Tormauer 2010.01.24.
Általában ezzel a túrával kezdek, ha a környéken járok. Több előnye is van. A vonala mentén közlekedik az Ötscherbahn keskeny nyomtávú, szépséges helyeken haladó szerelvénye, ezért nem okoz gondot az útvonal megtervezése. Hatalmas sziklái között pedig két vízesésben is gyönyörködhetünk, a bő vizű Trefflingfall hosszan, kanyarogva leomló, és a Lassingfall magasról, keskenyen csordogáló látványában. Bemelegítésnek, és élménynek is fantasztikus. Ezúttal azonban a második napra hagyjuk, mert vasárnapra jósolják, hogy végre felszáll a köd, és a napsugarak a völgyekbe is beszűrődhetnek.
Az ablakba helyezett hőmérő mínusz 16 fokot mutat a mitterbach-i szállásunkon. Elképedve bámulunk kifelé, ahol már elkezdett felszakadozni a felhőzet, és fel-felcsillant a napsugár a szikrázóan jeges, vastagon havas háztetőkön, fákon. Sietve kapjuk be a reggelit, mert el kell érnünk a 8 órai vonatot Wienerbruckban. Josefsberg hágóján átkelve még hidegebbet mérek, mínusz 18 fokot. A vonat persze percre pontosan érkezik, és szokás szerint vadul fűtik a kocsikat. Megvesszük a 3 eurós jegyeket Puchenstuben-ig, és teleszórjuk a holminkkal a fülkét. Innen már csak lógni kell az ablakban, és bámészkodni kifelé. A vonat ugyanis kelet felől kerüli a hegyet, majdnem végig csodaszép kilátást biztosítva rá. Aztán persze befut az alagútba, és szinte Puchenstuben-ig ki sem jön belőle.
Érdekes ez a nagy hideg: mivel száraz és kopogós, nem lehet olyan nagy különbséget tenni „hideg van” és „kutya hideg van” között. Mi mindenesetre vidáman vágunk neki a városkába vezető kaptatónak: alaposan beöltözve, élvezve a ragyogó napsütést, a deres fák kristályos látványát. A Treffling völgyéig jól járható, megtisztított műút vezet, ami a Természetvédelmi terület határánál jól véget is ér. Ismerős a környék, bár hullámos hótakaró fedi. Az őrbódé üresen áll, ilyenkor úgy látszik, nem szedik azt a pár eurót sem a belépésre. Viszont az általunk választott irányba egyetlen lábnyom sem halad, magunknak kell törni az utat a 15-20 centis, fagyos tetejű hóban. Előbb egy mező szélén vágunk át, majd a patak völgyébe térünk. Néhány kilométert így haladunk, követetve az egyre szélesedő folyócska kanyarulatait, majdnem vízszintesen az erdőben. Néha fenyők váltják fel a lombhullató fákat, ilyenkor könnyebb egy kicsit a haladás, mert vékonyabb a hó. Lassan megszokjuk a hóban járást: kicsit lép, reccsen, beszakad, már egészen jól megy, de aztán mégis jól jön, ha cserélünk a libasorban, és nem nekem kell törni.
Végre elérjük a vízesést, tovább tartott, mint gondoltam, ez az út nyáron sima sétaterep, mély, járatlan hóban sokkal lassabban jutunk túl ezen a viszonylag unalmas szakaszon. Innen már tudom, hogy elkezdődnek az izgalmak, és borzasztó kíváncsi vagyok a jeges vízesésre. A Treffling vízhozama télen sem kicsi, az első kanyar után bőgve zuhan le a víz, útját kardszerű jégcsapok szegélyezik. Itt találom az első hatalmas, dárdaszerű jégcsapot, és nem tudok ellenállni, le kell törnöm, hogy aztán porrá zúzzam az újdonsült fegyveremet a sziklákon.
A Treffling nem egyszerűen csak lezuhan, mint a Mira, vagy a Schleier, hanem bugyborékolva, itt-ott nagyobbakat bukva zúdul le a mélybe. Összesen legalább száz méterrel kerül mélyebbre, hogy aztán az Erlauf-ba zúduljon. A második, legnagyobb vízesést keskeny kis gyalogos híd követi, itt megállva érezni lehet a víz erejét, és meg lehet csodálni a különös alakúra formált sziklákat. Először szerpentin, majd egyenes, keskeny, meredek ösvény követi a vízesés vonalát, egészen az alsó hídig. Már itt meggyűlik a bajunk a hóval, ami az egyik meredek parton lecsúszott, és az utat legalább méter vastagon fedi. Kerülni nincs hely, hát megpróbáljuk átlábalni, de nagyobb a veszélyérzet, ha fogalmad sincs, hova lépsz. Szerencsére csak pár méter, és már lenn is vagyunk egy keskeny, mély hasadékban, ahol az Erlauf folyó folyik. Gyönyörű innen lentről is a vízesés, szépen csillog a napsütésben, de lefényképezni szinte lehetetlen, mert ahhoz be kellene mászni a folyóba a jeges, hóval fedett kövekre, ezt egyikünk sem vállalja.
Balra térünk hát, ezt a helyet jól ismerem, mindig is tetszett itt az öblösre vájt sziklák között folydogáló kék víz, most még óriás jégcsapfüggöny is díszíti az utat. Innen sem könnyebb a terep: a szurdok nem elég keskeny, hogy megvédje magát a hótól, ahhoz viszont elég meredek a fala, hogy egyes helyeken összecsússzon a hótömeg. Kerülni sehol sem lehet, marad a söprögetés, mély hóban combtőig süppedős átlábalás, vagy a letaposás. Egyik sem túl biztonságos, mert itt már a 4-5 méter széles, helyenként elég mély Erlauf folyik alattunk, és bizony elég meredek mindenhol a partja. Az ösvény hol a jobb, hol a bal parton vezet, a kettőt keskeny, fém vagy fa gyaloghidak kötik össze.
Pár elhagyatottan álló ház mellett elhaladva érünk ki újra a műútra, végig a 15-ös számú útvonalat követve, ahol a régi iskolaépületben berendezett, zárva tartó fogadó mellett haladunk el először, pár kilométer múlva pedig beérünk Erlaufboden falucskába, ahol meleg italt remélünk magunkhoz venni. A gasthaus persze szintén zárva, ezért a szélárnyékába húzódva fogyasztjuk el az ebédet, szendvicset és mandarint, felzavarva a hátsó kertben tanyázó háziasított vadkacsákat. Ácsorogva bizony feltűnőbb a hideg, ezért nem gondolkodunk sokat, evés után azonnal továbbindulunk.
A Tormauer felé vezető ösvényt könnyen megtaláljuk, még egy autó is parkol a bejáratánál, ennek megörülünk, nem azért, mert végre emberrel is találkozhatunk, hanem mert nem nekünk kell törni az utat. És valóban, valakik ösvényt tapostak a hóba, így sokkal könnyebben haladunk. Itt már meredek, száz méternél is magasabb sziklák szegélyezik a szurdokot, ritkás fenyvessel megszórva tornyosulnak fölénk. Az egyik tövében a fal felé fordulnak az előttünk haladók nyomai. Nem értjük, hiszen az út egyértelműen egyenesen halad tovább a folyó partján. Aztán meglátjuk őket, fenn a falon, nyolcvan méter magasan, egy óriási jég-kiömlésen mászva. Lélegzetelállító, amit csinálnak, apró kis hangyákként a hatalmas síkos jégfalon.
Újra úttörés következik, immár a széles, magas szurdok mélyén, de egyre jobban hozzászokunk ehhez is. Már a hó-csuszamlásoktól sem ijedünk meg, valamelyik taktikánk minden buckára alkalmazható. Vadregényes, zordon tájon járunk, a szirtek szabálytalanságát csak a magas feszültségű vezeték egyhangúsága, ipari oda nem illése töri meg. Az egyik kanyar után feltűnik az Ötscher maga is, de egyre párásabban látszik a távolban. A folyó egyre nyugodtabb, szélesebb, majd elérünk egy kisebb gátat, tavat: az erőműhöz érkeztünk.
Itt újra át kell kelni, ezúttal egy szélesebb hídon. Az épület maga múlt század elejinek tetszik, takaros, sárga hodály, környezete szépen rendben tartva, nem is értjük, ki járhat ide és hogyan, aztán látjuk, az egyik ablakban csokimikulás, a másikból tévé fénye szűrődik ki: itt bizony laknak. Wienerbruck és a Lassingfall felé térve már csak az a feladat marad, hogy kimásszunk valahogy a szurdokvölgyből. Az ösvény ebben sokat segít, egyre meredekebben emel. Izgalmas részek következnek. Az út havasan is meseszép, itt újra sziklafalak oldalában vezet, helyenként barlangként robbantották a köbe, máshol pár pallóval egészítették ki. Látszik, hogy közel vagyunk a településekhez, mert újra lábnyomokra akadunk, erre megint csak járt valaki, valószínűleg eljött valameddig, majd visszafordult. Viszont jó széles vájatot tört nekünk a hóba, így megint könnyebb kicsit a haladás. Azért már érzem a vádlimat, szokatlan mozgás ez a hótaposás.
Sajnos a Lassingfall nem hozza a várt hatást. Éppen csak csordogáló vize teljesen megfagyott, tetejére hó ült: ha nem tudnám, hogy ott egy vízesés van, észre sem venném. Azért a völgy így is varázslatos a délutáni derengő fényben. Zordon sziklák határolják három irányból is, így csak északra enged kilátást az arra tornyosuló hegyekre. Innen újra megpillantjuk az Ötscher csipkés gerincét is egy percre, aztán megint az erdőbe érünk. A Lassing folyó vonalát követjük, ami egyre lankásabban, kisebb törésekkel mutatja az utat Wienerbruck felé. Egy kapaszkodó után parasztudvarban lyukadunk ki, ami eltakarított, rendezett kocsiútban folytatódik. Bár ez a rész nem ismerős, mégis maradunk az úton, mert mindketten torkig vagyunk már a hóval. Jó döntésnek bizonyul, mert hamarosan feltűnik a tó, és a távolban a vasútállomás is, ahol barátságosan hunyorog felénk az autó. Vagy csak én látom úgy?
Címkék: ötscher Trefflingfall Lassingfall Szurdok
Kedvencek
Digg
Del.icio.us
StumbleUpon
Google
