Attilával már a tavasszal megbeszéltük, hogy az évzáró-levezető túránk szüret után Boszniában, a Maglić megmászása lesz. Idén (is) későn szüreteltünk, mivel szeptember végén még a Mangartot és a Jalovecet ostromoltuk, gyönyörű időben. Aztán végre leszüreteltünk, a Maglićra indulás időpontja azonban egyre húzódott. Október közepén hirtelen leesett 1 méter hó a Dinári-hegységre, úgyhogy kezdtem B tervet kidolgozni. Mire viszont elérkezett a november közepi indulás ideje, már épp a B terv célterületén, Szlovéniában havazott, Boszniában olvadt. Térjünk vissza az A tervhez? Egy héttel az indulás előtt 1500m fölött még hó van, tehát a Maglić-csúcs, mint úticél kilőve, de magamfajta vén csataló nem esik könnyen zavarba: jöjjön a C terv: Volujak!

*  *  *

A Piva és Sutjeska folyók szurdokai által határolt Maglić-hegység Bosznia-Hercegovina és Montenegró határán tornyosul, s a szomszédos Zelengora-hegységgel társbérletben a Sutjeska Nemzeti Park része. Gyakorlatilag három fő gerincből áll, amelyek a Bioć (Veliki Vitao 2394m), a Maglić (2386m) és a Volujak (Velika Vlasulja 2337m). Mindhárom izgalmas célpont. Másfél éve, májusban sikerült rácsodálkoznom e tájra, s természetesen örök szerelembe estem. Akkor a Maglić-gerincet jártuk be, a gyönyörű, szív alakú Trnovačko jezero (tó) érintésével. A Suha-völgy túloldalán egész nap ott kísért minket a majdnem 2300m magas Volujak-gerinc, ami elkápráztatott gyönyörű, hófoltos kárfülkéivel, cirkuszvölgyeivel. Már akkor felmerült bennem, hogy egy ilyen völgybe föl kellene mászni, körülnézni. És nyilván a Maglić-csúcs is jól mutat onnan. Valahogy mindig izgattak az ilyen elrejtett zugok…

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_2773/title_Maglic-kod-nelkul/

A nemzeti park által kiadott térkép szerint a Volujak gerincre jelzett út vezet fel a Suha-völgyből, a legnagyobb cirkuszvölgyön át. Ezt az utat célozzuk hát meg. (A főcsúcsra a Trnovačko jezero felől, hátulról, Montenegróból vezet fel a normál út.) A térkép hátoldala szerint a Tiholjica-cirkuszvölgyön átvezető 11km-es út nehéz, de – pihenők nélkül – 4 óra alatt bejárható. November közepén már nagyon rövidek a nappalok, délután ötkor már sötét van, de ez az oda-vissza 8 órás út még vállalható, a végén úgyis a völgyben kell csak lemennünk, már ismert útvonalon. Sőt… az egyik döntő érv a Suha-Volujak túra mellett, hogy nehéz lesz: 1800m szint föl és le. Úgyhogy: Nosza!

*  *  *

Pénteken kora délután érkezünk a Sutjeska Nemzeti Park „Suha” beléptető kapujához (630m). A sorompó is, a bódé is zárva, de nem baj, nem is akarunk továbbmenni. Hárman vagyunk: Marcsi, Attila, meg én. Az őrházikó mellett mindjárt remek táborhelyet találunk, s megkezdjük a sátorverést. Már egy órája ügyködünk, amikor befut a nemzeti park terepjárója. Két ranger száll ki. Kedves, normális népek, egy jó negyedórát beszélgetünk.

Több évtizedes tapasztalatom alapján a Balkánon, ha valaki megtudja, hogy Pécsről jöttünk, rögtön földinek számítunk a szemében. Ez ugyanúgy működik Bulgáriában, a Fekete-tenger partján, mint a szlavón hegyek között. Most találkozunk először olyan balkáni elemekkel, akik nem tudják, hol van Pécs. De amikor megtudják, hogy Mohács mellett, rögtön helyreáll a lelki béke. Szerintem napok óta nem láttak élő turistát, pláne nem külföldit. Belépőt szedni eszük ágában sincs, pedig elvileg kellene fizetnünk a belépésért és külön a táborozásért is. Kivallatnak bennünket a terveinkről. Kicsit csodálkoznak, hogy a Volujakra készülünk, nem értik, miért nem a Maglić, vagy a Trnovačko jezero környéke a cél, mindenesetre elmondják, hogy nyugodtan mehetünk bárhová, nincs már hó odafent. Csak bakancs kell, kötél, hágóvas nem. Remek, így sokkal könnyebb lesz a hátizsák.

Reggel korán kelünk. Még köd ül a völgyön, amikor – a rangerek újabb látogatását követően - elindulunk. Jobb oldalunkon a Volujak, baloldalt a Peručica őserdő gerince. A völgy fenekén a Suški potok hol eltűnik valami víznyelőben, hol pedig gyönyörű zúgókkal kápráztat el bennünket. 5 és fél kilométer után elágazáshoz érünk (Jelovača, 1069m), s a széles patakon átlábalva jobbra kikanyarodunk a völgyből, s vegyes erdőben megkezdjük az emelkedést – majdhogynem toronyiránt – a Volujak oldalába. Innentől szinte folyamatosan kísér bennünket a túloldalon a Maglić-csúcs látványa. Alatta a Prijevor tisztása kb. 1700 méteren található, így van mihez mérnem út közben, hogy milyen magasan járunk.

Az út egyébként nehéz. Nemcsak meredek, de sáros is, egy alkalommal térdig gyalogolok az avar álcázta dágványba. Mindazonáltal jól haladunk, s kisvártatva kitárul a táj: a Vratnice (1628m) havasi legelőihez érkeztünk. Előttünk a Dolovi füves-sziklás, festői katlana, a Sutjeska túloldalán pedig a Zelengora kopár bércei. Nem nehéz terep, utunk azonban nem erre vezet, hanem balra fordulva bekanyarodik a Vala pod Stocem erdős szurdokába. Itt út, kitaposott ösvény már nincs, de a jelzés úgy-ahogy követhető a vadonban. Kezdetben – közfelháborodásra – ereszkedünk, majd újra emelkedő kezdődik. Ritkul az erdő, s feltűnnek körülöttünk a Tiholjica-cirkuszvölgyet övező csúcsok, a Stolac (1985m), a Prsti (Ujjak) sziklatornyai, a Badnjine északi fala (2243m) és egy 2183m magas, elefánt-forma névtelen csúcs. Mivel azonban a tábortól idáig pihenő nélkül jöttünk, kezd beállni a combom, ezért 10 perc megállást indítványozok. Ennyi pihenés, meg némi szőlőcukor rendbe is hoz, s mehetünk tovább, fel a völgykatlanba.

A Tiholjica (~1670m) közepén egy összedőlt menedékház romjai állnak. 3 vaságy, kályha, zománcos edények emlékeztetnek az egykori víg napokra. Ahogy a neve is mutatja, csendes hely ez, csak a törpefenyőkön zúgó szél kelt némi zajt, meg távolabb egy magányos zergebak riaszt, a mormotafüttyhöz hasonló hangot hallatva. Maga a cirkuszvölgy tágas és gyönyörű. Hatalmas törmelékrámpáival a Júliai-Alpokra emlékeztet és bizony, szépségével ott is megállná a helyét. Gyönyörködünk, fotózunk, aztán indulunk tovább.

A jelzés a romtól déli irányba vezet tovább, meredek füves-sziklás hegyoldalon, a Prsti (Ujjak) alá. Csúcsrohamozó elszántsággal megyünk felfelé, innen már egy óra alatt megmásszuk a hegyet, akármilyen nehéz. Ott a jel a sziklafal aljában, aztán a következő… sehol sincs. Nem értjük. A térkép szerint is itt vezet az út a csúcsra, azonban sehol nem találjuk a folytatást. Az még hagyján, hogy a következő jelzés esetleg valamiért megsemmisült, de a biztosítást, egy darab drótkötelet, vagy valami ráutaló jelet mindenképpen látnunk kellene. Innen ugyanis biztosítás nélkül továbbmenni már nem lehet. Bő fél órán át keressük a megoldást, Attila kimászik-bemászik mindenhová, de sehol semmi. Az öreg zergebak is tanácstalanul bámul bennünket, mintha tőlünk várná a megoldást, hogy merre is lehetne innen tovább menni?

Fél óra után lemondunk a továbbhaladásról. Ha lenne nálunk kötél (de a rangerek tanácsára lent hagytuk), akkor sem másznék tovább. Fél kettő van, lassan indulnunk kell lefelé. Nem értem, mi vezette azt, aki idehozta fel a jelzést. A folytatás balra egy sziklafal. Szemben egy szűk hasadék, ami a Prsti tornyaihoz vezet. Jobbra meredek törmelékrámpa (amit keresztezni jóval lejjebb kellett volna, idefent ahhoz már túl meredek), túloldalán pedig egy párkány hatalmas, meredek táblákra vezet. A mészkő réteglapjai ezek, amik így szárazan is csillognak a szűrt fényben. Milyen lehet az vizesen, havasan? Egyik irány sem túl vonzó. Átnézek a Stolacra: valamivel a csúcsa alatt vagyunk, idén tehát olyan 1950 méterig jutottunk.

Elindulunk lefelé. Kicsit csalódott a banda, de jól viselik. Nem kell minden meccset megnyerni (habár törekedni kell rá). Bennem mondjuk olyan nagyon nagy hiányérzet nincsen, mert én a cirkuszvölgyre voltam kíváncsi, azt pedig megkaptam. De azért jó lett volna egy kicsit mászni is. Meg a csúcson feszíteni.

Mivel a fal tövében nem volt mód a fényképezkedésre, lejjebb, egy nagy sziklánál állunk össze „csúcsfotó”-ra. Mögöttünk a Stolac és a Maglić. Gyönyörű a hely, nehéz vele betelni, de mennünk kell tovább. Lent, a ház alatt megebédelünk. Közben elemezzük a helyzetet. Hogy a rangerek nem ismerték ezt a helyet, az már lent is világos volt a számunkra. Az is lentről hozott információ, hogy a térkép hátlapján szereplő ajánláson kívül semmilyen leírás, fotó nem található erről az útvonalról az internet sötét bugyraiban, sőt, a régi házról sem. Hogy az út teljesen járatlan, az kevésbé lényeges, hiszen áprilisban a Lupoglavot nehezebb körülmények között másztuk, ott még jelzés sem volt (volt viszont remek térkép és sok fotó, videó). A leginkább elgondolkodtató, hogy 4 óra menetidőt ad meg a térkép a 11km-re (a völgyi tábla 12,5km-re), 1800m szint mellett. Ha belegondolunk, normálisan számolva 4km egy óra (tehát eddig 3 óra), 100m szintenként 10 perc (ami újabb 3 óra), ami azt jelenti, hogy pihenők nélkül eleve 6 óra menetidőt illenék közreadni. Ilyen nehezen járható terepen a 4 óra értelmetlen adat. Szóval: kilóg a lóláb.

Már régen sötét van mire fél hatkor visszaérünk a sátorhoz. Nagyot lakmározunk és kiadósat pihenünk, reggel pedig úgy búcsúzunk a Sutjeska völgyétől, hogy tudjuk, ide belátható időn belül visszatérünk.

Képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/SutjeskaVolujak?authuser=0&feat=directlink

*  *  *

Időnkből futja most, így a hazafelé úton betérünk Szarajevó belvárosába. 100 éve volt a merénylet, melynek ürügyén fenekestől és végleg felfordult a világ addigi rendje, felkeressük hát a Latin-híd környékét, aztán a Baščaršiján csavargunk: nézelődünk, kávézunk, vásárolunk, ebédelünk. Egy egészen más életminőség, mint amit itthon megszoktunk. Erősen javasolom, hogy aki még nem próbálta, az próbálja ki, élvezze a hangulatokat, színeket és az ízeket, az Ezeregy éjszaka világát, kóstoljon meg egy darab Szarajevót! Nem fogja megbánni!

Képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Szarajevo?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Maglić Sutjeska Volujak