Ez a történet ott kezdődik, ahol egy éve a Triglav-blogot a vrata-völgyi Aljažev dom-ban befejeztem, felvázolva fényes jövőnket. Hogy is volt?
„Reggel búcsúzkodunk hát egymástól, meg a háztól. Olga mama kérdi, hogy jövünk-e jövőre is? Neeem, nem lehet mindig ide jönni, vannak más helyek is, amiket látni, mászni kell; a Mangart és a Jalovec szerepel a jövő évi tervben. De aztán úgyis visszatérünk majd, hiszen itt maradt megmászatlanul a Skarlát-hegy, és persze a Triglav Plemenice-útja is nagyon érdekel, azt már megígértem magamnak, ugye... ”
Na, ebből a fényes jövőből most értünk a Jalovec-Mangart duóhoz. Lássuk, mire mentünk velük?
* * *
A Jalovec és a Mangart a Júliai-Alpok nyugati részének két szomszédos, 2600-as óriása. Szemre is szépek, a bakancslistán is jól mutatnak, a trófeák között még jobban, így amikor kezdtünk egy kicsit eltelni az örökös Triglav-mászással, nem nagyon kellett keresgélni, mivel is töltsük ki a keletkezőben lévő űrt? Jöjjenek hát ezek a szépségek!
És végre eljött a várva várt szeptember és kezdtek rosszra fordulni a dolgok: csapatunk egyik pillére, túravezető társam, Herr Karancsi bejelentette, hogy nem tud jönni. Majd sorra, a többiek is. A túra előtti hétvégén Cseszneken tartott szakasz-összekovácsolás alkalmából házigazdánk, a Zsiráf 40 fokos lázzal vergődött, Doki meg addig gyógyítgatta, míg ő is elkapta a rejtélyes kórt. Tizenketten voltunk az elején, öten maradtunk az indulásra...
Mindez csak azért nem vette kedvünket, mert az egész nyári rossz idő után úgy nézett ki, pont elkaptunk egy időjárási ablakot: ánticiklon következik, több napos stabil, napsütéses időjárással. Az ilyesmi ritka, mint a fehér holló abban a régióban, idén nem is volt még, hogy 4 napig egyfolytában jó idő legyen! Nosza, induljunk hát!
Ahogy a szlovén határ felé utazunk, egyre szürkébb az ég. Cille környékén elered az eső, Ljubljanában szakad. Mi van itt? Nem szép időről volt szó? Nem is látjuk a hegyeket az esőben... Jesenicénél szerencsére már nem esik, sőt, látszik a felhő széle! Ratečénél napsütésben fordulunk be a Tamar-völgybe, itt találkozunk a csapat másik felével. Az egyik kocsi itt marad, a másikkal áthajtunk a hegység olasz oldalára. Hirtelen elénk tárul a jelentékeny északi fal fölé tornyosuló behavazott Mangart-csúcs látványa. Nocsak! Hóról szó sem volt! Tegnapig hómentes volt a csúcsrégió és nem is ígért ilyesmit a meteorológia. Nem szeretném, ha ez a hó keresztbe húzná a terveinket!
A smaragdzöld felső Mangart-tó (Lago di Fusine superiore) nagy parkolójában hagyjuk az autót s felrobogunk szállásunkra, a Ponza Grande (Visoka Ponca 2275m) lábánál álló Rifugio Gianni Zacchi (1390m) turistaházhoz, ahol már várnak bennünket. A ház kicsi (20 ágyas) és drága (22.-€), ám az egy főre jutó komfortra nem lehet panasz. Rajtunk kívül vendég nincs. 6 ágyas szobánk, muskátlis ablaka a ház főhomlokzatán a Mangartra néz. A háziak kedvesek, felváltva taljánul (Attila) meg németül (Marcsi) megy a társalgás. Angolul nem akarnak, szláv nyelvekkel nem is próbálkozunk. A tészták, levesek, saláták jók, a kenyér szenzációsan finom, a kávéról nem is beszélek. Az egyik legjobb ház, ahol valaha laktam. Pedig volt már néhány... A háziak szerint a hó „meglábalható” odafent. Az éjjel esett le és holnap talán el is olvad. Nyugi! Úgy legyen!
Reggel hatkor kelünk, hogy hét óra körül el tudjunk indulni. Este hétkor sötétedik, addig 12 óránk van, ennek elégnek kell lennie, hogy felmenjünk s csúcsra és visszatérjünk. Van a Mangartnak sokkal egyszerűbb és könnyebb megközelítése is, a szlovén oldalról, a gépkocsival megközelíthető Mangart-hágóból (2055m), de ha csak egy fél hegyet mászunk meg, hiányzik a túra lényege: a küzdelem önmagunkkal és a heggyel. Megyünk hát a reggeli szürkületben a Mangart északi falának tövében. Szemben vadregényes katlan rejti a Júliai-Alpok (hirhedten) legnehezebb via-ferratáját, a Via della Vita-t (az élet útja), tetején a Tarvisio-bivak konténere piroslik. Ez egyik hómezőn zergecsapat vonul, mi pedig a hegylábi görgetegekről áttérünk a gyephavasi mászásra, fel, a roppant szűk és meredek Čez Travnik nevű hágó felé.
1800m fölött kiépített forrás, mögötte a sziklákhoz horgonyzott kis lak, a Bivak Nogara (1850m) áll. A lehajtható fekhelyeken 9 fő alhat ágyneműben(!) és még 6 hokedli is befért. Innen indul a Mangart egyik nevezetes via ferrata útvonala, a Via Italiana. Csapatunkból a két fiatal legény neki is gyürkőzik, s elindul a rettenetesen kitett falon, míg mi, a megfontolt öregek felsétálunk a Čez Travnik-ba. Visszafelé jövet a ferrátázó srácok is itt jöttek le. Azt mondták, a ferrata ugyan kitett, de könnyebb volt ennél. Pedig ők már hó nélkül kapták a lefelé utat. Nekünk fölfelé még havas volt.
A Travnik-hágóból – már a szlovén oldalon – balra fordulunk a csúcs felé, s a következő sziklanyeregből hosszasan csodáljuk a Via Italiana bátor ferrátázóit, akik nem győznek pózolni nekünk. Közben fel-felnézek a hegyre és amit látok, nem tölt el túl nagy örömmel. A hegyből hátralévő 5-600 méternyi szintet képviselő sziklatömeget 5-10 centi vizes hó borítja. Ez épp csak annyi, hogy nem látni, mi van alatta: jól tapadó murva, vagy csúszós réteglap? Néhány „vérprofi” a rövidebb, de nehezebb Szlovén-úton ferrátázik tovább, egy hasadékban, a többség viszont az Olasz-út könnyebb folytatásáról is visszafordul. Mi nem kockáztatunk: abban biztos vagyok, hogy az Olasz-utat valamennyien meg tudjuk csinálni, így amikor a srácok felérnek a ferrátán, ezen a könnyebb úton megyünk tovább. Még ez is kötéltánc a hóban, szerencsére a zűrösebb helyeken itt is van drótkötél.
De ezek csak technikai dolgok! A lényeg az egyre táguló panoráma! Ahogy a Ponca alatti kis Zacchi-ház egyre inkább jelentőségét veszíti, elénk tárul a smaragdzöld Mangart-tavak látványa, majd színre lépnek az óriások! Először csak a szomszédos Jalovec (2645m), majd a 16km-re lévő pompás Triglav (2864m), végül pedig, már a csúcsról, teljesen kitárul a panoráma és a távoli Großglockner (3798m) is előkerül... Ezek azok az élmények, amikért érdemes annyi mindent vállalni. Ezek azok a végtelen dimenziók, amelyek megtapasztalása rabul ejti az embert. A Mangart erős bástya, s ezúttal nem adta magát könnyen, de a jutalmunk bőségesen kárpótol a fáradságért.
A csúcson szlovének, bajorok, osztrákok, havasi csókák bohóckodnak, meg persze mi. Olaszt nagyítóval sem találni a hegyen. Hideg van és fúj a szél, mégis 40 percig tartózkodunk odafent. Közben befut egy-egy páros a Szlovén-út irányából is, de valahogy inkább kimerültség látszik az arcukon, nem a csúcsöröm. A Szlovén-út pedig nem különösebben nehéz ferrata, hanem inkább biztosított turistaút, de most nyilván az is nagyon csúszik a hó alatt.
A csúcsról a feljövetel útvonalán térünk vissza a Zacchi-házhoz. 11 órát voltunk távol, 17km-t gyalogoltunk és 1500m szintet jártunk be, le és föl, nem éppen könnyű terepen: aki ilyesmire adja a fejét, nyugodtan készüljön arra, hogy egy Triglav-mászás – ahol van ház a csúcs alatt, így normál esetben egyik nap felmegy az ember, másik nap „felszalad” a csúcsra, aztán leereszkedik – fizikailag sokkal könnyebb, mint ezek az egynapos csúcshódítások.
A házban lélekemelő cappuccino, zöldségleves, nyulas tészta rengeteg salátával, meleg fürdő; minden földi jó vár ránk. A ház népe elégedett velünk, hiszen nincs olyan nagyon közel az a csúcs. Habár légvonalban csak 3km, de mi így is 17km-t mentünk a legrövidebb úton... S különösen akkor hág magasba a jókedv, amikor bejelentem a programváltozást.
A hegy ugyanis sokat kivett belőlünk és nem akarom csapágyasra hajtani a bandát a menü legfőbb fogása, a Jalovec előtt. Az eredeti terv szerint ugyanis másnap rövid 4 kilométeres túra várt volna csak ránk, de az a 4 kilométer, a Ponca-keresztezés lett volna. Felmásztunk volna a ház fölött a Visoka Poncára (2275m), onnan át a Srednja Poncára (2230m), s erről ereszkedtünk volna le Szlovéniába, a Tamar-völgyben álló szállásunkra. Szinte végig ferrata, nem is könnyű. De ehelyett pihenőnapot tartunk, lemegyünk a völgybe, s autóval kelünk át a határon. Különösen Attila hálás ezért, egyrészt mert véresre törte a lábát a bakancs, másrészt a szlovén parkolóban álló kocsija kulcsát Lacinak az olasz parkolóban álló kocsijában hagyta, így reggel lett volna egy futása - 3-3km le meg fel 400m szinttel - hogy a kocsikulcs is velünk jöhessen át a határon. De ez a futam így elmarad.
Reggel szeretetteljes búcsúzkodás a háztól, a háziaktól, majd lemegyünk a gyönyörű felső Mangart-tóhoz, amelynek ez csak a magyar neve, az ottani nevei egészen mások és még csak véletlenül sem hasonlítanak egymásra. (Lago di Fusine, Belopeško jezero, Weißenfelsser See) Szombat délelőtt egy tóparti sétányon találom magam, padon üldögélek, ráérek, kacsákat nézegetek, filozófiai eszmefuttatásokhoz szólok hozzá és kissé idegennek érzem magam. Mint egy Csehov jelenet. Még a végén kizökkenek a kerékvágásból! Szerencsére nem marad sokáig ilyen sarkából kifordult a világ, s rohanunk tovább.
Képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Mangart
A Tamar-völgyben elképesztő a tömeg. A jó idő sokakat kicsalt a természetbe. Na, de ez már Szlovénia vége, nincs tovább az ország! Közelebb nem találtak valami völgyet piknikezni? Sisakdíszes zsákjainkkal felfelé a völgyön komoly tempóban előzgetjük a kirándulókat – mint azok a rettenetesen idegesítő germán titánok, akik öles léptekkel robognak el mellettünk más hegyeken. H'jába, jó volt a tegnapi alapozás. Kicsit darabos ugyan a mozgásunk, ekkora hegyet nem vesz ki a combizmokból a nyújtás, de az erőnléttel nincsen hiba. Hamar felérünk a Dom v Tamarju (1106m) turistaházhoz, s mindjárt be is költözünk foglalt szállásunkra: 6 ágyas szobánk van, kilátással a Jalovec kristályt formázó gyönyörű csúcsára.
A ház 60 ágyas, jelenleg az egyetlen lakók vagyunk. Vendéglője hétvégente jelentős forgalmat bonyolít, hiszen a 3 kilométerre levő parkolóból a köves úton bárki fel tud sétálni. Ráférne az épületre egy alapos felújítás, ám panaszra semmi ok, mert lelakottsága ellenére is lakályos, otthonos és döbbenetesen olcsó (11.-€), angolul, németül mindenki beszél. Rövid szunyókálás után a csapat járóképes részével útnak indulok: felmászunk a Zadnja Ponca oldalában úgy 200 métert a Nadiža karsztforrásához. A sziklafalban egy kürtőből jelentékeny, m³/perces vízhozammal tör elő a víz, mire azonban a völgy fenekére érne, ismét eltűnik a törmelék között.
Képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/IzvirNadize
Korai vacsoránkat a ház teraszán költjük el. Akik úgy ülnek, hogy rálátnak a csúcsra, azokra a csúcs rá is telepszik. Elbizonytalanít. Hihetetlen, hogy ez a meredek lapokkal határolt csúcs megmászható egyszerű földi halandók számára! Én inkább nem nézem. A felelősség így is az enyém és a sikert is tőlem várja a csapat. És engem más aggaszt, nem a meredek táblák, mert azokat hátulról fogjuk megkerülni. Engem attól lep el a hideg veríték, hogy a csúcstól balra, az Ozebnik-kuloárt néhol teljes szélességében kitölti a hó, márpedig a visszaúton ebben a meredek kuloárban kellene ereszkednünk 400m szintet. Az elmúlt télen a Déli-Alpokban katasztrofális mennyiségű hó esett, a Tamar-völgyben pl. 5 méter, s ez a hűvös nyárban nem múlt el nyomtalanul. Erre nem készültem, ferrata-szetten kívül csak kötelünk van, de ha lenne nálunk hágóvas és jégcsákány, akkor sem biztos, hogy bevállalnám ott az ereszkedést.
Na, nyugi! Majd közelebbről biztos jobban látszik, hogy mi van odafönt, döntést hozni pedig ráérek legkésőbb a csúcson is.
Este hétkor már az ágyban vagyunk, s alszunk reggel hatig, mintha muszáj volna. Korán indulunk, erre a menetre megint 12 óra van előirányozva. A turistaház gondnoka keresztet vet, mikor hallja, hogy a Jalovecre igyekszünk. A völgyön felhő ül, a csúcs nem látszik. Így legalább a kuloár sem izgat, mert nem látom. A völgy végében kezd egy kicsit tisztulni a kép, ahogy áttör a ködön a fölöttünk napfényben fürdő hatalmas fehér szirtek képe. Szemben, a völgyfőből (Mali kot) indul a törmelékkel kitöltött, meredek Ozebnik-kuloár, innen azonban nem látni belőle semmit, mert a hasadék fölfelé elkanyarodik.
Mi a völgytalpat elhagyva jobbra kimászunk a Veliki kot katlana felé, s ahogy a felhőszint fölé emelkedünk, látjuk, hogy az egész világ fehér vattacukorba burkolózott, amelyből csak az 1700m-t meghaladó magaslatok állnak ki. Napfényben fürdik az egész vidék. Meredek kapaszkodó, kicsit zűrös mászás, törpefenyves következik, s megérkezünk a Veliki kot fehér sziklatömbökkel hintett füves platójára. Szinte karnyújtásnyira előttünk a Jalovec gyönyörű északi fala. Még 800 méterrel tornyosul fölénk, de már biztos vagyok benne, hogy meglesz. Gyönyörű, rátarti hercegnő, már senki nem vehet el tőlünk! Mögöttünk, hatalmas sziklatömb árnyékában áll a kis modern bivaképület (Bivak na Kotovem sedlu 1850m), olyan, mint egy űrállomás. A látvány leírhatatlan. Lent a felhőtenger, köröttünk a fehéren vakító sziklaszirtek, szemközt a Tamar-völgy árnyékban feketéllő csipkés fala, a felhőtengeren a Travnik- és a két Mojstrovka-csúcs árnyéka. Ennél szebbet kívánni sem lehet.
A katlanból rálátni a lefelé vezető útra is. Ez továbbra sem valami bizalomgerjesztő. A Jalovska škrbina (2138m) mély csorbájából egy függőleges falon kell leereszkedni a mély Ozebnik-kuloárba, mindjárt egy 45 fokos dőlésű hómezőre, ami a hasadék teljes szélességét kitölti. Ha ott történik valami, még a helikopter sem jön utánunk, nem beszélve arról, hogy ha vissza kell fordulnunk, akkor az egész hegyet újra meg kell másznunk, hogy erre az oldalára kerüljünk. Víz nélkül, sötétben. Azt hiszem, ezt a kuloár-kalandot mellőzzük és a felmenetel útján térünk vissza, ez biztos út.
Felkapaszkodunk a gyönyörű Kotovo sedlo széles nyergébe (2134m) és megkezdjük a mászást a Jalovec északi gerincén. Visszanézve a Mangart mellékgerincén ott piroslik a Tarvisio-bivak kis épülete a Via della Vita tetején. Alattunk a mély Koritnica-völgy, s hamarosan előtűnik a Mangart impozáns, napsütötte déli fala is. Tetején a rengeteg ember – mint egy csapat varjú. Hamarosan megkezdjük a végeérhetetlen sziklamászást az északi gerinc alatt, a hegy nyugati oldalán. Másfél óra föl és le, a zűrös helyeken biztosított nyomvonalon haladva. Különösebben nem nehéz, de sok a biztosítatlan, kitett rész. Engem persze ennél sokkal jobban izgat, hogy milyen gyönyörű mindehhez a díszlet. Kár, hogy az Adriát felhők takarják… Gyakran előtűnik viszont a Großglockner közvetlenül a Mangart mellett, balra. És amikor már nagyon kezd fárasztóvá válni a mindenféle irányba és pozicióban mászás, felérünk a csúcsra.
Nincs nagy csúcsplató, de azért elférünk. Nyolc szlovén, mi öten magyarok, meg a csúcsgúla. A kilátás bámulatos, különösen a Triglav impozáns innen nézve. A Glocknert viszont eltakarja a Mangart széles bástyája. Fényképezkedünk, csúcscsokizunk, beszélgetünk a szlovénekkel. (Szinte mindenki jól beszél németül és angolul is.) Kap még egy utolsó esélyt az Ozebnik-kuloár, így megkérdezzük, ki merre tervezi a lemenetelt. Mint kiderül, a kuloárt senki nem ismeri, mindenki – aki a témához hozzászól - ott akar lemenni, ahol feljöttünk. A kuloárra csak annyit mondanak: legyünk óvatosak! Már tudom, hogy ilyen tömegű többletinformáció birtokában nem szaladunk neki a véres késnek és szuggesztíven közlöm a társakkal, hogy ugyanott ereszkedünk le mi is, ahol feljöttünk, s azt is, hogy miért. Nem örülnek neki. Én sem, de ez van. Inkább másszunk még másfél órát a kellemetlen falon, minthogy valakivel történjen valami zűr, vagy éjszakára kint rekedjünk víz és kaja nélkül, valami lehetetlen helyen!
A visszaereszkedést persze minden különösebb nehézség nélkül abszolválja a társaság, a délutáni fények, hosszú árnyékok mellett egész más a táj, mint idefelé jövet volt és amikor a Veliki kot-ból megmutatom, hol és hová kellett volna leereszkednünk a szemközti csorbából, mindenki megbékél a sorssal, s inkább azt tervezgeti, mit eszik és iszik majd az este folyamán a turistaházban.
11 óra, 18km, +/-1700m szint begyűjtése után előbb erős kísérletet teszünk arra, hogy kiigyuk a turistaház italkészletét (fejenként 2 liter víz a verőfényben, ilyen megterhelés mellett épp a túléléshez elég), majd fergetegesen megvacsorázunk: húsleves, sültek, sütemény. Utána beindul a zuhany-váltó, közben zajlik a nap, illetve az egész kirándulás értékelése. Kellemesen zsibbad és boldog mindenki. Amiért jöttünk azt megcsináltuk és olyan hihetetlen dolgokat láttunk, amit más csak képen, a drága magazinokban lát. Az igazi, gondtalan boldogság érzése az, ami ezekben a percekben leginkább megkülönböztet bennünket az emberiség döntő többségétől.
Este befut még két szlovén csaj. Ők is ott voltak velünk a csúcson, naptejet kértek Attilától. A csúcsról lefelé elég ügyesen másztak mögöttünk, azt hittem, meg is előznek bennünket, de valamiért mindig csak látótávolban maradtak. A Kotovo sedlo-n láttam őket utoljára. Mint kiderült, délkeletről, a Trenta-völgy felől jöttek a csúcsra és a Veliki kot felől akartak visszamenni az autójukhoz. Ehhez keresztezniük kellett volna az Ozebniket, ahová le is ereszkedtek, de nem mertek a meredek, csúszós nagy havon keresztülmenni. A sötétedésben a Jalovecre visszamászni nem tudtak volna, így a Veliki kot-on keresztül, sötétben, kiszáradva, az éjszakai erdő állataitól rettegve lejöttek ők is a turistaházba. Az ő hétvégéjük egy nappal meghosszabbodik így, s holnap (hétfőn) újra megmászhatják a Jalovecet, hogy visszamenjenek az autóhoz. Szerencsére az időjárás nem gördít eléjük akadályt, egyelőre marad a szép idő. De, hogy egy ekkora hegyen már szép időben is könnyű kelepcébe jutni, jól mutatja az ő esetük.
Képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Jalovec
Reggel vidáman kelünk, s alaposan früstökölünk: sonkás tojás, sok kenyérrel. A kávé meg a tea a ház ajándéka. Bevásárolunk még szuvenírből, aztán elbúcsúzunk. Jöjjünk jövőre is! Meg a télen is! Egész évben várnak! Köszi szépen, de túl nagy a világ, s az eklézsia szegény! Habár... itt ez a Mala Mojstrovka ami ugyan nem túl magas, viszont gyönyörű utak vezetnek rá... meg a Ponjca-csúcsok is... No, majd meglátjuk!
Szépen búcsúzik tőlünk a hegyvidék, a délelőtti verőfényben minden hegycsúcsot megmutat, ahogy hazafelé tartunk az autópályán. A Triglav is utánunk néz a Vrata-völgy felől, aztán a Košuta-gerinc a Karavankákból, majd a napfürdőző Grintovec és a Skuta köszön ránk a Kamniki-Alpokból... Ehhh, nem lehet ezt kibírni! De nyugalom, gyerekek, mindenki sorra kerül (újra), csak most egy kicsit más dolgom is van, meg kell értenetek! Sziasztok!
Címkék: Jalovec Mangart