Szigorúan tilos!!!

2006. január 29-én átgyalogoltuk a Balatont oda-vissza.

Gergővel sátorozni készültünk a Liptói havasokba, amikor Csaba telefonált, hogy lenne-e kedvünk átsétálni a befagyott Balatont Boglárról Révfülöpig és vissza. „Hát persze, ilyet még úgysem csináltunk.”

Csaba egyszer már megtette az utat Fonyód és Badacsony között, de akkor kemény hideg volt és vastag jég. Erről a januárról azonban az ordító farkasok és megfagyott halászok okán nem emlékeznek meg a krónikák.

Amikor elindultunk, még arról sem volt információnk, hogy teljesen be van-e fagyva a magyar tenger. Sógorom Siófokon lakik és óva intett, nehogy ilyen őrültséget csináljunk. „Szigorúan tilos!!! Mi lesz, ha beleestek egy lékbe, amit a halászok vágtak? Vagy ha csak úgy beszakad a jég? Egyébként is tavaly nyáron vízbefúlt egy ember Siófokon.” Hát ez nem az az érv volt, ami eltántoríthatott volna minket, hiszen január volt, még ha oly enyhe is.

Két autóval mentünk, én Gergőt, Dénest és Zolit vittem. A társaság másik felével csak az autópálya parkolójában futottunk össze. Csaba három, általunk nem ismert útitársat mutatott be, Katát, Pistit és Lacit.

8 óra körül értünk Boglárra, az autókat a parti parkolóban hagytuk. Kötelünk volt, Pisti jégcsákányt is hozott, hogy ellenőrizhesse a jég vastagságát. Az indulást soha nem felejtem el. Először a bátrabbak merészkedtek a jégre. A 64 kilós Csaba és a 71 kilós Dénes vidáman nézegette a terepet. Gergő (69), Kata (56), Pisti (78) és Laci (73) következett. A feltűnően óvatos Zoli (63) összeszedte minden bátorságát és elindult. Egyedül álltam (88) a parton. Mivel lehetne még az időt húzni? Fényképezéssel? Egyéb ügyekkel? A hátizsákomat háromszor nyitottam ki és zártam be anélkül, hogy bármit ki- vagy betettem volna. Végül elfogytak a kifogások. A jégre léptem. Csúszik, de megtart. Beljebb merészkedtem. Már 100 méterre voltunk a parttól. „Még nem lehet mélyebb a víz 70 centinél”. Ekkor hangzottak fel az első hatalmas reccsenések. Mintha puskagolyó-záporba kerültünk volna, a lábunk alól félelmetes hangok indultak útjukra. Tíz perces tanakodás után mertünk tovább indulni. A jég felszíne itt sima, átlátszó volt, nagyon vékonynak tűnt. Féltem, mint a kutya! Ez még a tériszonynál is rosszabb! Meddig tarthat az út? 5,2 km az kb. másfél óra. Igen ám, de a jég csúszik, és nem biztos, hogy végig sima lesz. A ködben nem láttuk a másik partot, Csaba viszont GPS-szel felszerelten nem igazán tartott az eltévedéstől.

Lassan oldódott a görcs, egyre felszabadultabban gyalogoltunk és folyamatosan fényképeztünk. A jég már nem volt átlátszó, hatalmas torlaszokat alkotott. Mintha 40x40 cm-s táblákra hullott volna szét minden, élére állt, és a hézagok fagytak be újra, azokat töltötte be a friss jég. Itt már nagyon lassan haladtunk, ám a biztonságérzetünk teljesen visszatért; nem tudtuk elképzelni, hogy ilyen terepen bajunk eshet.

Váratlanul ismét a sima jégen csúszkáltunk, ahol apróbb, régi rianások keskeny, befagyott nyomait fedeztük fel. „Zoli, Gergő álljatok a repedés nyomára egy fénykép erejéig. Ne féljetek, mert én sem féltelek benneteket.” A pehelysúlyúak eleget tettek a kérésnek, a fénykép pedig elkészült. „Ha ezt a mamátok meglátja!”

A köd oszladozott, feltűnt Révfülöp. Már két és fél órája gyalogoltunk, csúszkáltunk. A jég éppen új arcát mutatta. Mintha millió egymás mellé

rakott hógolyó közeit töltötte volna meg. Már a part közelében jártunk, amikor korcsolyázó gyerekek siettek elénk. Figyelmeztettek, hogy utunkat állhatja egy 1,5 méter széles rianás, ami nem fagyott be, ők viszont tudnak rajta egy átkelőt. Szerencsénk volt, hogy találkoztunk, elég sokáig keresgélhettük volna azt a pár méteres szakaszt, ahol végül lassan, óvatosan átvergődtünk.

A partközelben, kijelölt helyen már komoly tömeg korcsolyázott, csúszkált. A ködből előtűnő nyolc őrültet igencsak megbámulták. A parton hozzánk lépett egy pár. Kikérdeztek, hogy honnan, merről és miért? „Nincs kedvetek egy rántottát enni a nyaralónkban?” Bevallom nagyon meglepett az ismeretlenek kedves invitálása, közvetlensége, viszont annál jobban esett. „Menjetek fel a kilátóba, addig kész is lesz az ebéd.” Igyekeztünk megjegyezni a házukat, majd felsétáltunk a város fölötti Fülöp-hegyi kilátóba. Felérve szomorúan vettük észre, hogy a hatalmas kőből és fából készült építmény zárva van. Igen ám, de itt van Dénes és a kötél! Dénes, mint a gyík hasznosította sziklamászó tapasztalatát. A terméskő fal nehézségi fokát V+-ra minősítettük, ez nem okozott neki gondot. Az első szint teraszára felerősítette a kötelet, azon Csaba is felvergődött. Innen aztán már feljutottak a felső szintre. Amíg fenn voltak, én is gondolkodóba estem, hogy legalább az első teraszig fel kéne jutnom. Hát, elég nehéz művelet volt, és Dénes erejét dicséri, ahogy élettelen lisztes zsákként rántott fel. Lefele könnyebb volt, segített a gravitáció, erről többet nem szeretnék mondani…

Mire leértünk, kész volt a rántotta. Házigazdáink még bort is itattak velünk (kivéve a sofőröket, ők ugyanis még utólag sem vallanák be…). Tele hassal, hálás szívvel indultunk neki a visszaútnak. Vendéglátóink felvették a korcsolyát, és egész messze elkísértek minket. A búcsúzkodás után ismét belevesztünk az újra leszálló ködbe. Már a másik part közelében jártunk, amikor megtörtént! Akkorát szólt, mint az ólajtó. Engem sem került el a végzet, hatalmasat estem. Amikor hátamat tapogatva felkeltem, két megjegyzést tettem: A jég nagyon vastag (akkor meg minek féltem annyira?!), valamint romlott a csoport statisztikája, mivel csak ketten úszták meg esés nélkül a kalandot.

A partra érve ismét elég nagy feltűnést váltottunk ki a csúszkáló, korcsolyázó sokaságból. Megállapítottam, hogy mint mindenhol, itt a Balatonon is a déli fajta a temperamentumosabb, sokkal többet ittak, és sokkal hülyébbnek néztek minket, mint az északi partiak.

Hogy ne érjünk túl gyorsan haza, még felugrottunk a Vár-dombi Gömbkilátóba, hogy szétnézzünk, merre is jártunk, de a köd és a sötétedés miatt csak annyit mondhattunk; „itt is jártunk”.

A hazaúton megállapítottuk; utunk szép és haszontalan volt, jót ettünk, nem hangoskodtunk és nem szemeteltünk, nekem pedig le kell fogynom.

2006. június 08.

Címkék: Túra Jég Balaton Hideg