mintegy 3 km-es, kalandos sétával értük el a Kisinóci turistaházat, akol egy kis kávészünetet tartottunk a nagy ijedtségre...

 

Kinek kávé, kinek tea, valaki csak a termoszát vette elő, abból kortyolt. Megbeszéltük, hol, milyen túrabotot érdemes venni, és semmiképp ne a neten rendeljük... Egyet próbáltam is megcsinálni, de menthetetlen volt. Pedig vadonatúj. Olyan hirtelen indultunk tovább, hogy össze se pakoltam a cuccomat, kapkodva bedobáltam mindent a táskámba, és siettem a többiek után. Szépen haladtak Kóspallag felé, már majdnem utol is érem a sereghajtókat, mikor kapcsolok: a bot ott maradt! Jött hát az utálatos futás - emelkedőn fölfelé! -, aztán vissza a többiek után. Jól elhúztak, majdnem a faluban voltak, mire beértem őket. Végigsétálva a településen készült jó pár fotó.

Örömmel tapasztaltam, hogy itt is várják a turistákat - hogy ez a Kéknek köszönhető-e, vagy csak a hely szelleme, nem tudom, de jó érzés volt látni a hívogató táblákat.

A falu határában még egy darabig műúton haladtunk, aztán a jelzés bevitt az erdőbe. Itt egy kellemes séta következett immáron a természet lágy ölén. Szint alig, jól lehetett haladni. Egészen a Békás-rétig jutottunk, ahol kitérőt tettünk a P jelzésre, hogy leereszkedjünk és megnézhessük a közeli Pálos kolostor romjait.

 

Itt kezdte nyomni valami a talpam lábujj alatti párnás részét… A kitérő után folytattuk utunkat Törökmező felé. A turistaház előtti nagy kereszteződésben a csapat ketté vált: egyik fele elment megnézni a halastavat, míg a másik fele – köztük én is – átmentünk a hídon, és elindultunk a turistaházhoz, hogy végre elkölthessük jól megérdemelt ebédünket. Fölértünk a nagy kanyarral kombinált emelkedő tetejére, é senkinek nem tűnt fel, hogy nincsenek jelzések. Kicsit megtorpantunk… Visszasétáltam egy kicsit – dehogy mentem vissza a hídig! Hogy még egyszer föl kelljen másznom a dombtetőre? Nincs az az Isten! -, aztán elővettem a kütyüt, ami szerint kicsit letértünk… Röpke 300 métert. Kiderült, hogy a híd után a jelzés balra folytatódik föl a dombra, egyenesen Törökmezőre, míg mi a kerülő úton mentünk, ami szintén oda vitt, csak kicsit hosszabb úton.

Megérkezve a turistaházhoz

kezdtem tanakodni magamban, vajon bemehetünk-e ilyen koszosan, sárosan? Aztán bementem a többiek után, nem foglalkozva tovább a kérdéssel. Nekünk van, minket szolgál! A szűk kis bárpultnál kivártam soromat a pecsétnél – nyomtam OKT-s és mókusos pecsétet is, biztos, ami biztos -, aztán irány kifelé a padhoz, hogy végre ebédelhessek, és a lábamat is meg kellett néznem, mert ekkorra már nagyon nyomta valami. Ezzel kezdtem, hogy minél előbb túl legyek rajta: kamásli le, cipő le, ZOKNI LE. Nézem a talpam, semmi. Nézem a zoknim, tapogatom a cipő talpát belül, de semmi… Gondoltam, veszek másik zoknit, hátha az a baj. Visszaöltöztem, és nekiálltam a kajának. Kipakoltam mindent, amit előző este gondosan összekészítettem: egyik dobozban kolbász, szalonna, csemege és paprikás szalámi, a másikban lilahagyma, fokhagyma, uborka és erős paprika, a harmadikban alma és citromgerezdek, a zacskóból friss, reggeli sütésű rozscipó, és egy üveg finom rozé. Mint már említettem, 3 ember simán jóllakott volna abból a mennyiségből, amit kiraktam. Hívtam is a kedves társakat, de mindenki csak a sajátját eszegette. A bor felét is hazavittem, mert a többség autóval érkezett, vagy egyáltalán nem iszik alkoholt, vagy csak nem kívánta. Ami elfogyott, azt szinte egyedül ittam meg a teámmal. Mire sikerült az étel felét elpusztítani, kezdhettem is szedelődzködni, mert indultunk tovább.

Könnyű, kaja utáni kímélő szakasz következett,

csak a talpam rendetlenkedett egyre kellemetlenebbül. Végül megálltam egy padnál, újból levettem cipőt, zoknit, és akkor már látható volt a vízhólyag, ami annyira rossz érzés volt. Nem értem rá sokat variálni, nagyon le voltam maradva már a csapattól, körbetekertem a lábamat Leucoplasttal, zokni, bakancs vissza, aztán futás a többiek után.

A Felső-Körtvélyes kaptatója volt az utolsó előtti komoly emelkedő Nagymaros előtt. Fölérve egy tábla segítségével magunk határozhatjuk meg a távoli hegyeket, amiket arról a pontról láthatunk.

Lejutva a hegyről aszfaltos útra értünk ki, ami egészen a Köves-mezőig haladt. a Kék jelzés az út mellett vitt. Volt, aki követte, és dagonyázott a sárban, és volt, aki inkább a műutat választotta.

A Köves-rétnél aztán megint ketté vált a csapat. A bátrabbak nekivágtak a Hegyes-tetőnek, és volt, aki a K+ jelzésen elindult Nagymarosra, lecsalva a szakasz talán legnehezebb részét. Töredelmesen bevallom, hogy én is a csalók táborát erősítettem, de a lábam már elviselhetetlenül fájt.

Szóval leereszkedtünk hát a K+-on a városba. Közben azért sikerült pár jó képet lőni a Duna túlpartján magasló visegrádi fellegvárról, meg a város keskeny bevezető ösvényein található látványosságokról.

A vasútállomásra érve már ahhoz sem volt kedvem, hogy megkeressem az OKT-s pecsétet. Kértem egy plecsnit a pénztárban, megvettem a jegyemet, és amíg a vonatra vártunk, kicsit letakarítottam a sarat a bakancsomról.

Hazafelé, míg volt társaság, megbeszélgettük, mikor, hová lesz legközelebb a menet, aztán elköszöntünk. Mint utóbb kiderült, a bátrabbak csapata kicsit pórul járt a hazautazással: egy baleset miatt ugyanis sokat késett a vonat, ezért jóval később értek haza, mint kellett volna.