Vasárnap reggel a Ferenciek terénél jöttem fel a Metróból. Alig nyolcan, tízen voltunk a mozgólépcsőn. Ahogy az aluljáróba értem, meghallottam a hegedűszót…

…és nem érettem…   …miért most, miért itt? Amikor alig lézeng a környéken valaki? A koldusok, csavargók, hajléktalanok, alkoholisták és utcazenészek a hétköznapi csúcsforgalom idején igyekeznek megszedni a vámot az arra járóktól...

És nem a szokásos magyar nóta volt. valami általam teljesen ismeretlen, talán középkori melódiát játszott valahol, valaki. Ilyesmit eddig csak fenn a várban a Zeneművészeti Fősuli hallgatóitól hallottam. Kíváncsian indultam a hang irányába. Lesve, oldalról figyeltem a magas, szikár férfi játékát. Ruházatáról azonnal láttam, hogy nem európai. Nem is arab. Talán közép-Ázsia valamely országából érkezhetett hozzánk…  

Csak testben volt ott. Távolba révedő tekintettel, valami mélyről jövő fájdalommal lélekben tán elhagyott hazájába repítették a zene hullámai. Nem siettem, de ki volt számolva az időm. Még is megálltam és hallgattam, mert nem akartam megzavarni ezt a csendes imádságot. A lépcsőn át besütött rá a nap. Ennyi marad neki? Itt is ugyan az égitest ragyogja be életét… Nem volt előtte se tányér, se hegedűtok, s én végül tanácstalanul mentem el mellette, fel a lépcsőn.

---------------------------------           ------------------------------------          -------------------------------------

A busz megállójában várakoztam. A sarki csemege beállványozott fala mellett a kő párkányon egy talpig feketébe öltözött fekete szemű fiatal nő kuporgott. Csak szomorú arca látszott ki a haját takaró sötét kendőből. Látszólag üres papírdobozokra tett műanyagtálcákban érett fügét árult. Mellette mózeskosárba néhány hónapos csecsemője. Másik oldalán 3-4 éves kócos hajú kislány. Kicsit távolabb egy 7 és egy 13 év körüli fiúcska. A nagyobbik egy telefont mutogatott valakinek, s tört angolsággal magyarázta a használatát…

…igen, egy teljes család indult útnak az ismeretlenbe… Megindultság nélkül nem lehetett elmenni mellettük. Nem kéregettek, de a tekintetük mindent elmondott.

Pénzük fogyott el? Vagy csak forintra volt szükségük, hogy élelmiszert vegyenek, s tovább induljanak álmaik országa felé? Ki tudja? Többen megálltak, adtak valamit, de a fügékért senki sem nyúlt. Valaki a szatyrából egy gyümölcsjoghurtot vett ki. Hangtalan fő biccentéssel köszönte meg, s pár pillanatra talán a szeme is kicsit fényesebben csillogott. Felbontva, apró lánykájának adta.

Közben beállt már a buszom. Felszállva még annyit láttam, hogy egy bámész képű kisfiú állt meg előttük, s tekintetével végig futotta az ismeretlen embereket. Mamája a ruhájánál fogva húzta volna már tovább, de ő kiszabadulva pár lépéssel odaszaladt a kisebbik fiúhoz, hogy játék autóját neki adja. Még azt is megmutatta, hogy hátrahúzva két-három métert magától gurul a járdán…

-----------------------------------            ---------------------------------------            ----------------------------------

-----------------------------------            ---------------------------------------            ----------------------------------

Naponta jönnek a hírek. Újra, meg újra halljuk és látjuk a hangulat keltő reklámokat. Folyik az aláírásgyűjtés is… Igen, ma már ez is életünk része lett, nem könnyű már az embertelenségben embernek maradni…

Címkék: Keleti Pu Kerítés Bevándorlás Menekülttábor