Ezt a blogot nem én körmöltem. Mari nincs fenn a Túratárson, így utólagos engedelmével teszem fel a kerékpártúránkról írt beszámolóját:

Kicsit nehezen szántam rá magam a  Géza  vezette  biciklitúrára.  Ismerve  kalandra kész és árkon-bokron szívesen átgázoló túrastílusát, tartottam attól, hogy a földutakon felmondja a biciklim a szolgálatot. Korábbi bringázásaink során előfordult, hogy a sárhányó és a kerék közé úgy betömődött az agyag, hogy egyáltalán nem lehetett vele továbbmenni, fél órát kellett kapargatni és ez nagyon keserves volt. Mégis elindultam, mert már nagyon hiányzott a sátorozós bringázás. Szerencsére alaptalan volt a szorongásom, láttam, hogy a mély homokban a többi gép sem tud menni. 

Az útitervet gondosan állította össze, bőséges anyagot gyűjtött a világhálóról. Ezek egy részét sajnos nem tudtuk megnézni, mert vagy nem tudtuk bringával megközelíteni (Fancsikai templomrom), vagy mert már nem működött (Halápi csárda), de legalább saját szemünkkel láttuk, mi van meg, és mi nincs. 

Szeptember 17-én, csütörtökön reggel indultunk a Nyugatiból. Az internet nem jelöl kerékpáros kocsit, de a peron a MÁV szerint fel van szerelve két tartóval, amire fel lehet akasztani a gépet az első kerekénél fogva. Az egyiket valóban, de a másikat olyan ügyesen szerelték fel belesimítva a szögletbe, hogy oda nem fér be a kerék.

A cél Debrecen, a túra maga pedig Debrecen körül romtemplomok, kilátók, emlékhelyek, tavak, puszták, erdők. Olyan szerencsénk volt, hogy az első három napban igazi nyárban tekertünk. Este, éjszaka is áldott meleg vett körül bennünket. Letérve a főútról az Erdőspusztai Bemutatóházban okultunk, ettünk, beszélgettünk az erdészekkel. Volt mit okulni, pl. a vákáncsosokról. Egy ilyen ház látható is, olyen ember építette, aki ilyenben nőtt fel.

Megmásztuk a szép kilátót, s tovább a hármashegyi halastavak felé. Gyönyörű helyen, vadon sátoroztunk, a halastóban kicsit lemostuk az izzadtságot magunkról, hideget ettünk, nem lévén a közelben semmi étteremféleség. Szerencsére Feri elhozta a campinggázt, így a mindenreggeli betevő kávénk megvolt. Hála neki. A terület természetvédelem alatt áll, de a fán volt egy telefonszám, Géza felhívta, s jött is egy kedves őr, aki megmutatta, hol sátorozhatunk.

Másnap a legszebb a nyíracsádi református templom volt. Már többször jártam itt, mindig nagy élmény. Tovább tekerve a Guti-erdőben a vadászkastélyban belepillantottunk a vadászok világába. A kastély a monarchia stílusát utánozva épült, de nem régi, ápolt, nagy park veszi körül. Dél jócskán elmúlt, mire odaértünk, a vadászok akkor keltek föl, mert éjjel kint vannak éjfélig, utána még vacsoráznak.

Nekünk is már követelte a gyomrunk a meleg ételt. A guti kastélyban ajánlották a Fenyves Csárdát, ahova Nyíradonyt átszelve a város másik végén jutottunk. Itt aztán megtömtük a gyomrunkat. Azt is megengedték, hogy a kertben, a pázsiton felverjük sátrainkat. Innen könnyű bringákkal egyenesen az uszodába! Szinte üres, olcsó, új, hatalmas. Úszás, szauna. Így újjászületve bringáztunk vissza, s az étterem hátsó ajtaján keresztül rendeltük a folytatást: palacsintatésztát, amiben Géza kisütötte a tetemes őzlábgombahalmot, amit a Guti erdőből elfelé szedtek, borokat hozzá.

Még mindig jó melegben tekertünk másnap a Nyíradony-Debreceni úton, de Hajdúsámson után letértünk, hogy megnézzük a Pallagi templomromot Dombostanya mellett. Nem sok örömünk volt benne, valami egészen téves elgondolás szerint próbálták a falmaradványokat kiegészíteni. És az is már szétfagyott.

Tovább Debrecen felé és bent a debreceni Nagyerdő körútján megálltunk egy percre az egyetemnél, onnan pedig tovább Hajdúböszörmény irányába. Félúton Józsánál letérve elértük a Zeleméri csonkatornyot, ami kárpótolt bennünket a pallagi rossz élményért. A domb tetején magasan emelkedik a csonka torony, gyönyörű sziluett, körben padok, asztalok, természetvédelem alatt álló növényzet, értelmes tájékoztató tábla. Látszik, hogy a környék lakói szeretik a helyet, ott piknikeztek, kirándultak családok, ismerősök. Jó kisugárzású hely.

Gyűltek a fellegek, néha csöpögött is már, gyorsan felvertük a sátrakat, bár Feri épp szabálykövető hangulatban volt, nagyon óvott bennünket ettől. A sötétben meg is jelent két őr, de megállapították, hogy nem csináltunk szemetet, nem is bántottak. Andreával, később Ferivel is felmentünk a dombra, de aztán elkezdett esni, s mi is lefeküdtünk.

Reggel esett az eső, de nem volt hideg. Elindultunk, csak Ferit viselte meg kissé az esős idő. Nem fáztunk meg, mert az út végén Hajdúböszörményben príma termálfürdőben áztattuk magunkat órákig. Feri még duzzogott egy kicsit, de a jó meleg víz őt is fellazította.

Balmazújvárosnál már csitult az eső, megkerestük Veres Péter házát. A berendezést szétkapva találtuk, felújították a villanyvezetékeket. Az asszony, akinél a kulcs volt, gyanakodott is, hogy netán lehallgató berendezést szereltek fel, másképp ugyan minek kellene ennyi sok vezeték.

Délután feltámadt a szél is, estére felerősödött, zúgott mellettünk a nád, a fák. Következő célunk a nagyhegyesi Krátertó volt A Krátertó különleges hely, gondolom, érdekes elolvasni a keletkezését.

Magyarországon az ezredfordulóig feltárt kereken 7000 földgáz kútból, 3500 esik az Alföldre. Nagyhegyes egész területének talajszíne alatt, nagy szénhidrogéntelep helyezkedik el, egymás alatt 670-1210 méter közötti mélységben. 1958-59-ben sikerült ezt a gázmezőt megtalálni. A kutak viszonylag kis mélysége, a metángázok jelentős  mennyisége, illetve a technológiai fejlettlenség a kitermelések kezdeti időszakában komoly gondokat, többekk között súlyos gázkitöréseket okoztak. Somfai Attila okl. geológusmérnök a földtudományok kandidátusa így emlékszik a történtekre:

„A fúrásos kutatás ismert buktatója volt, hogy az itteni talaj, felső mészkő rétege, iszapveszteségre hajlamos. A Hajdúszoboszló 36-os fúrásakor is iszapvesztés lépett fel. A már megfúrt gázos réteg fölött nem volt olyan magasságú iszaposzlop, ami elegendő lett volna ahhoz, hogy ellensúlyozza a rétegekben lévő gáznyomást, és a kiépítés közben egy kitörés kezdődött.
Amikor a kút megmozdulást a fúrómester jelentette, először a rúdlezáró kitörés gátlót zárták le, de ez nem volt elegendő. A fúrószerszámot el kellett ejteni a lyukba, és le kellett zárni a teljes szelvényű kitörés gátlót. Ezután elkezdték a kutat feltölteni iszappal. Ez látszólag rendben ment, amikor észrevettük, hogy egy repedés keletkezik a földön, ami egyre tágult, lassan vagy száz méter hosszú lett és iszap bugyogott ki belőle. Az iszapfüggöny nyolc-tíz méter magasságig emelkedett. A vadkitörés be is gyulladt, végül egy hatalmas lángfüggöny égett. Kráter keletkezett, amely rövid idő alatt elnyelte a 45 méter magas fúrótornyot a gépekkel, fúrómesteri bódéval együtt. A béléscsövek, mint a gyufaszálak, röpködtek a levegőben, kőzettömbök repültek föl, szétrobbantak és kezdtek a kút körül gátat építeni. Már éppen kitűztünk egy fúráspontot a közelben, hogy egy ferdefurással segítsünk az elfojtásban, amikor a levegőbe szökött hatalmas gázmennyiség annyira lecsökkentette a rétegben a nyomást, hogy a vizes rétegből megindulhatott a beáramlás a kútba. A kráterben keletkezett iszap zagy folyotta el a kitörést.

A kitörés helyén több mint 200 méter átmérőjű és igen mély krátertó "keletkezett". A kitörés hordalékai 17 méter magas földsáncot "építettek", amelyen dús növényzet fejlődött.”

Itt sátoroztunk, a kerítésen kívül a lucernaföldön, majd elvitt bennünket a szél. Feri a tóparton tető alatt a campinggázon megsütötte a kolbászt, kiraktuk, amink még volt, boroztunk is, ez volt a búcsúestünk. 

Utolsó napunkon, hétfőn újra kisütött a nap, s így a Hortobágyot igazi színeiben, fényeiben láthattuk. Meg-megállva, fényképezve, gyönyörködve kerekeztünk át a Vajda-laposi erdőn, hol egykor Homoki-Nagy István kék vércséi fészkeltek. ((Gyöngyvirágtól, lombhullásig c. film) A kubik gödrökben a sziki őszirózsa nyílt.

Nádudvaron megebédelve, az aszfalt utat elhagyva Ágota halom fele vettük az irányt. A puszta gyönyörű, az égbolt itt olyan, mint sehol máshol, ezt látni kell! Elnyúlt „V” alakzatban darucsapatok kurrogtak felettünk. Majd egy kunhalom tövében megpihenve hallgattuk a csendet

Útközben még két érdekes hely volt, az egyik az egykor fontos átkelőhely, a Szent Ágota-híd, ma nagyon rozoga állapotban, a másik pedig a Zádor-híd. (Erről bővebben a „Hidak a pusztában” c. blogomban írtam már) Karcagra tapostunk, hogy elérjük a délutáni vonatot. 

Jó csapat volt. Andreával, akit ott ismertem meg,  nagyon jól összebarátkoztunk, ez fontos volt, mert ha mi ketten nők utáltuk volna egymást, az elrontotta volna az egészet. Laci aranyos humorú, áldott jó kedélyű ember, Géza jó vezér, Andrea vidám, okos nő. Ferinek néha az idegeire mentünk, de remélem, végül nem bánta meg, hogy eljött. Ami engem illet, közismert szerénységemmel csak annyit mondok, hogy meg voltam elégedve magammal, nagyon jól bírtam, sose voltam fáradt, jól aludtam, szóval nagyon élveztem ezt az öt napot. Köszönet Gézának és az egész csapatnak! 

Címkék: Romtemplom Gutierdő Krátertó Gyógyfürdő