2015. április 11-12.

Öregszem. Minden hétvégét ki akarok használni, ameddig képes vagyok rá. Mindig a többiek isszák meg a levét. Ugyanis lassú vagyok, ha mégoly egyenletesen is vonszolom fáradt csontjaimat a csoport után. Különösen lefelé. Túráim során az utóbbi időben egyre inkább ismerkedem a tolerancia fogalmával. Túratársaim részéről.

A hétvégén „Mallory” Gábor vezetésével a Hochschwab nevű hegy (2277 méter) megmászására indult 11 fős csapatunk. Persze kilógtam a sorból, 58 évemmel keményen rontottam az átlagot. Szombaton 6-kor indultunk a Déli-től és a határon csatlakozott hozzánk a Szegedről induló 3 fős társaság.

Az úton tett megfigyeléseimet az alábbiakban foglalhatom össze: Gábor fáradhatatlanul vezet és Kinga nevű túratársnőnk legalább annyit nevet, mint munkahelyemen Vali nevű, szintén 31 éves kolléganőm, ami szinte hihetetlen teljesítmény. Elég az hozzá, hogy a jó hangulat ezzel biztosítva volt, és ez így is maradt vasárnap (hétfő) éjjel háromnegyed egyig, mikor friss és fiatalos társaságunk begördült a Déli elé, ahol élményekkel telten búcsúztunk új túrák reményében.

Kevéssel dél előtt érkeztünk a parkolóba, ahol gyors pakolás után már tapostuk is a havat, amin nem győztem eléggé csodálkozni, hiszen kb. 800 méterről indultunk, tavasz volt, napsütés és több mint 5 fok meleg. Tervünk aznapra a Napsugár menedékház elérése, napozás a teraszon, valamint literekben mérhető mennyiségű üdítő (tea, sör, pálinka) elfogyasztása volt. Teljesítettük. Azt azért kár lenne kihagyni, hogy utunk fantasztikusan szép környezetben vezetett, hótalpaink csak úgy suhantak a havon 1, sőt néhol a 2 kilométer/órát meghaladó sebességgel, hiszen felfelé mentünk, és a hó helyenként egész jól süppedt.

Még utunk elején, jobb oldalon, a sziklák felől hatalmas lavina zúdult le, a menydörgés szerű robaj legalább 2 percig folyamatosan visszhangzott (legközelebb már 3 percet írok, és pár év múlva talán eljutok a 10 percig is). „Mi lesz itt holnap?”

Krisztina és Laci végig hótalp nélkül jöttek aznap a házig, ami igazi hősökre vall, hiszen minden harmadik lépésre térdig süllyedtek a hóban, hiába igyekeztek az előttünk arra járt túrasíelők megfelelően keményre taposott utat biztosítani számunkra. Tibire is felfigyeltem, hihetetlen könnyedén és gyorsan lépkedett, de ami ennél is fontosabb, ugyanolyan inge volt, mint nekem, a világhírű üzletlánc jól sikerült, kellemes árfekvésű darabja, olyan rikító színnel megáldva, amiből nekem életemben ez volt az első. Betti ment hátul azzal a feltett szándékkal, hogy terelgesse a lemaradtakat. Mint kiderült, nem igazán volt köztünk gyenge láncszem, ha magamat nem számítom. Kinga pedig nevetett. Edit, Gábor, Kata és Peti is keményen nyomták, fél három felé elértünk a menedékházhoz az elágazásnál, ameddig vasárnap vissza kellett jönnünk útban a Hochscwab felé. A házba be sem mentünk, a teraszon napoztunk, ettünk ittunk, pihentünk.

Három körül felcihelődtünk és ötkor már meg is érkeztünk a Napsugár házhoz. Házigazdánk, ötvenes, mosolygós fickó igazán barátságosan fogadott minket. Károly (Karl, Karel, Charles) megmutatta a teraszt, a napsütést, a szállásunkat, és közölte, hogy kicsit drágább lesz, mint amire számítottunk. Nem baj, fő, hogy itt vagyunk, nincs tömeg (csak mi voltunk) és 3,60 a sör. Kezdetét vette az esti program.

A bemelegítő sörök után ettünk és ittunk. Pár kisüveg is előkerült, ez 4 féle pálinkát jelent. Károlyt (Karl, Karel, Charles) is megkínáltuk, és ezt nagyon jól tettük. Katának, Gábornak és a többi értelmi szerzőnek és pálinkatulajdonosnak örök hála. Szerencsére nyelvi nehézségeink nem adódtak, hiszen Kata és Tibi perfekt és egyben kiváló műfordító.

Károly (KKC) először visszakínált minket a saját encián pálinkájával, majd leszállította az árakat. A szállásdíjat eredeti összegére. És még nem volt vége. Előhozta a tangóharmonikáját, és rákezdett. Mit mondjak, nem volt kezdő. Aztán sorra a többi meglepetés. Olyan hangszerek kerültek elő, melyek nagy leleményességről tettek tanúbizonyságot. Kétméteres bot közepére erősített csörgődob, mint ütőhangszer. Tibi kezelte lelkesen és határozottan. Az újabb csoda egy ötven centis élű fakocka volt, melyből kiállt egy fél síléc. A fenti görbe vége és a doboz közé madzag kifeszítve, ez volt a „nagybőgő” húrja. Kiderült, hogy Gábor basszusgitáros, nagybőgős, gitáros és túravezető egy személyben. Mély átéléssel pengette a madzagot, feszes ritmust adva ezzel az előadásnak, melyben KKC már énektudását is csillogtatta. Még gitárral is próbálkoztunk, amit nagyban akadályozott az egyik húr hiánya, de nem lehet minden tökéletes.

Nyugovóra térve elgondolkodtam, hogy ez igencsak jól sikerült első nap volt, de hogyan lesz ebből 6 órakor ébresztő. Lélekben lemondtam a csúcsról, mely számításaim és tippem szerint 10-11 órás úttal járt. Nem ismertem azonban elég jól társaimat. Reggel majdnem frissen, de mindenképpen fiatalosan ugráltak ki az ágyból, és a reggeli után fél nyolc körül már úton voltunk a szeles, ködös időben. Károlytól nem tudtunk elbúcsúzni, aludt, a muzsikálás kifárasztotta.

Fél tízre visszaértünk a másik házhoz az elágazásnál. Most bementünk a szél elől, és mondhatom, jól esett a sör (3,60 itt is). Rövidesen újra úton voltunk, egy csodálatos völgykatlanban. A szél továbbra is fújt, a köd azonban mintha oszladozott volna. Pár percre előtűntek a távoli hegyek, mielőtt újra köd borította be őket. Reménykeltő. Utunk könnyűnek bizonyult, kivéve egy pár méteres szakaszt, ahol törpefenyőkbe kapaszkodva araszoltunk egy tizenöt centi széles párkányon, alattunk az öt méteres mélységgel (ez legközelebb elmesélve 5 centi szélesség, és 70 méteres mélység lesz!).  

Az idő telt, még inkább múlt, felértünk egy nyitott gerincre, ahol nagy meglepetésünkre alig volt hó. Mivel lent méréseink szerint másfél-két méteres hóban haladtunk, itt arra gyanakodtunk, hogy a szél és a nap műve, hogy le kellett vennünk hótalpainkat, és anélkül caplattunk tovább. Feljebb és feljebb. Aztán újra hó, de itt már nem vettük fel segédeszközeinket.

Az ég szép lassan tisztult, semmi kalandelem, éppen ezért, mikor egy meredek hegyoldalon traverzáltunk (még leírni is szörnyű ezt a szót), gondoltam felidézem a szombati lavinát, hátha kitör a pánik. Tervem kudarcba fulladt, mivel oda és visszafelé is egyedül én gondoltam arra (gyáva nyúlként, minden alap nélkül), hogy itt nem lenne jó, ha megindulna alattunk a hó, más néven lavina.

Egy óra múlva már láttuk a csúcsot. Alatta egy kis házikó két fekhellyel, nehéz időkre. Kinga közölte, hogy nem kell megállni, mert csak fáradtabbak leszünk, nyomuljunk tovább. Gáborral hármasban így is tettünk. A többiek is hamarosan követtek minket, így fél órával később fent álltunk a keresztnél, és gyönyörködtük a minket körülvevő csodákban. Négy órát tartott az út az elágazástól. Előkerültek a fényképezőgépek, ilyen kép, olyan kép, csoportkép. Néhány falat.

Fél háromkor indultunk vissza. Még a szél is elállt, fantasztikus idő, táj és jókedv. És itt egy vallomással tartozom. Két napig cipeltem a hátamon a kopott jégcsákányomat. Úgy gondoltam, lefelé eljött az én időm, fenékre ülök és lecsúszok. Ez volt a terv. Semmi nem lett belőle. A hó ugyanis mély volt és olvadt. Mondjuk ezt lehetett előre is tudni, de humán érdeklődésem már sokszor megakadályozta az ész használatát, mint most is. Talán ha mindent összeadok, akkor 50 métert sikerül csúszkálnom, ezért nem volt értelme cipelni egy idétlen vasdarabot.

Fél hat után értünk le az elágazáshoz. A ház már bezárt, majd’ szomjan haltam. Végig reménykedtem egy sörben. Rövid pihenő, napozás után indultunk le a kocsikhoz. Itt újra megpróbáltam csúszkálni, nem sok sikerrel. Az előző napról ismert úton még két órát gyalogoltunk, mire fél nyolc körül visszaértünk a parkolóba. Aznap összesen 12 órát voltunk úton.

Pakolás, evés-ivás, indulás. Érzékeny búcsút vettünk a szegedi társaságtól (Kata, Tibi, Peti), és megfelelően sajnáltuk őket, hogy elég hosszú út áll még előttük hazáig. Mi Gáborra bíztuk az életünket, aki hihetetlen szívósan vezetett négy és fél órát az éjszakában. A hátsó sorban (Kinga, Edit, Gábor) végignevették az utat, kivéve, mikor aludtak. Olyan is előfordult, hiszen fél egy is elmúlt éjszaka, mikor a Délinél kiszálltunk, elbúcsúztunk egymástól és mindenki ment a dolgára, leginkább aludni, megérdemelten és mélyen, mint a mormota.

A tanulságok levonása maradt a végére.

Magashegyi túrán a pálinka nélkülözhetetlen segédeszköz, mivel Károly ennek hatására szállítja le az árakat, és kezd zenélni. Korábban keljen fel a vén nyomorék, ha lavinaveszéllyel akar ijesztgetni egy ilyen stramm társaságot. Inkább hagyja otthon azt a félelmetes jégcsákányt, úgysem tudja használni, és egyébként sem szabad cipekednie az ő korában.

Köszönöm a szuper túrát!

2015. április 21.

Címkék: Túra Kirándulás Beszámoló Hegyek Naszály Terpfutás Evezés Nápolyi