Április hónapra nem terveztem túrát a Kékre, a munka ünnepét mégis az Úton töltöttem. Történt ugyanis, hogy a bolondok havának legvégén egy éjszakába nyúló költöztetés után éjjel 1 órára értem haza. Csak annyi erőm volt, hogy levetkőzzek, és belezuhanjak az ágyba. Persze egy kis internetezésre mindig marad energia, hát megnéztem a virtuális postaládámat. Zsolt barátom (tudjátok, aki nem Tamás…) nemrég érkezett haza Indiából, és nem tud a fenekén maradni, ezért túrát hirdetett május 1-re a Cserhátba. Engem külön is meghívott… És itt a dilemma: hullafáradtan ágyba dőlök és alszok 10-ig, vagy beállítom az órát, és fölkelek 6-kor, hogy elmenjek a túrára? Naná, hogy fölkeltem hajnalban, összeszedtem a cuccomat, és célba vettem a buszpályaudvart. Zsoltnak azért telefonáltam 7-kor, hogy nem fog egyedül menni. Felültünk a buszra, és elkezdett mesélni. A majd 2 órás utat végig sztorizta.

Megtudtam tőle, hogy Indiában nem úgy működnek a természetvédelmi területek, mint nálunk, sokkal szigorúbb szabályok vannak ott, mint itthon. Ott például csak kísérővel lehet az erdőt járni a ránk leselkedő veszélyek miatt. És hogy mik is ezek a veszélyek? Kígyók, leopárdok, tigrisek, elefántok, és még sorolhatnám… Szóval egyedül tilos!

 10:30 körül leszálltunk a buszról a Bableves csárdánál, és ahogy minden rendes Kéktúrázóhoz illik, be is tértünk – naná, hiszen ott a pecsét! De ha már itt járunk, próbáljuk ki azt a híres bablevest! A csárda csak 11-kor nyitott, úgyhogy volt fél óránk. Ittunk egy kávét – mert ha kaját nem is, de italt és pecsétet mindig lehet kapni -, közben felvették a rendelést, én pedig tovább hallgattam az indiai történeteket:

Egyik alkalommal kiment kígyó-lesre. Talált egy szép példányt, amit sikerült kézbe vennie. Nem volt nagy, de később kiderült róla, hogy enyhén mérgező a harapása. Persze megúszta ezt a találkozót harapás nélkül.

Megjött a leves, amit jóízűen elfogyasztottunk, majd Zsolti elkészítette a „kötelező” fotókat, és útra keltünk.

A csárda háta mögött hagytuk el a Nagymezőt. Nem kellett a műúton haladnunk, van egy másik, földút, ami visszatér az eredeti útvonalra a Barát-hegy gerincén. Vesztünkre ezt az utat választottuk, amin egy raj légyszerű, repülő bogár portyázott. Nem csíptek, de annyian voltak, hogy szinte levegőt sem lehetett venni, mert még az orrunkba is belerepültek.

A Tepke 567 méter magasan lévő kilátója felé haladva Zsolti elmesélte indiai útjának legveszélyesebb pillanatát: van olyan hely, ahol csak autóval megállás nélkül szabad végighaladni, a kocsiból pedig kiszállni egyenesen életveszélyes és tilos! Akit rajtakapnak gyalog ezen a területen, az kemény pénz- és börtönbüntetésre számíthat! Zsolti persze fittyet hányva a szabályokra, dacolva a veszéllyel, a tízedik kilométeren megállíttatta a kocsit, kiszállt társával együtt, majd visszaküldte, hogy várja meg őket az út elején. „Túrázni jöttem, nem kocsikázni!” felkiáltással elindultak visszafelé gyalog.

Egyszer csak megzörren az erdő… Zsolti felfigyelt rá, a csaj csak ment tovább… Továbbhaladva megint zörög valami a bozótban… Zsolti megáll, figyel, szemlélődik, a csaj csak megy… És akkor megpillantotta. A leopárd szeme egyenesen rá szegeződött. Földbe gyökeredzett a lába, meg sem mert moccanni. Aztán mégis. Hátrált pár lépést, majd futásnak eredt és beérte társát, aki szintén nyakába vette a lábát.

Talán nem volt éhes, vagy csak rájuk akart ijeszteni, esetleg puszta kíváncsiságból lépett elő az erdő sűrűjéből, nem tudni. Egy biztos: Zsoltiék megúszták a találkozást a nagymacskával. Este elmondták neki, hogy ezek az állatok több emberre nem támadnak. Bezzeg, ha tigrissel találkozott volna! Akkora mancsa van, mint a feje! Az bezzeg 4 emberre is rátámad egyszerre!

Felérve a csúcsra azonnal föl akartam menni a kilátóba! Az a látvány, ami odafönt fogadott, egyszerűen lélegzetelállító volt! Még sohasem jártam a Cserhátban, teljesen elvarázsolt!

Miután kibámészkodtuk magunkat, folytattuk utunkat a Purga és a Macska-hegy felé. Nem is a csúcsok, mint inkább a Macska-hegy utáni párkányról elénk táruló látvány ragadtatott el újra. Alattunk Garáb, a távolban pedig Hollókő látszik. Ez utóbbin kicsit vitatkoztunk, aztán elővettem a tájolómat, meg a túravezetői tanfolyamon szerzett tudományomat, és ügyesen bemértem a települést. Ez után már biztos volt, hogy nekem van igazam.

Eddig a pontig nem nagyon találkoztunk senkivel. Furcsa is volt, hogy a munka ünnepén senki sem túrázik rajtunk kívül. Aztán a párkánynál végre ketten is jöttek. Aztán még ketten, meg másik három ember… Tulajdonképpen egy turistacsoport jött velünk szembe, voltak, vagy 25-en.

Nagybárkányig kellemes, kényelmes utunk volt. Beszélgettünk, Zsolt fényképezett.

Aztán beborult az ég…

A kocsma-boltban vettem egy kólát, pecsételtem egyet, aztán tovább is indultunk, mert ahogy Zsolt barátunktól várható volt, kezdett kissé szorítani az idő bennünket.

Sámsonháza előtt végignéztük a geológiai bemutatóhelyet.

Ekkor már csepergett az eső, ráadásul megint mennem kellett… Megkerestük az egyetlen kocsmát (és boltot) a faluban, majd dolgunk végeztével újból nyakunkba vettük a lábunkat, mert ekkor már nagyon késésben voltunk. Az eső kellemetlenül érintett bennünket, de nem volt mit tenni, haladni kellett. Kiérve Sámsonházáról követtük el azt a végzetes hibát, ami aztán megnehezítette hazautazásunkat: behúzódtunk egy, a hegyoldalban lévő vadászház fedett teraszára ebédelni. Jó 20 percet töltöttünk itt, és ez pont elég volt a befejezés meghosszabbításához. Ráadásul a Csapás-tetőre vezető út egy gyilkos kaptató, hosszan, meredeken felfelé… A tüdőmet majd’ kiköptem a tetőig és az ebéd is kikívánkozott a nagy rohanásban… De végre fölértünk, és innen már csak lefelé vitt az út! Ez jó hír, mert innen szinte végig futnunk kellett! Igen, még nekem is!

Bekocogtunk Mátraverebélyre, de a vasútállomás a település túlsó végén van, így át kellett futnunk az egész falun. A helybéliek sokan szurkoltak: „Fussá’, mer’ e’megy a vonatod!”… Mire odaértem volna az állomásra, Zsolt már visszafelé kocogott: „ A vonat 6 perce elment, de a buszt még elérhetjük a 21-es főúton!” Hát én már nem futkározok többet! De ha futottam volna se érjük el a pesti buszt, úgyhogy jó órát vártunk, mire a következő busszal elindulhattunk hazafelé. Száraz ruhát vettünk, majd vártunk. Zsolt az utolsó percig stoppolt, mert szerinte Hatvanból olcsóbb lesz a hazaút, de végül senki sem vette föl. A buszon aztán eszembe jutott, hogy a mátraverebélyi pecsétet elfelejtettem beütni a füzetembe! Na mindegy, legközelebb majd kettőt nyomok.

Haza érve már csak Pünkösdöt vártam, hogy elindulhassak első többnapos, sátorozós túrámon Badacsonytördemictől Zircig.

Címkék: OKT Kék Túra Túrázás Kék