2014. December 13.

 Felbuzdulva az előző heti kirándulás élményein a következő hét elején újabb túrát terveztem be magamnak még az ünnepek előttre. Az időpont hamar meg lett, 13-a, már csak túratárs kellett.

 Bőszen terjesztettem elképzelésemet a munkahelyen, és csodák csodája, többen is kaptak rajta. (utóbb kiderült, hogy egy sokkal komolyabb teljesítmény túrára készülnek, és jó "bemelegítés" lenne az enyém) Csütörtökön még úgy nézett ki, hárman indulunk hét végén Piliscsabára, de mire szombat lett, csak ketten maradtunk. És ez is éppen csak: busszal indultunk, kollégám majdnem lekéste a sárga bálnát...

 Röpke 50 percnyi buszozás után leszálltunk a piliscsabai iskolánál, és fölmentünk a vasútállomásra pecsételni, hogy aztán átvágva a településen DK-i irányban bevegyük magunkat a Pilis erdeibe.

 Miután sikerült az első 300 méteren elvétenünk a kanyart, beugrottunk a boltba, aztán irány vissza a Kékre!

 Kiérve a faluból az első fák vészjósló hírdetményt tartogattak számunkra: Az erdő területére belépni élet- és balesetveszélyes, az erdő látogatása tilos! Kistársam néz, "Most mi legyen?" "Viccelsz!? Nem azért buszoztam Piliscsabára, hogy vissza is azzal menjek! Irány az edő, te mész elöl!" Így aztán elindultunk.

Első látványosságnak kineveztem a Bükkös-patak metén található téglából épített boltívet, ami a patak medrébe vezető árok fölött ível át. Pár fotó, aztán gyerünk tovább! Megálltunk egy fa tetejű kútnál, mert kezdtem gyanakodni, ugyanis elmaradtak az addig sűrűn látható jelzések... Basszus: még tán 3 km-t se mentünk, és már másodszor tévedünk el!

"Ez az az út, nézd meg: ott hegy emelkedik, itt patakmeder." magyarázza kistársam, miközben a térképet mutogatja... Hittem neki, mi mást tehettem volna, így tovább mentünk.

 Elhagyva a patakmeder vonalát egy szurdok alján találtuk magunkat. Jelzés sehol, viszont hatalmas kősziklákból akadt látnivaló. Messziről több is úgy nézett ki, mintha emberi kéz alkotta volna, de aztán közelebb érve jól látható rajtuk az idő és az Anyatermészet keze munkája.

Szépen haladtunk felfelé a "Tiltott Rengetegben",

és egyik pillanatról a másikra valami tejfehér köd szakadt ránk, de az orrunkig nem láttunk! Most már ha lettek volna se láttuk volna a Kék jelzést, úgyhogy "vakon repültünk" még mindig fölfelé...

Aztán végre vízszintesbe simúlt a táj, és kiértünk egy tisztásra, ahol keréknyom keresztezte az ösvényt. Megálltunk, hogy keressünk valami tájékozódási pontot, és milyen jól tettük: a térkép szerint - ha jó helyen járunk - itt kell lennie egy "jellegzetes" fának... kilépek az útra, akkor dereng föl a ködben a másik oldalon egy viharvert fenyőfa, ami egyedül árválkodik az út szélén (őt is a december eleji jég csonkította meg) és mi van rá festve? Hát persze, hogy a Kék jelzés, ami nekünk balra mutat! Nagy az öröm, kistársam dagad a büszkeségtől - mégsem volt haszontalan az a térképészeti szak... Megvan a helyzetünk a térképen, gyerünk a Nagy-szénás felé!

 A Nagy-szénás csúcsára fölérve visszatekintettünk, mivel kitisztult az ég. Fölértünk a felhők fölé, ahol ragyogó napfény fogadott minket.

Jó érzés volt kicsit feltöltődni a sugaraitól. Míg én leszaladtam a Szabó Imre menedékházhoz pár fotó erejéig, kistársam lepihent a gerincen.

 Miután mindent lefényképeztem odalent, visszabaktattam én is, aztán jött a nagy dilemma: balra a Kéken, ami ott és akkor éppen járhatatlannak bizonyult, vagy jobbra le a Piroson, és pár száz méter múlva egy - állítólag - jelzett ösvényen visszatérhetünk a Kékre? Vesztünkre a Pirosat választottuk, ami gyakorlatilag ugyanolyan rossz állapotban volt, mint a Kék, ráadásul az - állítólag - jelzett ösvényt nem találtuk. Mivel rövid távon igen meredeken haladtunk lefelé, semmi kedvem nem volt visszamászni, úgyhogy bementünk Nagykovácsiba és a Zsíroshegyi úton a Muflon itató nevű pihenőhelynél csatlakoztunk vissza a Kékhez.

 A Muflon itatót mindenképp útba kell ejteni, ha Kék túrázik az ember, mert ott van a bélyegző. Van egy a bejárat előtt, és van bent is. Mi összefutottunk a "kocsmárossal", aki rögtön betessékelt bennünket, mondván, hogy most nyitottak. Nem álltunk ellen, már csak azért sem, mert egy csinos fiatal leányzó állt a pult mögött, akitől végül az időjárásra való tekintettel csak egy-egy forró teát kértünk, meg a pecsétet. Jót beszélgettünk, megjelent a család többi tagja is meglesni a nap első túrázóit. A legkíváncsibb a combközépig érő fekete kutya volt...

 Elindultunk Hűvösvölgy felé, a közelben útjelző tábla

hírdette, hogy még 9,3 km a cél, de nem aggódtunk: az idő szép volt, az út jól járható - bár még sok helyen látszott a jég hatása.

 Zsíros-hegyről viszonylag könnyű utunk volt a Remete-hegyig, ahonnan egy meredek, köves lejtőn kell leereszkedni a szurdokba a Dr. Pápa Miklósról elnevezett útra.

Ez az Ördög-árok mentén egészen bevisz a városba keresztül a szurdokon (ezen a szakaszon található a barlang után egy sziklafalba ágyazott emléktábla a névadóról).

 A városba érve nincs nehéz dolgunk a tájékozódással: szinte minden villanyoszlopon ott a jelzés. Jöhetett egy kis beszélgetés a hely - feltételezett? - lakóiról, meg egy rövid pihenő a kegytemplom mellett.

 E nap utolsó szakasza a Nagy-rétnél kezdődött, ahol érdekes emlékkő ad tájékoztatást a hely jelentőségéről. Tovább haladva számunkra már viccesnek tűnő, felmenőinknek viszont biztosan sokat mondó szobor mellett haladunk el: egy nagy kődarab, amire egy dal első sorának kottája van vésve. A hangjegyek alatt ez olvasható: "Sej, te bunkócska, te drága..."

Innen már csak pár száz méter, és megérkezünk a túra végállomásához Hűvösvölgy Gyermekvasút vasútállomására. Nyomtam egy pecsétet - nem pecsételtem előző héten duplán, mert azt csalásnak tartom, nem is fogok ilyet csinálni soha sem a Kéken, sem máshol... Na jó, lehet hogy néha szükség lesz rá... -, aztán lesétáltunk a buszhoz.

Este nekiláttam a következő túra tervezésének, de jönnek az ünnepek, évadzáró túra az egyesülettel... Idénre nem jut már idő a Kékre...

Címkék: Kék Oszágos Kék Túra Túrázások élménybeszámoló