Egy hosszú hétvége szépségei és viszontagságai Zirctől Bodajkig

Kedves Olvasóm! Ezúton szeretném jelezni, ez a rész nem olyan lesz, mint az eddigiek! Sajnos muszáj olyan dolgokról is beszámolnom, ami esetleg valakinek, vagy valakiknek nem tetszhet, de úgy érzem, másoknak is ismerniük kell azt a tényezőt, ami megkeserítette ezt a szép hétvégét. Konkrétan egy személyről van szó.

Kimaradt hétvégék

A februári kóspallagi túrát ki kellett pihennem, úgyhogy 28-án szabadnapot adtam a Kéknek, és Levente fiammal (4,5 éves)

elmentünk az egyesületem túrájára. Mondanom sem kell, hogy ő volt a legfiatalabb a csapatban, és mindenki meg akarta zabálni! :) Ennek a napnak az eredménye egy 8 km-es túra Csillaghegy – Róka-hegy – P – P négyzet - Pilisborosjenő szakaszon! Nagyon büszke vagyok a fiamra!

A következő hétvége a Gödöllői Kéktúráé lett, hiszen ezt már Juditék rég óta tervezték, jól be is harangozták, és mindenképp végig akartam járni. Remek csapattal teljesítettük a gödöllői arborétumtól a bagi vasútállomásig terjedő, mintegy 20 km-es túrát, ráadásul 3 kutya is velünk tartott, nagyon aranyosak voltak.

Ekkor döntöttem úgy, hogy az ünnepi hétvégét újból a Kéken fogom tölteni!

Első sorban anyagi megfontolásból a 9. szakaszra esett a választásom: a terv az volt, hogy Budapestről indulva Csetényben lesz a szállás és egyben a főhadiszállás is, és sofőrös bérautókkal mozognánk a túra rész-szakaszai között. Megnéztem a szállás- és utazási lehetőségeket, telefonáltam párat, és lebeszéltem mindent a hétvégével kapcsolatban. Mikor minden tutinak tűnt, meghirdettem a túrát, ahogy azt kell, és vártam a jelentkezőket. Az első, aki jelezte részvételi szándékát, ifjabbik Tamás barátunk, aki a Visegrád - Dobogókő szakaszon csatlakozott hozzánk az Úton, majd ő is bekerült a „Kék Cool-túra” csoportunkba. Szerdán a hirdetésre is jelentkezett egy lány, aki - biztos, ami biztos -, e-mailt is írt, hogy honnan, mikor, hova, meddig... Illedelmesen válaszoltam is neki, bár minden infó ott volt a túra kiírásban, aminek a linkjét is elküldtem. Váltottunk pár üzenetet, mire kiderült, hogy nem Pestről érkezik, de elég messziről ahhoz, hogy szállás kelljen neki is. Megnéztem a menetrendet, hogyan tudna eljutni Cseténybe, majd szájbarágósan megírtam neki, hogy ha 16:00-kor felül otthon a veszprémi buszra, 18:15-kor várni fogjuk a csetényi megállóban.

Csütörtök este lezártam a jelentkezést, elkönyveltem, hogy hárman leszünk, amivel viszont borult a terv. Édesanyám nagyon kedves volt, azt mondta, ha csak hárman vagyunk, otthon is elférünk, ne költsünk szállásra. Még egy finom vacsora is be lett ígérve... A dolog nem is alakulhatott volna jobban, ropogós „Mátyásokat” spórolunk a csekély létszámnak köszönhetően!

Nulladik nap: utazás és felismerés

Pénteken megbeszéltem Tamással, hogy 16-kor találkoztunk a Bécsi úton, a lánynak ugye megírtam, mikor, melyik busszal jöjjön. Ehhez képest 13:15-kor telefonál, hogy ő már ott van Csetényben, és menne a szállásra... Mondtam neki, hogy mi négykor indulunk, hatra érkezünk, addig nem tud hová menni, mert anyukám is háromkor ér haza. De ezt már napokkal ezelőtt leleveleztük. Itt már kezdett kicsit érdekes lenni az ismeretlen társ… Három után Anyukám is hívott, hogy mikor megyünk, mikor érkezik a lány. „A lány már ott van Csetényben, talán valamelyik kocsmában, vagy a kastélyban!” – mondtam, mire azonnal oda kellett küldenem, hogy ne ázzon-fázzon szegény…

18 órakor, mikor megérkeztünk Anyukámhoz, a fejét fogva, szörnyülködve jött elénk: „Ez egy rémálom!” Miután beszámolt, hogy mit csinált a lány az elmúlt két órában – saras bakanccsal járta végig a tiszta házat, végignyitogatta az összes szekrényt, szagolgatta, nyalogatta(!) a könyveket -, bementünk, most már kíváncsi voltam rá: egy magas, vékony lány jött ki a nappaliból hatalmas, loncsos pulikutya-szerű hajjal csupa sár zokniban. Amerre járt, mindenhol otthagyta a sáros lábnyomát.

Miután túltettük magunkat az első rémületen, leültünk vacsorázni, aztán a lány bevonult a szobájába, ahol a salátának is beillő turista-atlaszát kezdte tanulmányozni. Nemsokára mi is eltettük magunkat, Édesanyám is ment hajnalban dolgozni, és mi is korán keltünk.

Első nap: Mesés táj, idegtépő tapasztalások

Másnap reggel érdekes huzavona kíséretében összepakoltuk táskáinkat, aztán bezártam az ajtót, és kimentünk a buszhoz, hogy átmenjünk Zircre, és megkezdhessük újabb menetelésünket a Kéken.

Nyomtunk pecsétet az állomáson, megcsináltuk a startfotót, és pont 06:30-kor nekivágtunk!

Az első pár kilométeren nem volt gond, bár Nagyesztergárig – ami kb. 1 km – körülbelül tízszer szóltam a lányra, hogy ne az út közepén menjen, mert elüti az autó, de mintha lóval kártyáznék. A faluban megálltunk egy boltnál, ahol kicsit könnyítettünk az öltözetünkön, egyetlen lány társunk pedig vett egy joghurtot, meg egy kiflit, aztán bekanyarodtunk a faluból kivezető utcába.

Ahogy bevettük magunkat az erdőbe, kezdődtek a problémák, természetesen leány társunkkal… Fölszedett a földről egy disznó állkapocs-csontot:

- Dobd el, tiszta kosz, meg bacilus! Utána meg a szádban nyúlkálsz, még összeszedsz itt nekem valamit! Azonnal dobd el!

- Nem! Ez kell nekem, gyűjtöm ezeket! B…meg!

„Hoppá! Itt valami nagy zűr van a fejben!”, gondoltam, de nem volt időm nagyon elmélkedni ezen a megnyilvánuláson, mert már NYALOGATTA, RÁGCSÁLTA a csontot!!! Na itt már szikrát se kaptam, teljesen kiakadtam… Tamás csak nézett döbbenten, ő meg csak ment, és nyalogatta az állkapocs-csontot, mintha most vette volna ki a levesből… És még csak 07:30 van! Ezek után inkább hagytam, hadd csináljon azt, amit akar, nem tudtam vele mit csinálni…

A személyes problémákat leszámítva nagyon kellemes utunk volt. Végig követhettük a Gaja-patakot a keskeny, szinte átléphető medre mentén,

láttunk évek, évtizedek óta elhagyott, romba dőlt istállót,

érdekes helyekre festett jelzést,

másztunk át keresztbe dőlt fatörzseket.

Aztán át is kellett kelni a patakon, bár itt már nem az átléphető kategóriájú volt a meder. Természetesen A. a leglehetetlenebb helyen kelt át, térdig merülve a patakban, de mintha semmi sem történt volna, térdig vizes lábbal folytatta az utat… Persze hiába szóltam rá, csak a „B” betűs mondatot vágta a fejemhez gyors egymásutánban háromszor, kiegészítve a „kussoljál!” kötőszóval.

Újabb kilométerek következtek, Tamással jól eldumálgattunk, a lányról és a magának szóló motyogásáról már próbáltunk inkább tudomást sem venni…

Aztán megtörtént az a csoda, amit a Kéktől már oly rég óta várok: őzeket láttunk! És nem is egyet, hanem rögtön egy egész csordát! Keresztben szaladtak át az úton tőlünk 30 méterre! Az utolsó pillanatban sikerült lekapni őket, úgyhogy láthatja ország-világ!

Egy régi, kútszerű építmény volt a következő látnivaló, ott, ahol az erdő lakói átszaladtak, aztán visszatért az út a Gaja mentére, majd egy műúton jutottunk be Bakonynánára, ahol a következő pecsétünket kellett begyűjteni.

A kocsma – ami azóta kulcsos ház - ugyan zárva volt, de a hátsó udvarban tevékenykedett a „kulcsember”, aki beköszönésünkre csak annyit válaszolt: „Ott lóg a pecsét a kapun!”

Megvan a pecsét, még reggeliztünk egyet: elővettem dobozaimat, amik a szalámikat és finomabbnál finomabb zöldségeket rejtették, Tamás szendvicseket csinált előző este, azokból evett meg párat, A. megette joghurtját meg kiflijét. Aztán – ki tudja miért, talán, hogy valami rostosat is egyen -, elkezdte nyalogatni, meg rágni az öreg rönkasztalt, amiről az előbb ettünk…

- Indulunk! - adtam ki az ukázt. Összeszedelődzködtünk és elindultunk, hogy visszatérve a Kék jelzésre folytathassuk utunkat Bodajk felé...