A teljesítménytúrákon gyakran elloholunk olyan helyek mellett, ahová érdemes lenne később visszamenni, és alaposabban megnézni. Ilyen hely a márciusi Bia 25-ön a Sóskúti kálvária-hegy[1] is.

Nováki Gyula 1949-ben járta be és mérte fel az akkor ismert Fehér megyei őskori sáncvárakat. 1950-ben pedig, mint végzős egyetemista ebből írta meg a szakdolgozatát.[2] Az alábbiakat tőle idézem:

„A Kálvária-hegy Sóskúttól északkeleti irányba, a Benta patak és a falu házai között emelkedik. A hegy keleti oldalát közel függőleges sziklafal védi. Az északi oldal kevésbé meredek, a nyugati és déli oldal pedig egészen lankásan ereszkedik le. A megerődített rész a hegy tetejét foglalja el, legnagyobb hossza 97 méter, szélessége 44 méter.

Az erődítés nyoma a lankás oldalon végig követhető, míg a keleti és északkeleti oldalon teljesen hiányzik, ugyanis itt a meredek sziklafal miatt nem is volt rá szükség. A sánc külső oldala jól látszik, magassága 1-2,5 méter között változik, míg a belső magassága egybe olvad a felszínnel, csak néhol emelkedik ki 10-20 centiméterre. Ez a sánc azonban ma már csak a déli és északi oldalakon figyelhető meg eredeti állapotában 30, illetve 40 méter hosszúságban. Ugyanis a sánc majdnem végig fel van szakítva egy újabb kori szabályos zegzugos árokrendszerrel. Ennek szélessége 3-4 méter, mélysége átlag 1,5 méter. Az árkokban néhány dísztelen, jellegtelen őskori cserép gyűjthető.

A lakosság szerint török eredetű. Semmi esetre sem őskori, de a második világháborúnál jóval régebbi.”

Sóskút 1788-as térképe a dombot még Pravda néven említi. Ez szláv szó, magyarul ez Igazság (hegyet) jelent. Feltehetőleg ítélet végrehajtó hely volt. A 157 méter magas dombra 1756-ban Szt. Magdolna tiszteletére szentelt kápolna épült. Ezzel egy időben, vagy ezt követően a kálvária is elkészülhetett, mert az 1858-as térképen már „Cálvária” név olvasható. A Millennium körüli években az addigra már erősen romos kápolna helyett újat építettek és a dombon 14 bronz domborműves stáció is elkészült. 1944 és 49 között a kápolnát és a feszületeket vandál kezek lerombolták, majd a köveit is széjjelhordták. A stációk domborművei a fémgyűjtők áldozata lett[3] A kálváriát 2013-ban felújították. A kápolna alapfalai és a lerombolt feszületek alsó kövei ma is láthatók.

Az őskori sáncba vágott zegzugos árokról Nováki Gy. megjegyzi, hogy „a lakóság szerint török eredetű”. Ahogy, a népnyelv által létrehozott helynevek időhatározói sem mérvadók, úgy ezt sem vehetjük készpénznek. A Római-út, Árpádvár, Tatársánc, Törökkút, Kuruchányás kifejezések mindössze annyit jelentenek, hogy az adott tereptárgy nagyon régi. Emberemlékezet óta ott van. „Már a nagyapám legény korában is meg volt!” Tehát legalább 70-80 éve ott van, de az is lehet, hogy több ezer éves.

Esetünkben többet mond el, hogy ahol Marosi Arnold még „garmadával gyűjtötte benne az őskori cserepeket”, tizenhárom évvel később Nováki Gyula már csak „néhány dísztelen, jellegtelen őskori darabot” talált. Most a 2016. januári terepbejárásomon pedig alig egy méter mély visszagyepesedett árkokat láttam. Cserepet, csontot, egyéb leletet addig lehet találni a felszínen, amíg az ároknak közel függőleges falából a víz kimossa, a fagy kiporlasztja. Ez az árok feltehetőleg 2 méter mély és 1,3 méter széles lehetett újkorában, és a bemosódási folyamat alapján 120-140 évvel ez előtt készíthették. Ez nagyjából egybe vág az 1878-as Boszniai okupációra készülő Osztrák-Magyar Monarchia 1876-ban a Szent László-víz térségében végrehajtott hadgyakorlatával, melyet az uralkodó, Ferenc József is megtekintett.

Mind ezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert ebből látható, hogy a ma 2-2,5 méter magasságú bronzkori sáncot 4.500-5.000 évvel ez előtt ennek többszörösére emelhették. A sánc aljában ma 20-22 méter széles, kifelé lejtő, sekély párkány húzódik. Egykor itt széles és lapos árok lehetett, amelyből a sánc szikladarabokkal elegyes föld anyagát kitermelhették.

Az átlag turista számára azonban az egykori sáncvár felismerése mégsem könnyű. Feltehetőleg a kápolna építésével egy időben a sánc és a keleti leszakadás által körbevett domb felszínét elegyengették, s így a sáncok belső magassága alig észlelhető. Tovább rontott a helyzeten a sáncba beásott zegzugos árokból kidobott föld. Végül pedig az 1950-es években – talán, hogy megindokolják a kápolna és feszületek lerombolását – a nyugati oldalon betonból két víz tározó medencét építettek és kerítettek be, ezzel további 22 métert elpusztítva az őskori sáncból.

Legjobban talán akkor ismerhetjük fel az erődítést, ha a Kálváriahegyre falu felől, déli irányból kapaszkodunk felfelé, és a nyolcadik stációnál megállva az ég hátterére kirajzolódó domb élen, a lapos koporsó alakot meglátjuk.

Érdemes még megnézni a domb északkeleti oldalában az egykori kőbányát. Aki a 70 méter hosszú barlangot is beszeretné kúszni, hozzon a hátizsákjában a lámpán és tartalék elemen kívül, overált és sisakot is, mert a négykézláb és kúszva bejárható üreg összeszennyezné a túraruhát.

Feljebb, a keleti oldal ecetfákkal takart sziklafalában két „kaptár üreg” is látható. Ezek Baráz Csaba kutatásai szerint[4] feltehetőleg honfoglaló őseinkhez csatlakozó pusztai népcsoport szakrális helyei lehettek. A kőfülkék feletti sziklafal peremén, (Vigyázat! Balesetveszély!) itt is megtalálhatók azok az emberkéz faragta gödrök, és "vércsatornák", melybe a szertartások idejére a kaptárfülkékből az elhalt ősők házibálványait helyezhették. Gyanítom, hogy a Baráz Csaba által "vércstornáknak" vélt bevésések, inkább a megfagyott csapadékvíz okozta térfogat növekedés ellensúlyozására készülhettek.

Szádeczky-Kardoss Géza szkgeza51@gmail.com

Címkék: Bronzkor Kaptárfülke Barlang Sáncvár