Szerelmey Miklós 1851-ben a következőket jegyezte fel: „Rezi aljában kisebb hegyen fekszik délnyugatra Aligvár omladéka.” Rezi község telekkönyvében, a nyilvántartott régészeti lelőhelyeknél az aláb­bi bejegyzés olvasható: 11371. Aligvár Hrsz.: 0104/5.

A Szerelmey Miklós által emlegetett „Aligvár omladéka” alapján sokan kerestek már eredménytelenül ledőlt kőfalakat a környező erdőkben. Mielőtt a várról írnék, járjuk alaposabban körbe ezt a kifejezést!

A víz ömlik. A föld, a homok, vagy az eső áztatta löszfal omlik. A lakatlan kő-, vagy téglaépület, pusztul. A boltív és a födém magába roskad, a falak ledőlnek, végül romba dől az egész épület. De nem omlik! A leomló épület olyan szóösszetétel, mint amikor valaki disznókonda helyett disznócsordát mond, vagy amikor a hentesnél nyúlpacalt, vagy tehénzúzát akarnánk vásárolni.

Más felől viszont, olyasmi ez is, mint az aranyszőrű bárány. Melyet, ha megnyírnak, már gyapjúról beszélnek.

Vagy, mint a halál. Az embernek teste van. Ha meghal, holttestnek nevezik, vagy régiesebben holt embernek. De csak napokkal később, a már felpuffadt, bomlásnak indult tetemet mondják hullának.

Valahogy így vagyunk az épületekkel is. A fal ledől. A födém magába roskad. Mind kettőből rom lesz, de a rom között törött és ép téglák, cserepek  és kövek is vannak. Tenyérnyi, vagy még nagyobb vakolat és malter darabok. Csak hetekkel, hónapokkal később az eső, a hólé hatására válik alaktalanná a kötőanyagul szolgáló mészhabarcs. Így lesz végül a romból omladék, melyen aztán gyökeret ver a dudva, benövi a szeder, s idővel visszahódít az erdő.

Ahogy előző írásomból tudjuk, Rezi középkori kővárát még a tűzfegyverek megjelenése előtt építették. A meredek görgeteges hegyoldalak által határolt keskeny sziklagerinc nem tette lehetővé, hogy a falak elé az egyre nagyobb tűzerejű ágyúknak is ellent álló földbástyá­kat építsenek. Feltehetőleg ez tette volna szükségessé egy a gerincen előretolt ágyúállásokkal ellátott kaputorony, vagy rondella megépítését.

Mivel azonban a vár birtokhoz tartozó falvak lakósága Hegyesd várának 1561-es elestét követően már a töröknek adózott, a Gersei Pető családnak csak annyi pénze volt, hogy a meglévő falakat megmagasítsa, a kaputornyokat erősítse és a szárazárok külső oldalára új boronafalat építsen. Feltehetőleg a főkapitányi segítségben reménykedve mégis neki kezdtek az előkészítő földmunkáknak. Vélhetőleg ekkor készülhetett az őskori sánc (a Cservár) keleti nyomvonalában és a déli vége közelében a gerincet kelet-nyugati irányban ke­resztező földhányás is, melyek formájukban, méretükben, anyagukban és vonal­vezetésükben is jelentősen eltérnek az őskori földvár párkányrendszerétől.

A dunántúli helynevek is ezt látszanak igazolni. Ha a világhálón beírjuk az „aligvár” kifejezést, közel két tucat ilyen megnevezést találhatunk. Amint látható egyik helyen sincsen a környéken kővár. A Dunántúl földsáncai és a földvárainak környezetében viszont nagyszámban fordulnak elő hasonló helynevek. Mind ez azt sugallja, hogy a Rezi vártól délkeletre is kőfalak helyett inkább árkokat, földsáncokat és palánkok maradékait kell keresnünk.

Most pedig vessünk egy pillantást az 1:10 000-es topográfiai térképre. A 418 méter magas Vár-hegy gerincét és a 425 méter magas Me­leg-hegyet északról, keletről és nyugatról sziklás, meredek letörések határolják. A kettő közötti Köves-árok még gyalogosan is nehezen járható. Így a sziklagerinc északi végén álló vár mindössze déli irányból – Rezi község felől - közelíthető meg. Az ösvény a Várhegy gerincén haladhatott. (Ma az 1989-ben dózerrel kiszélesített, az Aligvár déli sáncát átvágó és sáncárkát részben betöltő szekérút.) Valószínűleg a Meleg-hegy és a Vár-hegy nyergében kellett volna, felépülnie az új elővárnak, vagy ágyútoronynak.

Az őskori sáncvár nyugati oldala 2-4 méter széles teraszként maradt ránk. Sáncnak, vagy belső magasságnak szinte nyoma sincsen. Feltehetőleg ilyen le­hetett a keleti oldala is. Míg az 1560-as években Gersei Pető János a meglévő terasz nyomvonalában földsáncot, (és talán palánkot is) rakatott katonáival. Jól felismerhető, hogy a tűzrakó hely alatti földhányás északi vége nem illeszkedik bele az őskori terasz vonalába. Mindezek bizonyítása egy későbbi régészeti feltárástól várható.

A gerincet keresztező erdei nyiladék mellett az őskori párkányra épült sánc két felé ágazik. A kelet-nyugati irányú 1,6-1,8 méter magas földhányás mindkét oldalát sekély árok kíséri. A gerinc vonalában a legmagasabb, és teljesen elüt a bronzkori terasz vonalvezetésétől.

A sánc másik ága (és a hegy felöli, nyugati oldalán az árok) megtartva eddigi déli irányát még kb.15 méteren át folytatódik. Aztán az őskori párkány déli vis­szakanyarodásánál megszakad. Majd 26 méterre ismét folytatódik, és a gerincet haránt irányban keresztezve, a nyugati oldal meredek leszakadásáig követhető Ennek anyagát a gerinc mellett haladó út keleti oldalán elnyújtott háromszög alakú gödörből nyerhették.

Feltehetőleg egy 2-2,5 méter mély, és 4-5 méter széles gerinc átvágást kezd­tek itt mélyíteni. Az 1989-ben készített út a sánc déli végét átvágta, (a 60-70 cm mély átvágás ma is látható, és a sáncból kimarkolt földes kőzúzalékkal részben visszatöltötték a már kiásott sáncárkot.

Az ettől délebbre eső mélyedések már természetes eredetű víznyelő töbrök, és az azokhoz vezető időszakos vízfolyások árkai. Bár elképzelhető, hogy ennek északi ágát a Köves-árok völgyfőjébe vezető út védelmében mesterségesen to­vább szélesítették.

A Gersei Pető családnak a várfalak felújításáról szóló 1562. évi családi szer­ződésében olvasható a „hat kapu alatt” kifejezés. Feltehetőleg az első két kapu a gerinc déli végét lezáró két sáncra épített palánkon lehetett. A harmadik a kővár előtti szárazárok déli oldalára épített boronafalon volt. A negyedik, a mai várkapu helyén lehetett. Az ötödik a Berg Károly által 1891-ben készített alaprajz által ábrázolt, a várudvart keresztező kőfalon, míg a hatodik a gerinc végén álló lakótorony bejárata lehetett, mely a palota-részt zárhatta el.

 Szádeczky-Kardoss Géza szkgeza51@gmail.com

Címkék: Keszthelyi-hegység Rezi Aligvár Sáncvár