Az elmúlt százezer év folyamán a Duna gyakran változtatta medrét, mert vízbősége a jégkorszakok és a köztük lévő felmelegedések függvényében ingadozott. Az utolsó jégkorszak óta a Duna fokozatosan délebbre vágódva foglalta el mai medrét.[1] Az elhordás és felhalmozás váltakozásának máig megmaradt tanúi a Duna által létrehozott kavics-, és homokpárkányok. Pécsi Márton 8 teraszszintet különböztetett meg[2]. Ezekre a teraszokra a jégkorszakok idején több tíz méter vastagságú lösz réteg rakódott. A Dunát Nyergesújfalutól Dunaalmásig 4-7 kilométer szélességben kísérő löszdombok jelenlegi átlag magassága 140-160 méter között váltakozik. Eredeti formájában ezt a területet olyan lapos fennsíknak képzelhetjük el, mint ma a Nyergesújfalu határában található Búzás-hegy, vagy a Hosszú-dűlő.

Zólyomi Bálint kutatásaiból tudjuk, hogy területet egykor tatárjuharos lösztölgyesek borították[3]. Az ilyen területek az ősi idők embere számára ideális szálláshelyet biztosított. Kéznél volt az építkezéshez, szerszámkészítéshez, tűzhöz szükséges fa. Nem kellett tartania az árvizektől, viszont esett annyi csapadék, ami apró földecskéik műveléshez elegendő volt. A gyepfoltokon kaszálhatott, vagy legeltethette állatait. Ezért már a kőkortól kezdve ezek a területek voltak, leginkább kitéve az ember természetátformáló tevékenységének. Nem túlzás állítani, hogy a tatárjuharos lösztölgyes egy körülbelül 80-100.00 év emberi tevékenység veszélyeit túlélő erdőtársulás. A szálaló erdőgazdálkodás és legelőerdőként való hasznosítás egészen a törökkorig fenntartotta ezt az állapotot.

A török kiűzetését követően az elnéptelenedett vidékekre német és szlávajkú lakóságot telepítettek. Ekkor kezdődtek meg a nagymértékű erdőirtások, és a felszántott területeken kialakultak a ma is látható mélyutak és szakadékok. A szekerek, az ember, vagy az álltok a taposás során ugyan is a rendszeresen használt utak vonalában szétzúzzák a lösz eredeti szerkezetét és annak erőteljes porosodását idézik elő. Ezt a fellazított anyagot aztán a lefolyó csapadék könnyedén elszállítja. Akár néhány év alatt az út környezetéhez képest jelentősen belesüllyed a felszínbe. Egy-egy nagyobb eső után ezek járhatatlanná váltak, és tőle jobbra vagy balra új utat törtek. Néhol 6-8 ilyen út is kialakult. Másutt meg néhány évtized alatt 10-15 méter mély több száz méter hosszú szakadékokat mostak ki az olvadékvizek és a nyári felhőszakadások[4].

Hosszú bevezetőm után egy ilyen szakadékvölgybe és a környék sánc-váraiba hívlak titeket! Neszmélyre vonattal, vagy autóbusszal is eljuthatunk, de akkor többet kell gyalogolnunk. Legkönnyebben személygépkocsival tudjuk megközelíteni. Ha Komárom felől érkezünk, Neszmély vasútállomástól még két kilométert haladunk tovább. Az út északi oldalán, a Duna mellett egy kemping van. Vele szemben a turista térképen is ábrázolt vasúti átjáró és kövesút - a már bezárt - homokbányához vezetett. A síneket keresztezve a bezárt kapu előtt 3-4 autónak van parkolási lehetősége.

Innen gyalog indulunk tovább a sínek mentén keleti irányba. 200 méter után jobbról, egy vízfolyás árkához érünk. Ezen 20 métert haladunk déli irányba. Itt a mederben egy 0,6 méter magas beton oszlopnál balra, keleti irányba kikapaszkodunk. Előbb a fűvel benőtt homokdombokat kerülgetve, majd az ecetfa és galagonya bokrok között a füves részeket keresve, az északi letöréstől 20-30 méterre, egyre meredekebben kapaszkodunk fel a 38-40 méter relatív-, és 147 méter tengerszintfeletti magasságú Korpás-kőre. A dombtetőt egy 11 X 13 méter átmérőjű, 0.7-0.8 méter belső magasságú földsánc veszi 5/6 részben körbe. Az előkészületben lévő „Várak a Dunazug-hegységben” jelvényszerző túramozgalom kódtáblát a kör közepén álló akácfa törzsére helyeztem. Északon a letörés szélétől öt méterre egy fél méter mély árokkal vágták át a sáncot, mely nyugati irányba vezeti el a csapadékvizet. Ezzel megakadályozva a vasút feletti löszfal omlását. Ha ugyanis az eső, vagy a hó olvadék több méter mélyen átáztatná a löszfal tetejét, akár több száz köbméteres omlásokat is okozhatna.

A felső sáncot az északkeleti oldalon a letörés szélétől egy második – mára jobbára csak 2-3 méter széles, befelé lejtő párkány kíséri a déli oldalig. Az összefolyó csapadékvíz következtében a párkányon egy bokorsor vert gyökeret. Az észak-dél irányú 260 méter hosszú gerincet 20-22 méterrel lejjebb egy 2-3 méter széles párkány öleli körbe, mely elő várként szolgálhatott. A csúcson feltehetőleg kőtorony állhatott. Oklevelek nem említik, de méretei alapján a régészek, Árpád-korinak gondolják. Ha keleti irányba átmásszuk a galagonya bokrokkal részben benőtt völgyet, a túlsó peremről jó felvételeket készíthetünk a sáncokról. Innen a kaszálón átvágva szintén keleti irányba haladva 350-400 méter után a bokrokkal gyéren benőtt szálerdőben a Fekete-hídi-árok aljára ereszkedünk le.

Előttünk a Nagysánctető magasodik, ahol az 1970-es években Vékony Gábor és felesége késő bronzkori telepet tárt fel, melynek leletanyagát a székesfehérvári Múzeumban nézhetjük meg. A régészek úgy gondolták, hogy az ásatási területen húzódó sáncokat is az őskor embere készíthette, ebben azonban minden bizonnyal tévedtek. Amint a geológiai összefoglalóból kitűnt, 2.800 évvel ez előtt a Duna még kilométerekkel északabbra váltogatta medreit. Így nem hozhatta még létre a vasútvonal feletti meredek leszakadást sem, és a mély szakadások is csak a törökkor utáni erdőirtások és talajművelés eredményei. Ezek hiányában nem sok értelme lett volna az erdő közepén meghányni a negyed köríves, több méter magas kettős sáncrendszert. Sokkal valószínűbb, hogy a dunaalmási és a Nyergesújfalu határában a Sánchegyen épített erődítésekhez hasonlóan, ezek is a Rákóczi szabadságharchoz köthetők.

Az ásatás színhelyét és a sáncokat mára sűrű bozót nőtte be. Ezért inkább az árok bejárását javaslom. A szerteágazó szakadékrendszerben a túrázók számára eddig ismeretlen világot fedezhetünk fel. Az 1999 június 22-én délelőtt leömlő nyári zivatar az átlag évi csapadék mennyiség közel felét tehette ki. Az özönvíz szerű áradat 4-6 méter mély, több száz méter hosszú, „V” alakú árkot mosott a korábban „U” keresztmetszetű szakadék aljába. A lezúduló víz a több ezer köbméter föld javát a Dunába vitte, de a nagy mennyiségű faanyag jelentős részét a völgy utolsó 100 méterén a 8-10 méter széles mederbe rakta le, így először ezeken a torlaszokon kell átvergődnünk. Feljebb 1-2 méteresre szűkül az árok alja. A felhőszakadás idején alámosott, s utóbb kidőlt fák alatt 4-6 méterrel mélyebben kényelmesen elsétálva gyönyörködhetünk a víz által kimosott hatalmas méretű löszbabákban. Így ír ezekről a Wikipédia:

„A löszbabák a löszben keletkező mész konkréciók. Méretük igen apró is lehet, de akár 30 cm-es példányok is előfordulnak. Igen változatos formájúak, legtöbbször gömbölydedek, gyakran elágazók, babára hasonlítóak, innen kapták nevüket. A lösz száraz éghajlaton a növényzetre rárakódó, 0,02-0,05 mm szemcseméretű szálló porból keletkező üledékes kőzet, jelentős mésztartalommal. Ha egy löszös területen az éghajlat nedvesebbé válik, a cseppkőképződéshez hasonló folyamat játszódik le: az esővíz a levegő szén-dioxidjának segítségével a kalcium-karbonátot feloldja (kalcium-hidrogén-karbonát keletkezik), ezt lassan bemossa a mélyebb rétegekbe, ahol a mész újra kiválik és konkréciókat hoz létre: ezek a löszbabák.”

A Wikipédia írója bizonyára nem járt még ebben a szakadékban. Itt ugyanis a kisebb figurák is 50-60 centisek, de nem ritka a 2-4 méteres sem. Attól hát nem kell tartanunk, hogy a természet alkotta több tonnás képződményeket valaki hazavigye a kertjébe, egy újabb omlás azonban ismét eltemetheti. Így hát igyekezzen, aki látni szeretné!

Érdemes bejárni az oldal völgyeket is! A lezúduló víz számos helyen több méteres átjárhatatlan tereplépcsőket vájt a löszbe. Ezeket a helyeket a vadak által kitaposott csapásokon tudjuk megkerülni. Olyan beszakadásokat is láthatunk, ahol a víz utat talált magának az Ős-Duna egykori medrei által lerakott kavicsrétegekbe. Óvatosan közelítsük meg ezeket az esetenként akár 8-10 méter mély szakadásokat, mert beléjük csúszva nem biztos, hogy önerőből ki tudunk jönni!

Az előbb nyugat, majd délnek kanyarodó árkot bebarangolva egy vadcsapáson nyugati irányba kapaszkodjunk ki belőle. Majd a szántóföldet elérve északi irányba indulva érhetünk vissza a vasútvonal mellett hagyott autónkhoz. Az itt leírt út teljes hossza alig 3-4 kilométer. Bejárásához azonban a nehéz terepviszonyok és a sok látnivaló miatt legalább 4-6 órát tervezzünk! Ha 8-10 fős csapattal minden oldalvölgyet be akarunk járni, akkor egy nap is kevés hozzá!

Végül néhány gyakorlati tanács:

A balesetek megelőzése érdekében itt is fontos, hogy soha se induljunk egyedül ilyen helyre, és a túra előtt tájékoztassuk hozzátartozóinkat, hogy hová készülünk!

A szakadék aljában csak elvétve van térerő. Így a telefonunkat jobbára csak abból kikecmeregve, a szántáson tudjuk használni.

A bozótos részekhez sűrű szövésű hosszúnadrág és anorák kell. A meredek oldalak bejárásához a bokát jól tartó bakancsra, és hátizsákra van szükségünk, hogy a két kezünk szabad legyen. Amilyen jó szolgálatot tehet a meredek oldalakon fel-, és lemenetben a síbot, annyira akadályozhat is a sűrű cserjésekben, ha nem tudjuk összecsukva a zsákba eltenni.

Száraz időbe járjuk be a szakadékokat. A sár nehezíti az előre haladást, és az árokból való kimászást. Egy esetleges záport követő áradat pedig kellemetlen helyzetbe sodorhatja az árok alján bóklászó turistát.

A tájékozódásban jó szolgálatot tehet az iránytű. Legyen nálunk óra, mert a zegzugos árokban bolyongva könnyen elveszítjük idő érzékünket.

Csapadékos idő esetén a szakadék bejárása helyett érdemes megnézni Nyergesújfalu nyugati szélén, a Sánchegyen a Rákóczi szabadságharc idején épült védműveket, és a millenniumi emlékművet.