdemes kipróbálni a kis vonatot!

Eljött az utolsó nap. Reggel gyorsan összepakoltunk, betáraztuk a kb. 12 palacknyi Kofolát (mert az jó! :) ) és elindultunk hazafelé. Nagyon rövid tanácskozás során döntöttük el, hogy a Gyömbér felé indulunk és ha jó lesz az idő, akkor azt még megmásszuk. A jelek sajnos nem voltak túl bíztatóak. Alig hogy elhagytuk Poprádot, intenzíven elkezdett esni az eső. Semmi baj! Itt még messze vagyunk, az Alacsony-Tátrában lehet teljesen más a helyzet. Nos, ami azt illeti felhős időre érkeztünk, de nem esett. Gyors mérlegelés: mászni akarunk! Gyuriék viszont ezt sem vállalták már be, így ők rövidre zárva a kinttartózkodásukat hazaindultak. A felhőalap kb. a Stefánika menedékház alatt volt 100m-rel. Onnan folyamatosan a felhőben mentünk. A szél kissé élénk volt, a hegy takarásából kikerülve meglehetősen erős és a hőmérséklet sem volt túlságosan baráti, de úgy voltunk vele, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is megmásszuk a Gyömbért! Arról nem is beszélve, hogy Gyuszinak még tartoztunk egy 2000m fölötti mászással. Ez sikerült is, hiszen egész jó tempóban értünk fel végül. Lefelé viszont már egyre inkább kijött rajtam a szomorúság, hogy alig pár km megtétele után ténylegesen hazafelé kell vennünk az irányt. A szomorúságomat tovább mélyítette az a hiányérzet, amit az eső miatt lemondott hágótúrák okoztak. A Magas-Tátra belsőbb részein alig-alig voltunk idén. Gyakorlatilag csak a második napira mondhatom, hogy egy valamire való út volt! De hogy teljes legyen a kép, a Stefánikát elhagyva megérkezett a várva nem várt eső. A mosásban, amiben lefelé mentünk, pillanatok alatt hömpölyögni kezdett a víz, ami egyfelől volt érdekes, másfelől viszont inkább kellemetlen. Ami viszont még meglepett, az a hazaút időtartama volt. A kis hegyi szerpentineken való lassabb haladás megtette a hatását, hiszen a tervezett 9 órás érkezés helyett 10-re értünk haza. Nem is lett volna ezzel semmi probléma, ha másnap nem kellett volna dolgozni menni...

Összességét tekintve nagyon elszomorított ez az idei Tátrázás. Nem csak a sok eső és a módosított programok miatt, hanem azért is, mert a korábbi években mindig sokkal alaposabban rákészültem, mind szervezési, mind mentális értelemben. Idén viszont a három munkahely, a kevesebb szabadidő és a rosszabb fizikális állapot miatt eleve fáradtan indultam neki, ezért valahogy úgy éreztem, hogy tiszteletlen módon félvállról vettem és cserben hagytam a Tátrát, amelyet olyannyira tisztelek, mint az emberek között is csak nagyon keveseket. A szépítési lehetőség viszont adott lesz még idén, hiszen nővéremmel tervezzük, hogy a Tengerszem-csúcsról (Rysy, 2499m) megnézünk egy naplementét és felkeltét. Azt már most elkezdtem jó alaposan megszervezni!

Fotók:

http://talpfaszamlalo.blog.hu/2016/08/09/magas-tatra_176

Címkék: Magas-Tátra Szlovákia