Itt az új év, vége az ünnepeknek, kell valami, amivel ledolgozhatjuk a karácsonyi nagy zabálások lerakódásait. Mi is lehet ehhez a legideálisabb, ha nem egy túra a Kéken?

Szilveszterkor egy régi jó barátom, Peti átjött, együtt kezdtük tervezni a következő szakaszt. Pontosabban inkább szakaszokat, mert rögtön kettőt szerettünk volna teljesíteni az utazás nehézségei miatt. Szóval a következő Kék túra a 15-16. szakasz lett: Rozália téglagyártól, Dobogókőig, és tovább Visegrádig.

Mint eddig minden túrát, ezt is meghirdettem, találtam erre egy nagyon jó portált... ;) Persze a Fészen is kihirdettem az ismerőseim körében, és végre itt is beindult a dolog. Össze is jöttünk nyolcan, igaz, számomra egyetlen ember volt ismerős, Peti, akit már említettem az előbb. A Szentlélek téren találkoztunk, jött a szokásos protokoll: bemutatkozás, ki kinek a kije, ki honnan hallott a túráról. Peti révén itt volt Judit a barátjával, Tamással, Balázs, aki a Fészen hallotta a lehetőséget, aztán Zsolt, akiről eleinte tudtuk, hogy Zsolt, de aztán valamiért elkezdtük Tamásozni... :), aztán velünk tartott még Vera és Móni, mindketten a TT-ről lettek társak.

Mivel Zsoltra várni kellett, reggeli gyanánt ettünk egy-egy girost a HÉV-megállóban, aztán buszra szálltunk, és irány a téglagyár!

A téglagyári pecsétnél legalább 15-en álltunk sorba, hogy pecsételhessünk, de mindenki az ellenkező irányba tartott Hűvösvölgy felé.

Pecsételés után visszasétáltunk az Aranyhegyi-patakig, és elindultunk a meder mentén, míg vissza nem kanyarított minket az út a Külső bécsi útra.

Átkelve a forgalmas főúton nekiveselkedtünk a Köves bércnek, mely méltán viseli a "köves" jelzőt. Szuszogtató kis útszakasz, de örömmel konstatáltam, hogy nem én vagyok az utolsó fölfelé a csapatban.

Fölérve egy nagy kanyar után érdekes látvány tárut elénk: egy kőhalom szerű szikla, aminek a tetején egy kis fa nőtt ki. Abszolút fotózkodós hely.

Aztán tovább haladva vártam a gödröket, amit az útleírás mondott, de csak zöldellő fás ligetet találtunk egy tekergő úttal. Ez azért érdekes, mert január eleje van! Egy kis pihenő, fényképezés, aztán mentünk is tovább.

Beérve Pilisborosjenőre sok érdekes dolgot láttunk, amit a városban nem nagyon lehet: lovak a karámban, régi szódásüvegek a kerítés tövében, várva, hogy bevigyék őket, mert a szódás már járt erre és kicserélte.

Tovább haladva kicsit elidőztünk a Teve-sziklánál, aztán az "Egri várhoz" is le akartunk sétálni, de már késésben voltunk.

A Kevély-nyeregnél pecsét, megint kis pihenő, kis evés, kis tea. Mások is jártak arra, voltak, akikkel többször is összefutottunk az út során.

Kényelmes ereszkedés a Kis-kevély ÉK-i oldalán, majd megkerülve É-on elértük a murvabánya bejáratát. Na itt vált biztossá, hogy két Tamásunk van, bár először még Zsolt nem vette észre, hogy róla van szó. Valamelyikük mindig lemaradt fotózni, és megegyeztünk, hogy statisztikailag elég a csapatnak egy Tamás is, tehát ha valamelyikük lemarad, nem várunk rá.

A Csobánkai-nyeregben ismét fotózós szünet, szép kilátás nyílott a régi kemping területéről Csobánkára.

A Macska-barlang kimaradt, bár szóba került, de végül az idő szűkére hivatkozva inkább nem kerültünk.

A Szent-kútnál történt a nagy felismerés, már ami a Tamás-Zsolt kérdést illeti: valaki megszólította Zsoltot, aki válaszolt is, majd hozzá tette: "És Zsolt vagyok, nem Tamás." Először mindenki ledöbbent egy pillanatra, aztán jót nevetettünk ezen, és innentől mindenkit név szerint ismertünk. A saját neve szerint. :)

A Dera-patak pilisszentkereszti szurdokáig kényelmes utunk volt, itt tartottunk egy kis pihenőt, mielőtt elindultunk volna a Szurdokba a patakon átívelő hidak sokaságán.

Hihetetlen látvány részesei lehettünk, egyszerűen csodálatos ez a szurdok még télen is!

Beérve a faluba egyenesen a kocsmába mentünk. Na nem az ital miatt, hanem, mert ott a pecsét. A két nagy helyiségből álló italbolt dugig volt kirándulókkal, túrázókkal, a pár öreg helybéli gyorsan fogyasztott, aztán indult is haza. Miután a vendégek nagy része - lévén, hogy nem most érkeztek, és nem voltak már szomjasak - távozott, alább hagyott a hangzavar, úgyhogy meg tudtuk beszélni, ki merre tovább. Vera, Móni és Zsolt (aki nem Tamás, ugyebár) az első érkező busszal haza indultak. Peti, akinek az út alatt kikészült a térde mindenképp folytatni akarta, de nem tudott tovább gyalogolni, ezért busszal ment föl Dobogókőre, hogy elrendezze a szálláshelyet. Tamás, Judit, Balázs és én gyalog vágtunk neki a sötétségnek egyetlen lámpával.

Ez a pár kilométeres szakasz nehezebb volt az eddigi egész útnál. Ráadásul már fáradt voltam, nekem sem akaródzott tovább gyalogolni, de a lelkiismeretem - és Juditék - nem engedték, hogy buszra üljek. Végül is az én túrám!

A szakasz egyetlen látványosságából sem láttunk semmit. Sem a Zsivány-sziklákból, sem a Hideg-lyukból, semmiből.

Végre valahára fölértünk a fennsíkra, és a gyér világításnál megkerestük a turistaszállást, ahol Peti már várt ránk.

Tamás és Judit pecsételés után elbúcsúztak, és kimentek a buszhoz, mert este nekik is programjuk volt. Aztán nem tudom hogyan jutottak más elhatározásra, de ők az éj leple alatt elmentek Visegrádig a Kéken! - BASSZUS! Az egy teljes szakasz!!! - Persze erről csak utólag értesültünk, mikor a képeket tették közzé a Fész csoportban...

Hárman jelentkeztünk be a szállásra: Peti, Balázs és én - Itt szeretném megjegyezni, hogy a Báró Eötvös Lóránd Turistaház a lehető legjobb választás volt számunkra! Kedves, közvetlen személyzet, pénztárcabarát megoldásokkal: mi például turistaszállást kértünk, ami itt 6-8 ágyas emeletes ágyas tömegszállást jelent, és kaptunk tetőtéri 3 ágyas szobát saját wc-vel, tusolóval ugyanannyiért, mintha a tömegszállást kaptuk volna -. Utolsó pillanatban érkeztünk, a konyha már zárt, a recepciós felvette az adatainkat, és ő is távozott. Kínai tészta-levesünket a turistaház étkezdéjében készítettük és fogyasztottuk el, aztán előkerültek a büfében még zárás előtt megvásárolt sörök. A jó hangulatot csak fokozta, hogy megismerkedtünk két leányzóval, Zsófival és Rékával, akik csatlakoztak asztaltársaságunkhoz két üveg jófajta borral egyetemben. Kiderült róluk, hogy másnap reggel ugyanabba az irányba jönnek, mint mi, úgyhogy megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Csatlakozott még hozzánk más is aznap este, de neki inkább megőrzöm inkognitóját… Első napi társainkat tehát – akikkel egyébként gyorsan, hosszú távú barátságot kötöttünk – hamar sikerült legalább részben pótolni. Éjszakába nyúlóan társalogtunk, iszogattunk, aztán még egy gyors tusolás – ha már egyszer van! -, és kettőkor ágyba zuhantam. Ekkor Peti és Balázs már jó ideje húzták a lóbőrt, és nekem sem kellett sok, mint akit fejbe lőttek, azonnal kifeküdtem…

Reggel hétkor csipogott ugyan az ébresztő, de én már ébren voltam. Aztán Peti és Balázs is fölébredtek, nekiálltunk összekészülődni, hogy nyolckor mehessünk reggelizni. Mindannyian kíváncsiak voltunk, mit is takar az étlapon a „Turista bőségreggeli”. Jól tettük, hogy ezt választottuk mindannyian: amit a reggeli étlapról lehet kérni, mindenből volt rajta egy kicsi. Meleg szendvics, sült kolbász, főtt virsli, tojásrántotta, amilyet szeretnél, friss paprika, paradicsom, uborka, mindehhez kenyér és – tea helyett kivételesen – egy nagy bögre tejeskávé. Jól bereggeliztünk, megnéztük, hogy áll Réka és Zsófi, aztán lecuccoltunk, fizettünk, és folytattuk az Utat Visegrád felé. Persze, mire sikerült elindulnunk, már majdnem tíz óra volt, úgyhogy terjengett a levegőben a mai terv kudarcának lehelete. Ráadásul a lányok kijelentették – előző napi nagy eltévedésük ellenére -, hogy ők lesznek a túravezetők, úgyhogy próbáltuk őket irányban tartani.

Megkezdtük hát ereszkedésünket Dobogókő KDK-i lejtőjén,

és vidám hangulatban haladtunk a jelzett úton. Bükkipusztáig semmi különös nem történt, követtük a jól jelzett utat,

néha megálltunk inni, nasizni. Aztán jött ez a Bükkipuszta… Felolvastam, amit az útikalauz ír róla, miszerint a háborút átvészelve, mégis a fegyverek áldozata lett egy sajnálatos katonai hadgyakorlat folyamán. Azt vártam, hogy lesz egy házrom nagy bombakráterrel a közepén, vagy valami hasonló. Ehhez képest az öreg kerítésekkel körülkerített tanyán az ódon környezetben egy szinte pár éves ház áll, fából készült zsalugáterekkel, tornáccal és nyitott ajtóval.

Muszáj volt megnéznünk közelebbről… Bent két szoba és egy középső helység, amiből két kisebb helység is nyílt. „Milyen takaros turistaszállást lehetne ebből csinálni!” – jött az első gondolat. Aztán annyira belemelegedtünk ebbe a gondolatba, hogy már saját klubházat csináltunk belőle, és kulcsos házat, meg saját rezidenciát… Elterveztem, hogy otthon kiderítem, kié ez a porta, és felveszem vele a kapcsolatot. Sok lehetőség volna abban a házban…

A tanya után hamarosan elértük az első pecsételő helyet, a Sikárosi erdészházat.

Pecsét, fotó, aztán bevettük magunkat a Bükkös-patak völgyébe, melyben a nevezett patak szépen folydogált, és amin e néhány kilométeres szakaszon többször is át kellett kelni. Fejet hajtottunk a Lenkó Edének állított emlékműnél és rácsodálkoztunk, hogy akkoriban milyen nagy divat volt a túrázás: turistaházak épültek nagyjaink keze által, gondozták, karban tartották az utakat, túrán lelték halálukat, melyeket később emlékművekkel jeleztek.

A völgyből kijutva egy rövid szakaszon műúton haladtunk tovább, ahol egy érdekes táblával találkoztunk. Katonai tábla, éleslövészetre figyelmeztet, egy átfordítható fedőlap volt hozzárögzítve.

Aztán visszaereszkedtünk az erdei ösvényre a patakmederbe, és ismét jött az átkelések sora a Bükkösön.

Pilisszentlászlótól nem messze szembe találkoztunk egy kedves párral, akik a lelkünkre kötötték, hogy a „Kisrigóban” mindenképp álljunk meg egy májgombóc levesre, mert az isteni finom. Másra nem is vágytam akkor, mint egy meleg leves, és ezzel a többiek is így voltak.

Beérve a településre szinte beleütköztünk a „Kisrigó” vendéglőbe. Itt jött el a pillanat, amikor is eldőlt az aznapra tervezett szakasz további sorsa. Megegyeztünk, hogy mivel innen Visegrád még legalább négy óra, lámpánk nincs, sötétben meg kóvályogjon a halál, eszünk egy jó levest, pecsételünk a kocsmában, aztán az első alkalmas járművel hazautazunk. A szakasz hátralevő részét meg majd bepótoljuk. Ez mindenkinek tetszett, úgyhogy befordultunk a Kisrigóba.

Délután egy óra, a Kisrigó tömve. Azt mondta a főúr, hogy fél háromkor tud asztalt adni. Próbáltuk magunkat bekönyörögni a felújítás alatt lévő sátor alá, de oda nem volt hajlandó ételt kivinni, de még a bejárat előtti teraszra sem, mondván, hogy pillanatok alatt kihűl az étel. Így a májgombócleves helyett egy névjegykártyával a zsebünkben távozni kényszerültünk. (Mindettől függetlenül a pincér maximálisan udvarias és segítőkész volt!)

Besétáltunk hát a központba, ahol a Gesztenyés Söröző rejtette volna a bélyegzőt, de mi csak zárt ajtókat és egy papírost találtunk „Nyitás márciusban!” felirattal. Kezdtünk tanakodni, hogy most honnan lesz pecsétünk, és jött a megoldás egy helyi házaspár formájában. Elmondták, hogy itt az utcában 50 méterre van egy másik kocsma, valami szlovák csehó, nézzük meg ott. Ha ott nincs, itt a plébánia, ott biztos kapunk pecsétet. Ha ott sem, hát ott, meg ott, meg ott is vállalkozó lakik, azok biztosan adnak egy céges pecsétet a füzetünkbe. Mi természetesen elsőnek a kocsmát vettük célba, és milyen jól tettük! A pecsét íme, ott volt. Lecuccoltunk, rendeltünk italokat, magunkhoz vettük a pecsétet, és lerendeztük az adminisztratív részét a dolognak, hogy azután átadhassuk magunkat az italok élvezetének: forró tea, kávé, sör, üdítő, kinek mihez volt kedve. A kocsmáros néni még azt is megengedte, hogy – helyi konyha nem lévén – elfogyaszthassuk saját kajánkat.

Egy szűk órát töltöttünk a kocsmában, majd fölkerekedtünk, visszamentünk a buszmegállóba, hogy a Szentendrére közlekedő buszt elérjük. A megállóban érdekes társaságba botlottunk: 15-20 idős ember, férfiak, nők, mindenki túrafelszerelésben, hátizsákkal a hátán, túrabottal a kézben szintén a buszt várták. Illedelmesen köszöntünk, aztán kicsit elbeszélgettünk velük. Volt köztük olyan, aki arany jelvényes túravezető, és már hétszer, igen, hétszer járta végig az Országos Kék Túrát, ebből háromszor a Kék Kör részeként!!! 78 éves a bácsi…

Szentendrén átsétáltunk a HÉV végállomásra és rövid várakozás után indultunk haza Budapestre. Otthon aztán estére már fotók és különböző kommentek vártak a Fész-csoportban.

Kis lelkiismeret-furdalással zártam le első többnapos túrámat a Nagy Kéken, de már megvan a pótlás ideje. Ráadásul összekötöttük a pilisszentkereszti fánkfesztivállal, úgyhogy kárpótolom magam kamatostul!

Ez úton szeretnék köszönetet mondani Zsoltnak, Tamásnak és Juditnak a képekért!

Címkék: OKT Kék Túra Túrázás Kék