Végre elérkezett Pünkösd hete, és az oly rég óta várt hosszú túra. Már egy hónapja meghirdettem, de csak érdeklődések voltak. Nem foglalkoztam vele, elszánt voltam! Azt mondtam: "Egyedül is elindulok, így legalább nagyobb eséllyel találkozhatok erdei állatokkal!" Az időjárás egész héten jó volt, nem is kételkedtem abban, hogy elromolhat. Szerda esti programomat lemondták, így szabad volt az egész délutánom és estém, hogy összepakoljam a cuccomat. Akárhogy minimalizáltam, nem akart beleférni az 50 L-es hátizsákomba… Legalább háromszor pakoltam ki, mire be tudtam zárni.

2015. 05. 21. csütörtök

Délelőtt még elmentem kicsit pénzt keresni, aztán otthon szertartásosan rákészültem az indulásra. Az idő elég ramaty volt, de bíztam benne, hogy csak Budapest fölött ilyen a helyzet. Úgy döntöttem, naplóban fogom rögzíteni az út minden fontos momentumát, el is tettem egy füzetet az OKT füzet mellé. Jegy a zsebemben, hátizsák a hátamon, indulásra kész vagyok. Fél háromkor elindultam, hogy el ne késsem a vonatot… három után pár perccel ott voltam a Déliben… Felültem a Leventém által "James"-nek nevezett szuper piros vonatra és vártam, hogy elinduljunk.

(és innen átváltok a napló bejegyzésekre)

16:30 Elindultunk Badacsonylábdihegy felé. A Honvéd üdülőben töltöm az éjszakát, aztán reggel megkezdem a nagy menetelést.

17:40 Jól kezdődik a túra: Székesfehérváron lekéstem a csatlakozást. Igazából csak elbénáztam a dolgot, mert át kellett volna szállnom a peron másik oldalán lévő kis pirosra, de a fene se nézte az órát. Így most itt ülhetek hétig, akkor lesz csatlakozásom, de az is csak Badacsony állomásig, onnan még fél óra gyalog.

18:00 Hívtam az üdülőt, hogy késni fogok, azt mondták, eljönnek értem az állomásra! Hurrá, ez jó hír! Nem kell gyalogolnom!

19:10 Végre megint úton… Kifogtam egy csapat gyereket, hazafelé mennek egy budapesti osztálykirándulásról. Kb. 18 gyerek és egy tanárnő! Bátor vállalkozás részéről… A gyerekek, mint a hangszórók, mindegyik ordít, mindenkinél chips, csoki, nasi…

Zánka. Végre leszállnak… Már ideje volt, kezdtem a viselkedésüktől besokallni. Csoda, hogy nem csaptam szét köztük…

Tökegyedül maradtam a kocsiban, leülni sem mertem, nehogy elaludjak.

20:50 Badacsonytomajnál hívtam az üdülőt. Mire Badacsonynál kiértem az állomásról a 71-es főútra, már ott is volt Ernő, az üdülő vezetője értem. 5 perc alatt odaértünk az üdülőbe. Megkaptam a vacsorámat és elvonultam az 5 fős apartmanomba, amit kaptam! Franciaágy, tévé és egy masszázszuhannyal felszerelt fürdő!!! Megvacsoráztam, zuhanyoztam egy jót - sajnos a masszázs funkció nem működött -, még egy kis tévézés, aztán átadom magam a pihenésnek, hogy reggel kipihenten indulhassak neki a jó 100 km-nek…

2015. 05. 22. péntek

Negyed hétkor kivetett az ágy. Olyan jó érzés kakukkszóra ébredni! J

Sajnos az idő nem javult, folyamatosan esik az eső… Úgy látszik, Isten kicsit megnehezíti ezt a próbát, még akkor is, ha önként vállaltam. De sebaj, állok elébe! Most egy jó reggeli, aztán indulok.

08:50 Míg az üdülőtől átértem Badacsonytördemic vasútállomásig – gyalog -, sikerült bőrig eláznom. Nyomok egy pecsétet, közben kicsit megszárítom az esővédőmet, aztán elindulok.

09:00 Elkezdődött hát… Jól látható jelzések mentén haladok lankásan fölfelé a Rodostó utcán. Az első látványosság, amit megjelöltem magamnak, a Rodostó turistaház. Sajnos nem lehet a közelébe jutni, kerítés és kapu állja el utamat. Kicsit szomorú vagyok miatta, erre nagyon kíváncsi lettem volna, sok képet láttam, sokat olvastam róla.

És itt a Bujdosók lépcsője! Megszámoljam, ne számoljam? Már biztos milliónyian megtették ezt előttem. Mivel ennek is utána olvastam, tudom, hogy 464 lépcsőfokból áll.

Az első Piros jelzésen jobbra fordulok és elhagyom a Kéket. „Megnéztem a kőtengert kicsit lejjebb…”

Ezzel ámítom magam visszafelé menet, mert rossz irányba mentem. Persze ezek az apró malőrök nem hatnak pozitívan magányos utamon az esőben…

Tovább a lépcsőn fölfelé. És itt az első pihenő: a „Zrínyi Ilona” nevet viseli.

Van még pár ilyen a tetőig… Jé, itt is egy kőtenger!

És a következő pihenő: Lorántffy Zsuzsanna néven.

Csáky Krisztina és Mikes Kelemen után végre valahára fölértem a tetőre! Itt az esőházban dekkolok egy félórát, hogy kicsit megszárítkozzak, aztán erőltetett menet, mert piszkosul le vagyok maradva!

Meg van

és mindkét kilátó:

De ez a szemét időjárás! Semmi sem látszik a kilátókból, még a tetejükről sem… L

Haladok tovább, már a Kisfaludy kilátótól a Kőkapu felé. A bakancsom átázott, mindenem csupa víz. Ez tovább rombolja önbizalmamat és magabiztosságomat. A Kőkapu mentén

fölmásztam a kőfalra, gondoltam, a sima betonozott tetőn könnyebben haladok lefelé, mint az ösvényen. Vesztemre! Megcsúsztam, és már dobtam is egy hátast, leestem a köves gyalogútra. Szuper! most már nem csak vizes vagyok, de sáros is…

A Ludámi-dűlőn fölfelé az egyik présháznál tett-vett a gazda, bekéredzkedtem, hogy megszárítkozzak. Kedves volt, betessékelt a házba. Fűtés ugyan nem volt, de legalább nem áztam. Megkínált pálinkával, pontosabban grappával (tudni’llik nem ugyanaz! A pálinkát a törkölyből főzik, a grappát pedig a szőlőből! Azt 2-szer főzik ki, ezt háromszor!). Elfogadtam, hogy valami belül is fűtsön. Mindenfélét mesélt, hogy hol járt a nagyvilágban, mert építész volt - vagy építő, nem tudom. A lélekmelegítő után hamar előszedtem a hideg ebédet, amit az üdülőben kaptam, és megebédeltem. Indulás előtt még zoknit cseréltem, de annyit ért, mint halottnak a csók… A bakancsomból önteni lehetett a vizet.

A lábbelit leszámítva szinte teljesen szárazan indultam tovább a Gulács Keleti oldala felé. A présházakat elhagyva ismét bevettem magam az erdőbe. Sűrű, térdig érő aljnövényzet volt minden felé, az ösvény épp csak látszik. Fél perc alatt újból vizes voltam deréktól lefelé, de csak azért, mert az eső éppen nem esett.

Leereszkedve a hegyoldalról kiértem a műútra,

ami Káptalantótiba visz. A presszóig ezen haladtam.

14:30 Kértem egy kávét, meg egy teát a nénitől, aki rögtön megkérdezte, hogy a pecsét is kell-e? "Még szép!" gondoltam, aztán italaimmal és a bélyegzővel leültem az egyik asztalhoz. Háromig bíbelődtem, hogy egy kicsit megint megszáradjak.

Az út kifelé is műúton visz, aztán a Csobánc lábánál elterülő szőlőhegyen közeledtem a várhegyhez. A hegy oldalában kellemetlen meglepetés ért: a térkép szerint a hegy alsó felén, Kelet felől megkerülve visz a K jelzés, a valóságban viszont – talán nem is olyan rég – a K rom jelzéseket átfestették K sávra, tehát föl kellett másznom a várhoz. Már csak ez hiányzott! Meredek, szinte fal szerű, keskeny ösvény vezet föl a fennsíkra... nem nagy hátizsákos turistának való… Mindegy, már elindultam fölfelé, és a tető közelebb van, mint a régi jelzés, nem adom föl!

Fölértem. Estem-keltem, de fölértem! Már négy óra, basszus. Körbe nézek: akkora a köd – vagy felhő? -, hogy nem látom a várat, de az orrom előtt az ösvényt sem! Se egy jelzés, semmi… Csak a derékig érő gaz, ami ráfekszik az útra, eltakarva azt a szemem elől… nem beszélve arról, hogy csupa víz minden… Nem volt mit tenni: a térképem nem jó – pedig tavalyi! -, itt állok a semmi kellős közepén. Elindulok az úton, csak lesz valami jel. És láss csodát! Ott a várrom! És megvan a lefelé vezető út is! Király! Akkor mégis beszaladok a várba körülnézni, aztán irány le a hegyről. Végül is a térképem annyira nem is rossz: a K rom jelzés helyett van a K sáv, tehát azt követve eljutok arra a műútra, amire a régi jelzésen is eljutottam volna, csak nem a Keleti, hanem a Nyugati oldalán a hegynek!

16:50 Leértem a hegyről a műútra. Csupa víz vagyok, a bakancsomban olyan érzésem van, mintha egésznap egy lavór vízben állnék, a ruhám csupa víz, a kedvem elszállóban. És ekkor megcsörren a telefonom: édesanyám! Felajánlotta, hogy értem jön, csak mondjam meg, hol vagyok, merre induljon. Mondom neki, hogy Diszel környékén járok, Tapolca mellett. Sajnos ez a távolság már nem fért bele az idejébe, mert ment estére dolgozni, úgyhogy bebandukoltam a faluba, ittam egy sört a kocsmában, aztán a helyiek segítségével kerestem szállást magamnak, majd buszra szálltam és irány Tapolca.

18:30 A Vadrózsa panzióban szálltam meg. Kellemes tetőtéri szobámban franciaágy és egy hatalmas pezsgőfürdős sarokkád!!! Már dobáltam is le magamról a vizes ruhákat, hogy engedjem a vizet egy nagy lazuláshoz, de akkor jött az újabb csalódás: nincs káddugó. Próbálom a mosdó dugóját, az kicsi. Próbálom a bidé dugóját, az is kicsi. Még az egyik vizes zoknimat is megpróbáltam beletömni, de ahhoz meg lapos volt a lefolyó… Hát, ebből nem lesz pezsgőfürdő. Nem baj, akkor is belefekszek, majd a zuhany folyik rám! Így is lett. Félórányi zuhanyzós kádbanfetrengés után összekaptam magam, és lementem a panzió éttermébe vacsorázni. Kellett valami, ami felmelegít belül is. Egy forró leves volt a terv, aztán az étlap kínálata szerint 950.- Ft-ért leves és főétel választható, hát a választott tárkonyos raguleveshez kértem egy Milánói bordát is! Az egészet leöblítettem egy kólával, aztán fönt a szobámban elővettem az energiapótlásra szánt vésztartalék csokit, és a nagy ágyon elhelyezkedve tévénézés közben megettem, vigaszdíjként az egész nap viszontagságaiért. A vizes cuccaim közben szépen száradtak a fürdőszobai radiátoron, meg a szobában lévő légkondin. Még a bakancsom is kiszárad talán…

Elfáradtam. Nem újdonság, minden alkalommal ez van, ha az Úton vagyok. De ez most más volt. Kétségbeejtő, hogy az időjárás ennyire el tudja venni az ember kedvét…

Igen, feladtam. Annyira bizonytalan volt az út további részében az időjárás és az ebből adódó szállás problémák, hogy nem folytattam. Ebből is látszik, hogy kezdő vagyok még a hosszú távú túrázásban. Szégyellem magam saját magam előtt, mert túl nagyot akartam markolni, és mind kifolyt az ujjaim között…

2015. 05. 23. szombat

Reggel hétkor ébresztett a telefon. Összepakoltam a cuccomat (érdekes, hogy máshogy pakoltam, és jobban belefértem a zsákba, mint előzőleg…), lementem, ittam egy kávét, aztán rendeztem a számlámat. Kisebb nyomozást követően felhívtam Tapolca egyetlen taxisát (Horváth Csaba +36309561037 csak, hogy Neked, kedves olvasóm már ne kelljen nyomozni! ;)  ), aki kivitt a vasútállomásra. Míg a vonatomat várom, elbeszélgetek a szintén Kékező nyugdíjas csapattal, akik Keszthelytől mennek Kőszegig. Hívnak, hogy menjek velük, és biz’ Isten, el is mentem volna, ha úgy lettem volna eleresztve anyagilag… De nem akartam már többet költeni, és a jegyem is meg van váltva hazáig.

09:56 Indul a vonatom. Vicces érzés fog el, mikor megállunk Badacsonytördemicen. Mintha el sem indultam volna.

Székesfehérváron nem kockáztatok, megkérdezem még a peronon a bakter nénit, hogy melyik lesz az én vonatom, nem szeretnék megint úgy járni, mint két napja… Innen a Déli pályaudvar már csak egy órácska, a gyors vonat hamar hazavisz. És, hogy azért a hazai pálya se maradjon ki a bunyeszkodásból, ahelyett, hogy a Déliből metrózva a Batthyány térről egyenesen hazabuszoztam volna, elmentem a Deák térig, onnan 3-as metró az Árpád hídig, és onnan villamossal hazáig… És mindez hol jut eszembe? A Kossuth téri metrómegállóban... Állat? Az! Én, állat!

Otthon Krisztinám látta csalódottságomat, úgyhogy csak kicsit piszkálódott az „én megmondtam, hogy ez lesz!” szöveggel.

Tényleg csalódott vagyok. Nagyon csalódott. Az időjárás miatt is, de főleg magam miatt. Mert feladtam…

Címkék: OKT Kék Túra Túrázás Kék