Fekete kökörcsin, tavaszi hérics

Cserhát – 2005. április

„Vettem egy új fényképezőgépet. Sokkal jobb képeket tudok majd készíteni. Van kedved jövő szombaton a Cserhátban virágot fényképezni?”

Gyuri új oldaláról mutatkozott be Mindig is szeretett hason csúszva virágokat fényképezni, de túrát önmagában ezért? Ez bizony új stílus, új irányzat a javából. Gödöllőn szálltunk vonatra, Pásztóig vettünk jegyet. Menet közben megcsodálhattam új gépét. Csak úgy röpködtek a megapixelek, az optikai zoom új távlatokat nyitott, a digitális nem kevésbé, kézi beállítások, makro és megannyi más lehetőség csigázta a végtelenben nullához közelítő műszaki érdeklődésemet. És a márka, hú, na ennek az is volt a javából! Hogy milyen, arra már nem emlékszem. A memóriakártya sem volt akármilyen, nem beszélve a tokról és a tartalék aksikról (2600 milliamper!!!) Remélem, elég lelkesen bólogattam a csodák láttán.

Megjegyzem, nálam is volt fényképezőgép. Digitális, és ezzel mindent elmondtam. Pár hónappal azelőtt vettem, hogy ne kelljen megkérnem mindig valakit, hogy cserélje már ki a filmet, mert én képtelen vagyok rá.

Aztán jöttek az újabb meglepetések. „Tavaszi héricset és fekete kökörcsint fogunk fényképezni, egy albumból néztem ki, hol lehet megtalálni őket ilyenkor.” „Valóban? Nem is gondoltam volna. A tavaszi hérics a kedvenc virágom. Ugye, arról a lila virágú, tüskés bokorról beszélsz?” Gyuri lesújtó pillantással mért végig. Megnyugtatott, hogy nem néz le. Igazából akkor kezdtem lelkesedni, mikor a térképen megmutatta az utat. Turistajelzésekkel nem nagyon találkozunk, de mit nekünk? Azt úgysem szeretjük annyira.

Pásztón gyorsan magunk mögött hagytuk a várost. Kis hátizsákkal mentünk, Gyuri bakancsban, én szakadozott edzőcipőben. Neki volt igaza. A talajvíz mindent elborított, hatalmas sár mindenhol, és mi, ugye nem úton mentünk, hanem amerre láttunk. „A domb mögött lesz Kozárd, ahhoz már közel van az a rét, ahol most nyílik a fekete kökörcsin.” Ismertem már Gyurit és gyors lépteit. Két órával később a harmadik domb tetején valóban megpillantottuk a kis község házait. Ekkor már túl voltunk olyan bozótokon, melyek több hetes nyomokat hagytak karunkon, nyakunkon és lábainkon. Szóval szúrtak. Túl voltunk olyan sáros átkeléseken, ahol lemondtam arról, hogy cipőmet valaha is felvehetem még.

Sok-sok virágot láttunk menet közben, Gyuri mindnek tudta a nevét, felujjongott, mikor meglátta őket, hasra vetette magát és már fényképezett is elmélyülten. Nekem is hasznomat vette, többször is árnyékoltam, vagy szélfogót játszottam. A második dombon szép sziklák között reggeliztünk meg. Gyuri letette botjait (én elfelejtettem ilyet vinni) és evés után újra csúszni-mászni kezdett a csodamasinával. Tovább indultunk. „Hol hagytam a botjaimat? Várj meg, mindjárt jövök.” Eltelt öt perc, tíz perc, fél óra. Végre megjelent. „Nem találtam vissza, sokat vártál?” Gyuri tájékozódik legjobban ismerőseim közül. Legendákat tudnék erről mesélni. A Cserhát azonban kifogott rajta. „Biztosan nem hiányzott az iránytű, rajtad az sem segít.” Gyuri értette a célzást. Két éve egy téli túrán befagyott a bombabiztos svájci iránytűje (hát a svájciak vízzel töltik?), emiatt három órás, megközelítően szabályos kört sikerült tennünk a Zemplénben.

Végre valóban elértük a falut. „Itt balra, ez lesz az a domb a térkép szerint, itt nyílik a fekete kökörcsin.” „Nézd ezt a szép kék virágot!” „De hisz ezt keressük! Miért csak ez az egy van belőle?” Azért találtunk még további kettőt. Nem voltak feketék, hanem sötétkékek, de erre már nem mertem rákérdezni. Gyuri áhítattal látott munkához. Én áhítattal néztem Gyuri áhítatát. „Tavaszi héricsből is ennyi lesz?” Nem sértődött meg, elmagyarázta, hogy egész réteket terít be a sárga színű védett virág, persze egy faluval arrébb. Jött újra a bozót, a sár, egy barátságos horgásztó, aztán szigorúan a legsárosabb úton csak beértünk Ecsegre. „Sör, vagy kóla?” „Mindegy, de nagyon szomjas vagyok én is.” Tervünk nem vált valóra; megtaláltuk Magyarország egyetlen települését, ahol a templom mellett nem volt kocsma. A mai napig ezen rágódom.

A falut a másik végén hagytuk el. A virágzó tavaszi hérics réteket vettük célba. És csodák csodája, nem is olyan messze mintha láttunk volna valami sárgás foltokat! Igaz előbb átjárót kellett keresnünk egy széles és átugorhatatlan patakon (csatornán?). A híd másfél kilométerre volt, ezt lehet kettővel szorozni, és megkapjuk a kitérő hosszát. Ecseg szemétlerakója mellett aztán végre megtaláltuk, amit kerestünk! A látvány valóban csodálatos és kissé elkeserítő is volt egyben. A mezőt ellepte a gyönyörű virág, de nem tudtuk nem észrevenni a rengeteg szemetet és a hulladéklerakót mellette. Természetesen jött a fényképezés. Miután Gyuri végzett és felébresztett, tovább indultunk.  Ettől kezdve normál túra várt ránk, a vége felé – micsoda szégyen – néhol jelzett úttal.

A falut elhagyva, egy patakon átkelve, először egy gerincre kaptattunk fel, ahol újabb bozótosban vergődtünk, ameddig lehetett. Utána visszatértünk a patakvölgybe és jelzett úton értünk el egy kedves vízimalmot. A közelben több emléktábla, régi lakatlan erdészház. Itt állítottak emléket Ribár Istvánnak, a környék szeretett erdészének. Az öreg erdészház és a vízimalom szomorú hangulatot árasztva, erősen leromlott állapotban fogadott minket. Továbbindultunk a völgyben, hamarosan elértük a picike Margit vízlépcsőt, egy érdekes duzzasztást a patakon. Végül meguntuk a jelzést és toronyiránt felvágtunk a jobboldalon, egyenesen a Bézma (513 m) jelzetlen csúcsát célba véve. Kegyetlenül lihegtem. Gyuri csak rohant felfelé, alig tudtam a nyomában maradni. Felértünk. A csúcsmászás elég öncélúra sikeredett, mivel a bozótos, erdős hegytetőn eleinte semerre nem láttunk ki. Tipikus „pipa” (√) típusú eredmény! Nem baj, kint vagyunk a természetben, és az semmilyen formájában nem lehet „felesleges”! Végül azért itt is találtunk szép szikla képződményeket, ahonnan uzsonnánkat fogyasztva szép kilátás nyílt a környékre.

A másik oldalon leereszkedtünk, átkeltünk egy hatalmas réten és elindultunk még Pásztóról kinézett célunk, a Tepke csúcson (567 m) magasodó kilátó felé. Mire felértünk, elmúlt hat óra. Ettünk, ittunk, gyönyörködtünk a tavasz és a Cserhát szépségeiben. „Mikor indul a vonatunk Pásztóról vissza?” Gyuri megkérdezte mindentudó mobilján. „Hét húszkor.” Óránkra néztünk; hat huszonnégyet mutatott. „Nem érhetjük már el, kb. 7-8 kilométer ide, még ha lefelé is kell mennünk.”

Elindultunk. Egyre gyorsultunk, pedig egy szót sem szóltunk. Az erdőből kiérve a rét tetején újra óránkra néztünk. „Ne fussunk egy kicsit? Persze úgysem érhetjük el.” Nekilódultunk. Itt most jól jött az edzőcipő. Gyuri bakancsban is elől futott, jól bírta. Végül azt hittük, hogy már nyertünk, biztosan célba érünk időben. Igen ám de jött a talajvíz és a mocsár! Gyuri gondolkodás nélkül átvágott a térdig érő iszaptengeren. Itt most jól jött a bakancs!  Az én cipőm azonnal beragadt. Hatalmas kerülővel jutottam csak át a lápon, természetesen futva. Gyurinak még így is várnia kellett rám.

A sorompó le volt engedve, és majdnem fél kilométerre volt még az állomástól. Mikor átfutottunk mellette, már láttuk a vonatot. Sprint! A vonat elzakatolt mellettünk és megállt, kinyíltak az ajtók. Még ötven méter! A kalauz szélesen vigyorogva drukkolt; sikerült, felugrottunk. „Mitől izzadsz?” Nem válaszoltam levegő híján.

Sokat tanultam ezen az úton; a fekete kökörcsin az kék, a tavaszi hérics az sárga, a megapixel pedig valami felbontás féle. Gyuri elégedetten nézett fel a térképről; tíz óra alatt 30 kilométert tettünk meg, ami igazán szép teljesítmény, tekintve, hogy ebből 4 órán keresztül csak hasalt és fényképezett! Hatvanban át kellett szállnunk, végre ihattunk egy jót a büfében!

A fényképezés szép dolog. Kezdek én is rákapni. Egyelőre még nem hasalok le minden virághoz, de legközelebb kipróbálom én is a makrót.

2006. szeptember 06.

Címkék: Túra Virág