2014. December 7.

A hét elejei jegesedés miatt sok turistaösvényt lezártak, és ez elbizonytalanította első KÉK túrámat, amit annyira vártam. A hét második felében viszont egyre több jó hírt hallottam megnyitott utakról, tehát biztossá vált, hogy elindulok vasárnap.

 Jött a szombat, Mikulás. Izgatottabb voltam a másnap miatt, mint Leventém a Télapó miatt. A héten meghirdettem a túrámat az „F” betűs közösségi portálon, de senki sem kapkodott egy hétvégi kirándulásért. Ez estére teljesen biztossá vált, úgyhogy abban a tudatban feküdtem le, hogy holnap egyedül vágok neki az Útnak.

 08:30-ra terveztem az indulást Hűvösvölgyből, ehhez képest 07:30-kor keltem – az izgatottságtól persze 5 órától minden órában felpillantottam, mégis sikerült valahogy elaludnom. Mivel tudtam, hogy egyedül leszek, nem kapkodtam. Összekészültem, megkávéztam, aztán elsétáltam a buszhoz, ami Hűvösvölgybe visz.

 A Gyermekvasútnál kellemes meglepetés ért: az egyesület csapata épp Mikulást ünnepelte, voltak, vagy harmincan. Rögtön fülön csíptek, adták kezembe a pálinkás poharat, sütit, és a „Télapó” még egy ajándékcsomagot is adott, hogy vigyem haza a kisfiamnak. Hívtam őket, hátha lesz valaki olyan vagány, hogy eljön velem, de ők már hazafelé készültek (reggel negyed tízkor!). Elköszöntem, és fölmentem a forgalmi irodába, hogy első pecsétemet begyűjtsem. Nagy gonddal illesztettem a tintás bélyegzőt füzetem megfelelő négyzetébe, aztán elindultam lefelé a bejárathoz. Se térképem, se iránytűm, kezdtem hát forgatni a térképvázlatot a pecsételős füzetemben. „Eltévedtél?” lépett oda a Télapó, alias Józsi az egyik túravezető. Pironkodva bólogattam, mire felnevetett, hátba veregetett, aztán megadta a kezdő lökést a Hűvösvölgyi út irányába. „Arra keresgélj!”

Ekkora blama után igyekeztem minél hamarabb eltűnni a szemük elől, átsétáltam a műúton, és belevetettem magam a budai hegyekbe.

 Magabiztosan haladtam a Glück Frigyes úton a repülőtérig. A pihenőnél még mindig ott volt az az ütött-kopott kabát, amit egy hete is láttunk . Megálltam a vadaspark kőtáblájánál, megnéztem a katonai figyelőállás fedezékét is, és leróttam kegyeletemet az Ismeretlen Katona sírjánál. A rövid megálló után léptem arra az útra, ami már teljesen ismeretlen volt számomra.

 Az Oroszlán szikláig nem volt semmi gond, itt viszont egyre láthatóbb jelei mutatkoztak a hét elejei jégnek: törött ágak, gallyak mindenhol. Aztán feljebb már nem csak ágak, hanem fatörzsek, komplett lombkoronák, gyökerestül kidőlt fák állták utamat. A Fenyőgyöngye étteremig nem egy, nem két fát kellett „megmászni”, hogy tovább tudjak haladni.

 Itt jelentkezett a következő probléma: kidörzsölődött a sarkam, ami tudjuk, mihez vezet…

 Végre fölértem a Hármashatárhegyre. Az volt a tervem, hogy bemegyek a vendéglőbe, és ebédidő lévén eszek valami finomat, de sajnos nem volt nyitva. Így a pecsétemet sem  tudtam begyűjteni. Folytattam hát utamat az adótornyok felé, ott aztán meglett a második plecsni is. Itt már teljesen el voltam ázva, annak ellenére, hogy az előrejelzés vasárnapra napsütést mondott. Ráadásul a sarkaimon alakult a vízhólyag.

 Csináltam pár képet a pecsét környéki látnivalókról – repülős emlékkő, légvédelmi állás -, és indultam tovább, hogy a Vihar-hegyen keresztül elérjem a következő checkpointot Virágos-nyeregnél.

 A Vihar-hegy tetejére nagyon nehezen kapaszkodtam fel. A nyergen a budapesti határkövek egyikénél elköltöttem kis útravalóm egy részét, majd megkezdtem a kicsit sem veszélytelen ereszkedést Virágos-nyereg felé.

 Nem sokkal távolabb kiléptem az erdőből, és egy mezőn keresztül jutottam el Virágos-nyeregig. Itt találkoztam – Hűvösvölgy után – először emberekkel, pontosabban négy fiatallal, akik épp a Vihar-hegyet készültek megmászni. Miután elmondtam nekik – csak egyikük beszélt magyarul -, hogy járhatatlanok az utak, arra az elhatározásra jutottak, hogy velem tartanak a téglagyárhoz.

 Innen tehát voltak társaim, bár itt már túl voltam a túra kétharmadán. Próbáltam beszélgetni velük – már amennyit tudok angolul -, és annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy itt tanulnak Pesten, és jövő héten vizsgaidőszak kezdődik, tehát kicsit sietni kéne. Annyira siettek, hogy kajaszünetet kellett tartanunk egy kidőlt fán, mert amit hoztak elemózsiát, azt meg kell enni, haza nem viszik. Elővettem hát én is a maradék pár falat élelmemet, és két perc alatt megettem. Ők meg megterítettek: sajt, uborka, kifli, szalámi, épp csak lepedőt nem hoztak a piknikhez.

 Fél óra kényszerű uzsonnaszünet után végre tovább indultunk, és még jó órát mentünk, mire elértük a téglagyárat. Közben születésnapi video-üzenetet kellett csinálni az egyik lány barátnőjének, aki nem tudott eljönni. A gyár bejáratánál letudtam az utolsó bélyegzést is, aztán elindultunk a 218-as busz megállójába, hogy hazavigyen bennünket.

 Reggel, mielőtt elindultam, az ismeretlen iránti kíváncsiság hajtott, az Úton valami olyan érzés vitt előre, amit nem lehet szavakkal leírni. A megállóban várva a buszt pedig a siker és a boldogság édes keveréke töltötte el szívemet, és a bizonyosság, hogy csak akarni kell, és megadatik… Persze ez csak az első, ráadásul a legrövidebb szakasza volt az Országos Kék Túrának, de nekem akkor felért egy világ körüli úttal.

Este fáradtan, de boldogan dőltem az ágyra, és már a következő utat tervezgettem, remélve, hogy arra nem kell egyedül elindulnom.

Címkék: Kék Oszágos Kék Túra Túrázások élménybeszámoló