Amikor egy jó előre eltervezett túrát sorra lemondanak a meghívottak, olyankor nem hág az egekbe a túravezető kedve. Ezt a kirándulást éppen 2 évvel ezelőtt terveltük ki a Triglav alatti Aljažev domban. Tizenegyen voltunk akkor, egy sikeres és kalandos Triglav-mászás után, és úgy köszöntünk el Olga mamától, hogy legközelebb két év múlva jövünk vissza, mert előbb még vár ránk a Jalovec és a Mangart. Aztán már a tavalyi Jalovec-Mangart túrára is csak négyen mentünk ebből a brigádból, idén meg végképp elkopott a csapat: ketten maradtunk az alapfelállásból.

Ámde a világ jól van megszerkesztve, sosem dől össze, mert ha valahol valami elromlik, akkor ott valami más megjavul. Tavalyi kamaratúránk is nagyszerű lett, idén sem számítottam ennél sokkal rosszabbra, a nehézkes kezdés alapján. Különösen, hogy Attila kollégám rászervezett egy kisebb csapatot a kirándulásunkra – aztán végül csak a csapat jött, őt magát szabadságáról elszólította a munkahely. Az általa szervezett három fő így az én kezem alá került.

A Júliai-Alpokban, a Mojstrana fölötti Vrata-völgyben, a Peričnik-vízesés parkolójában futott össze a csapat, s ismerkedés gyanánt mindjárt megnéztük az 52 méter magas zuhatagot, meg a fölötte szerénykedő 10 méteres fiókvízesést, aztán irány a szállásunk, az Aljažev dom, ahol szállásfoglalásunkat azzal nyugtázták, hogy nem írnak be minket sehová, mert tök üres a ház, jöjjünk csak, ahányan vagyunk!

A szeptember végi hétfő délutánon a turistaház négy fős személyzete érezhető fölényben volt a vendégekhez képest, öt fős csapatunk érkezésével azonban fordult a kocka, majd kisvártatva befutott még egy tucat belga a Triglavról, úgyhogy fél órán belül olyan élet lett a teraszon, hogy ihaj! A belgák tíz napos vándortúrájuk utolsó állomására érkeztek, s a rengeteg izommunka, s a látott szépségek annyi endorfint termeltek bennük, hogy már a sörözés előtt is egy kissé very happy-nek tűntek – egyikük pl. mindenáron pacsizni akart velem – de ezzel együtt is szimpatikus banda voltak.

Részünkről a terv a következő volt: kedden megmásszuk a Škrlaticát, szerdán pihenésként meglátogatjuk a Martuljeki-vízeséseket, csütörtökön a Plemenice-úton felmegyünk a Triglavra, pénteken lejövünk. A Škrlatica megmászása amolyan válogató lett volna: aki 11 órás szintidőn belül teljesíti, az jöhet a Plemenicén át a Triglavra, a többiek a Prag- vagy a Tominšek-úton mennek, aztán odafent, a Kredaricán találkozunk. Persze, ez a terv már régen füstbe ment, mire az Aljaževbe értünk. Egyrészt ketten vagyunk a Cirkuszdirektorral a Triglavra, az Attila által szervezett trió csak a Škrlaticát mássza, aztán hazamegy. Az pedig eléggé valószínűtlen, hogy mi ketten ne tudnánk hozni a szintidőt, amit szűrőnek felállítottunk. Másrészt pedig a Triglav-menetünk már induláskor kútba esni látszott; ha tényleg beköszönt szerdán a monszun és idelent szakad az eső, odafent meg leesik a beígért 70 centi hó, akkor épeszű embernek nincs keresnivalója odafönt. (És a monszun tényleg beköszöntött, tehát Triglav helyett mi is hazamentünk a Direktorral.)

Korán nyugovóra tértünk. 5.30-as felkelést, 6.30-as indulást irányoztam elő, hiszen a csúcsig 6 óra a táblaidő, lefelé sem lesz nagyságrendekkel gyorsabb az út és az este hétkor beálló szürkületig nem árt, ha van egy kis tartalék időnk is, hiszen az ördög nem alszik.

Gyönyörű, csillagos égre keltünk, majd a menetrendet nagyjából tartva vágtunk neki az 1015m magasságban levő turistaházból a Vrata-völgy erdős északi oldalának. Két és fél órán belül fel is másztunk az erdőhatár fölött, 1980m magasságban elhelyezett bivak kunyhóhoz. A Škrlatica körül 4 db. ilyen található, ez a IV. számú. Ezek a kunyhók valamelyest megkönnyítik a mászók életét azzal, hogy ezer méterrel közelebb vannak a csúcshoz, van azonban egy hatalmas hibájuk, mégpedig az, hogy víz még csak mutatóban sem található a közelben. Márpedig egy félnapos mászás során, 2-3 liter vizet muszáj meginni, egész napra pedig akár 4-5 liter is lehet az ember vízigénye. Ennyi vizet, pláne több napra való adagot felcipelni egyáltalán nem kifizetődő vállalkozás, úgyhogy nincs is nagy tömeg a bivaknál. Menedéknek viszont tökéletes.

A Škrlatica a maga 2740 méterével a Júliai-Alpok harmadik, Szlovéniában a második legmagasabb hegye. A Triglav mellett az olasz oldalon tornyosuló Jôf di Montasio előzi még meg, utóbbi valami 12 méterrel. A Škrlatica ravasz hegy. Egyrészt elaltatja az ember éberségét azzal, hogy a sisakon túl más biztonsági eszközre nincs szükség a megmászásához. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy könnyű lenne. Technikailag nem nehéz, fizikailag azonban megerőltető és sok mászás vár arra, aki a bivaktól továbbindul a hegyre. Ráadásul a bivakig a leküzdendő szintkülönbség javán túl vagyunk, az a hátralévő 760m már semmi. Hát, tisztelettel jelentem, az nem semmi, és nem is 760. Lesznek még lemenetelek, törmeléklejtők, s ezer csoda. Nehéz, ravasz hegy!

Magát a Škrlaticát egyébként eddig nem is nagyon láttuk, csak lentről, a turistaháztól. A bivak is még a Dolkova špica alatt áll, s csak amikor ezt a hegyet jobbról megkerültük, ekkor került elénk a Škrlatica déli oldala. Ellenben a Triglav északi fala, s az ebből cápafog-szerűen égnek meredő csúcs fenséges látványa az egész napunkat hűséges társként kísérte.

A hegy mostani neve – Škrlatica – egyébként viszonylag új keletű, azóta hívják így, mióta a Vrsič-hágóra vezető út megépült, s ennek szerpentinjeiről megcsodálható a hegy skarlátvörösbe öltöző nyugati oldala az esti naplementében. Eredeti neve Száraz-lavina volt. Így hívják azt az emberi léptékkel hatalmas, ám még itt a hegységben sem különösen nagynak számító kőfolyást, amely felé tartottunk a két hegy (Dolikova špica és a Škrlatica) között, s amelyen felmászva megkezdhettük a mászást a Škrlatica déli falán.

A mászás nem egybefüggő, hanem sok-sok néhány méteres szakaszból állt. Általában nem nehezek és nem kitettek. Jellemző, hogy nagyon kézre álló fogások találhatók mindenütt, ámde majdnem minden szakaszon hiányzik egy lépés, amit vagy egy nagyobb lépéssel, vagy valami más, kényelmetlen manőverrel kénytelen az ember pótolni, s ami kb. ugyanannyi energiát visz el, mint az egész szakasz megmászása. Na, ettől fárasztó. Meg attól, hogy először kioldalaz a nyom a hegy déli falán a déli gerincre. Ahogy fáradunk, egyre többet foglalkozunk a magasságadatokkal. 2504m. Tíz perc múlva 2520. Egy órája mászunk, 2400-on volt a beszállás... Hogy érünk így fel 2740-re? Amikor még odalent a Száraz-lavina murváját zörgettük, hallottam hangokat fentről, a falból. Azt hittem, valami őrültek másszák. Mi most vagyunk ugyanott.

A déli gerincre érve szerencsére befejeződött a harántolás, s megindultunk toronyiránt, a csúcs felé. Technikailag talán ez a legkönnyebb szakasz, ám fizikailag már nagyjából padlón volt mindenki. Apránként azért csak felszivárogtunk a csúcsra. 5 és fél óra menetidő; lehetne rosszabb is.

Hogy is írta Galli Károly az „alapműben”? (Kalandozások a Júliai-Alpokban) „A Herceg büszkén viseli rangját és örök második helye ellenére a Triglavnál is nehezebben adja magát. Meghódítóinak ugyancsak föl kell készülniük, ha el akarják érni a hercegi trónt. Hatalmas, megerőltető emelkedővel, vad sziklákkal, omladékos meredélyekkel kell megküzdenie azoknak, akik főnemesi babérok elhódítására vágyakoznak. Ám a herceg bőkezű és alázatos is: akinek sikerül följutnia a csúcsra, azt a legkáprázatosabb triglavi panorámával jutalmazza.”

Na, ezt a legkáprázatosabb triglavi panorámát ittuk magunkba jó félórán át a csúcsról. A Triglav cápafoga az északi fallal. Tőle jobbra az Adria, balra a Snežnik a horvát határon, a Gorski kotarban. A Ljubljanai-medencétől balra a Kamniki-Alpok, még közelebb a Karavankák, északon a komplett Magas-Tauern, a jól azonosítható Großglocknerrel, aztán nyugatra, egészen szokatlan szögből a Jalovec és a Mangart. Közöttük a jövő évi célok, a Jôfok vigyorogtak (Jôf di Montasio és a Jôf Fuârt). Hátrébb a Dolomitok duzzogtak felhőbe burkolózva. Ez a kilátás bőséges kárpótlás a feljutás fáradalmaiért!

A lemenetel nehézsége természetesen a feljövetellel összemérhető volt, s ahogy kell, itt is a vége bizonyult a legnehezebbnek. A mászás, vagy a Száraz-lavina kőfolyásán leereszkedés szinte élvezet, ellenben az a szakasz, ami fölfelé könnyű volt, tehát a bivak és a völgy közötti apró törmelékes ösvény – hát, az lefelé menetben borzalom volt.

A túra-GPS szerint a megtett táv 19,1km, a szintkülönbség +/-1890m, ráadásul csodálatos kilátásban volt részünk, ezért különösebb hiányérzetünk nem is maradt amiatt, hogy az időjárás berekesztette a kirándulásunkat, s a Plemenice-utat halasztani kényszerültünk. A Skarlát-hegy kincsei mindezért bőségesen kárpótoltak bennünket.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Skrlatica

Címkék: Škrlatica