9.       Dunavecse – Apostag – Dunaegyháza - Solt 19 km

Valószínűleg óriási őrültség volt ilyen térdekkel elindulni tegnap. De még egy éjszaka ismét sokat segített rajta, már kezd emberi térdkalács formája lenni. Akárhogy is nézzük, „lábon kihordtam” a bajt és a gyógyulás útjára léptem, ma már térdvédő nélkül „repültem”.

Reggel esett az eső, ráadásul sok munkám is feltorlódott, ezért még fél 11kor is a laptop klaviatúráját püföltem. Nem siettem, mert pihenőt adva a térdeimnek, csak laza 19 km volt a cél.

Az árvízvédelmi töltésen haladtam Apostagig, ahol betértem találomra a faluba, majd az országúton a jelzést is megtaláltam. Dunaegyházáig egy ideig a főút mellett, amit nagyon utálok, majd már kültéri erdős szakaszon. De az utolsó 1 km a falu előtt mindenért kárpótolt, gyönyörű és idilli zöld ligetek, rendezett legelők különböző háziállatoknak, lenyűgözött a természet és az ember által alkotott építmények harmóniája.

A falu után egy fantasztikusan szép erdővel körülvett tisztásig minden rendben volt, utána teljesen eltűnt a jelzés. Először a továbbhaladás irányát sem találtam, alaposan körbejártam a rétet, mire találtam egy utat. Na innen, csak úgy megérzésre…

Amikor a kiválasztott gyalogos ösvényem egy végtelennek tűnő kelet felé tartó útban végződött, szintén megérzés alapján átvágtam egy durva bozótos területen és máris egy földúton találtam magam, ahol megjelent a sárga nyíl 200 méteren belül. Bingo!

Innen már fél órán belül a zarándokszállásomon találtam magam, ami a hendikepjét kivéve (4 km-re van Solt központjától) egy nagyon komfortos motel.

Egy egyébként nagyon finom napi menü és a BL meccs miatt bejöttem a városközpontba, már a Sport Étteremben derült ki, hogy se busz, se taxi nincsen, mehetek vissza a vaksötétben a Földvári útra.

Tényleg mazochista vagyok…

10.       Nap Solt – Harta – Dunapataj - Szelidi tó 27 km

Majdnem délben indultam Solt központjából, aminek több oka is volt. Utálom magamat amikor ennyire megcsúszok időben, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy szállásomról bejutni a település központjába 1 órát vesz igénybe. Ezt tettem meg tegnap este oda – vissza, de a csapolt meggyes belga sör 2x ekkora távot is megért volnaJ

Révbérpuszta után egy megtévesztő jelkombináció (oszlopon balra, fán egyenes jelzés) inkább lementem a Duna partra, ahol egy gyönyörű park fogadott. Gondoltam, hogy nem jó helyen járok, de amíg tudtam, közvetlenül a Duna parton folytattam. Gyorsan kiderült, hogy zsákutca, ezért mindenen keresztül vissza a földútig. Már tegnap nagy gyakorlatot szereztem ebben.

Egy csatornához érkezve ismét különös dolog történt velem. Egy traktor szántotta fel a területet a Duna alatti szántón, azt gondoltam, hogy a személyautó tulajdonosa a traktort vezető személy. A dobozos ajtó háta tárva-nyitva, de senkit nem láttam a környéken, a traktor pedig ellenkező irányban haladt. Nem láttam, hol kelhetnék át a csatornán, ezért elővettem az útikönyvemet, ami teljesen egyenesen mutatta az irányt. Nem igazán értettem a dolgot, erre visszanézek a tőlem 15 méterre parkoló autóra és csodák csodájára a dobozos hátsó részének a szélén ott ül egy idősebb ember. Hogy került ő oda? Útbaigazított és figyelmeztetett, hogy a Kalimajorba vezető út az átjáró után egyenesen halad és nem kell visszajönnöm a Dunával párhuzamosan haladó útra, aminek a nyomvonalát eddig követtem. Mivel a könyv is totál egyenesen jelöli, erre én soha nem jöttem volna rá. Már a 3. eset az út során, hogy a semmiből, véletlenszerűen (?) teljesen lehetetlen helyen akad egy segítőm…

Kalimajorban a Teleki-kastélyban terveztem ebédet, de konyha híján csak a kastélyt tudtam megtekinteni. Egy kedves hölgy megmutatta kívül-belül, óriási nyugalmat áraszt a hely, ide szeretnék majd vendégként a későbbiekben visszatérni.

További 8 km-t mentem az ebédért, de megérte, mert a hartai Panoráma Csárdában nagyon ízletes Révész harcsapaprikást ettem kapros-túrós-tejfölös csuszával.

Mivel a Teleki kastély után közvetlenül rátértem a 6-os bicikliútra, húsz kilométeren keresztül jöttem az aszfalton. Nem nagy élmény, erről lemondanék az elkövetkező napokban…

A zarándokszálláson nagy találkozás és tartalmas beszélgetés Edittel, aki első civil zarándokként járta végig 2011-ben a Magyar Zarándokutat! Respect!

11.       Nap Szelidi-tó – Kalocsa - Bátya - Fajsz 31 km

Amikor ezeket a sorokat írom, a naplementét nézem a Duna partján. Állítólag Fajszon a legszebb a naplemente a Duna mentén, amit egy ilyen csodálatos nap után csak megerősíteni tudok. Padom 10 méterre van a zarándokszállástól, a régi gátőrházat alakították át erre a célra. Nagyon fullos lett, előző szombaton adták át. Mindennek nagyon „új” szaga van, mint kiderült én vagyok az első zarándok! Köszönöm, köszönöm! …., de azért ezt mégse kellett volna!

Sokan vagyunk naplementét nézni, viszont a szúnyogok rettenetesen támadnak, én már állig felöltöztem. Ha lefényképezném ezt a tucatnyi embert, biztosan ez lenne a kép címe: „Önkéntes véradók”

Reggel Edit elkísért az első sarokig, ahol egy mini kápolnát néztünk meg, amit a még az „átkosban” lerombolt kápolna helyén állított a Magyar Zarándokút Szövetség.

Ma időben indultam és először az ország legkisebb falvai közé tartozó Gombolyagon haladtam át, kb. 20 lakos. Egyetlen utcáján nem lakosokkal, hanem szabadon legelő állatokkal találkoztam. Pont ránéztem egy üzenetre, erre hallom, hogy valaki fújtat mellettem. Udvariasan félreálltam, de csak nem tágított. Akkor láttam, hogy egy mangalica követ. Hiába könyörögtem neki, hogy egy fotó miatt nézzen rám, valószínűleg nem én vagyok az esete…

Kalocsán a főszékesegyházzal szembeni elegáns hotel éttermében kaptam meg az utolsó adag napi menüt, korsó sörrel együtt 1.000 Ft környékén fizettem (Hogy vidéken mik vannak???).

A sétálóutcán egy parádés fagylaltozót találtam. Négy gombócot kértem és ott kezdett gyanússá válni a dolog, hogy az eladó közölte, maximum 2 gombóc fér bele egy tölcsérbe. Így 2x2 gombóc lett a vége, hihetetlenül finom fagyi volt, de még Bátya határában is ettem a hatalmas gombócokat, pedig az 7 km-re van Kalocsától. Még a sétálóutcán a fagyik megvásárlása után elhaladtam egy család mellett 2 kislánnyal.

„ Apu, oda nézz, 2 fagyit eszik a bácsi!”

„Kislányom, a bácsinak bejött az élet…!”

Bátyán kék vízkútnál megtöltöm a flakonjaimat, erre az utca másik végéből átszól egy ’70-es, fehér atlétatrikós figura, svájci sapkában:

„Honnan jössz?”

„Esztergomból, Bátya!”

„Hová mész?”

„Pécsre, Bátya!”

„Ha szerencséd lesz, akkor felvesz valaki a töltésen és elvisz Fajszig”

„ Ha nem lesz szerencsém, akkor elüt egy autó, de én autóba be nem szállok, Bátya!”

Na egy ilyen napra inni kell, vége a naplementének is, tehát irány a kocsma!

12.       Nap Fajsz – Szekszárd 34 km

A mai nap nagyon kemény Canossa – járás volt, végig árnyék nélkül a szikrázó napsütésben!

A drámai helyzetet fokozta, hogy egyetlen maradék zsemlémet és utolsó adag szalámimat bevertem reggelire és úgy gondoltam, hogy a Keselyűs Csárdában vagy a Bárányfokon jelzett étteremben megebédelek. Olyannyira zárva van mindkettő, hogy idén még (vagy már?) ki sem nyitottak….

Szent László hídon átkelve Tolna megyébe érkeztem, de a megyehatár elhagyása sajnos nem jelentette automatikusan a 6-os bicikliút befejezését is….  A híd után a Balatont a Dunával összekötő Sió- csatorna töltésén folytattam utamat, majd átkeltem a Sió – zsilipen, amivel a Balaton vízszintjét szabályozzák.

Közvetlenül jobbra azonnal feltűnik a Gemenci- erdő, ahol az ország egyik legnagyobb vadrezervátuma található.

A csárda előtt a kisvasút áthaladására várva kaptam a rossz hírt egy szimpatikus családtól, hogy ma a csárdában nem eszem, két gyönyörű almával próbálták kompenzálni hatalmas csalódásomat.

A csárda szomorú látványa után csak az jelentett örömet, hogy megszűnt az aszfalt és végre földúton haladtam tovább. Tartottam egy 20 perces pihenőt cipőcserével, de közben annyira dühös lettem éhségem által, hogy akárcsak az első 17 km-t, a második 17 km-t is 3,5 óra alatt teljesítettem szintén étlen-szomjan. Már délután 4 órára a Szekszárd belvárosában lévő szállásomon voltam, furcsa nagyon, mert az egyik leghosszabb szakasz után érkeztem messze a legkorábban egy szálláshelyre.

Úgy döntöttem, bosszút állok a mai napért az egész világon és vacsora után megkóstolom az összes szekszárdi rose és fehér bort a Garay téren!

13.       Nap Szekszárd – Grábóc – Cikó - Ófalu 29 km

Váratlanul korán indult a reggel, mert a város központjában lévő kollégiumi zarándokszálláson egy borzasztóan tapintatlan, nyugdíjas társaság már negyed hétkor kókuszlikőrt kínált egymásnak hangos szóval a folyosón mindenkit felébresztve. Vasárnap reggel kókuszlikőr….. (???) ismét a burgenlandi parasztok ugrottak be a káros szenvedélyek extrém változatainak párhuzama kapcsán!

A szakasz viszont egy meglepően kemény lépcsőzéssel és emelkedővel indult a szekszárdi dombság szőlőtábláin keresztül, nem számítottam ezen az úton egyáltalán megterhelő szintemelkedéssel. De egyáltalán nem bántam, hiszen ismét erdők, rétek és mezők!

Az erdőbe beérve hosszú gyaloglás után értem el a világtól kicsit elzárt Grábócot, még a falu előtt egy újabb nagy találkozással.

A Vitis pincészet új szőlőültetvényeinek bejáratánál találkoztam egy furcsa fekete manóval és beszélgetésbe kezdtünk. Szívesen ajánlotta fel, hogy lekísér a faluba, öt perc türelmet kért és már zárta is a kaput. Bemutatkozáskor hallatlan szerénységgel csak ennyit mondott: Roberto Carlos

Bőrszín alapján kimondottan láttam a hasonlóságokat, de később elmesélte, hogy ő is futballsztár volt a szomszédos község csapatában, a Tolna megyei körzeti bajnokságban.

Még elpakolt valami huzalokat, „nehogy ellopják a chayenne indiánok”, valószínűleg ő valami más ellenséges indián törzsnek a szülötte, ezért a negatív diszkrimináció.

Jót beszélgettünk a faluig az élet örömeiről, tele van optimizmussal ez az ember, na ezt már szeretem! Szívesen állt a „kamerák elé”, az ürbői Don Juan után, sikerült a grábócit is lencsevégre kapni!

A faluba érve azonnal meglátjuk a kiváló állapotban lévő, a hazánkban fennmaradt egyetlen szerb kolostor-templom épületegyüttest, amiben jelenleg 2 szerb apáca és egy pópa él. A műemlék templom ikonosztáza gyönyörű és rendkívüli látvány, javaslom mindenki térjen be, ha valamikor erre jár. Nagyobb egyházi ünnepek alkalmával misét tartanak az ide érkező szerb hívőknek.

Cikó falu nekem a kocsmában elém tett csapolt Szalon sörről marad emlékezetes, már nagyon ki voltam szomjazva valami teljesítményfokozóra. A falu határában már Ófalu felé tartva ismét egy combos emelkedő, tetején ezernyi birka és pásztoruk látványa jelentette fáradozásaim eredményét.

Ófaluban pedig a zarándoksegítőm, Erzsébet által készített meleg vacsora emelte tovább egy kellemes nap színvonalát.

14.       Nap Ófalu – Mecseknádasd – Óbánya - Püspökszentlászló (Óbányai kitérő szakaszon) 23 km

Hajnali fél 3-kor akkora földindulásra és égszakadásra ébredtem, hogy ilyet még soha nem éltem át. Be kellett húznom a függönyt, hogy a fél órán tartó villámlások sorozata ne vakítson meg…

Reggel indulás előtt szintén ez zajlott le, de már gyengébb intenzitással. Esőben indultam, majd Mecseknádasd előtt letértem a várhegyre a kilátó panorámája miatt, de tudtam, hogy ez óriási hiba, mert nagyon magas és vizes volt a fű, a hatalmas sárról nem is beszélve. Öt percen belül már önteni lehetett volna a vizet a vízlepergetős, de nem vízálló túra futócipőmből.

A Skóciai Szent Margit Keresztnél „újratervezés”, ekkora sárban és túrabotok nélkül nem akartam megmászni a Zengőt, ezért a festői szépségű Óbánya irányába indultam. Nem csalódtam, több mint meseszép ez a falu, varázslatos hangulatot és nyugalmat áraszt, akárcsak mai szálláshelyem Püspökszentlászló. A fő különbség, hogy Óbányát 4x annyian lakják állandó lakosok tekintetében, ami kb. 90 fő!

Óbányára érkezvén még reménykedtem, hogy ebédelhetek a Zölderdő Panzió éttermében, de már lecsengett a szezon, ezért minimális tartalékaimat a falu közepén található kocsma/kisbolt kombinációban töltöttem fel a nem túl acélos választékból.

A falu fazekas mestereiről híres, jelenlegi utódok ma is művelik az ősi mesterséget. A falut elhagyva az Óbánya-völgy hatalmas természeti élmény volt, a patakot jobbra és balra kerülgetve

értem be Kisújbányára.

Mai szakaszom végén érintettem a „természet templomaként” ismert Zengői Madonnát és az arborétum hátsó kapuján keresztül érkeztem Püspökszentlászlóra. Már Edit is figyelmeztetett, hogy nagyon rosszul van jelölve az utolsó jobbos leágazás a faluba, hiába készültem rá, sikerült  nem észlelni, mert egyetlen leágazást sem láttam jobbra. Amikor már láttam, hogy távolodok a falutól, akkor választottam az „egyenesen át” célirányos megoldást és érkeztem erre a kb. 25 lelket számláló, meredek domboldalba épült faluba, amely a Kelet- Mecsek legszebb települése és a Magyar Zarándokút gyöngyszeme.

15.       Nap Püspökszentlászló – Pécs 26 km

Szitáló esőben indulva más lehetőséget nem látván biztos voltam benne, hogy jó aszfaltúton járok, csak meglepően hamar értem el egy települést, amiről kiderült gyorsan, hogy Hosszúhetény és nem Zobákpuszta. Ezért az utóbbi teljesen kimaradt, a hosszúhetényi „városnézés” után egy meredek főúton kapaszkodtam vissza a hegyre és Kövestetőnél csatlakoztam rá a zarándokút sárga jelzésére ekkor már szakadó esőben.

Az út a Mecseken keresztül régi és rossz minőségű aszfaltúton vezetett Árpádtetőig és utána is Dömörkapuig nagy részben. Árpádtetőnél minden zárva, halotti csend, abszolút semmi mozgás. Egy biztonsági őr javaslatára gyalogoltam 300 métert a főút mellett egy autós pihenőig valami jó ebéd reményében, de egy nagyon közepes babgulyással kellett beérnem.

Már amikor kiléptem onnan, ömlött az eső, nem tudom másképp mondani, sajnos rommá áztam az elkövetkező 2 órában. Mindkét cipőm csúnyán megadta magát az időjárás viszontagságainak. Dömörkapunál éppen beállt a városi busz, nagy volt a kísértés, de miért is tennék olyat amit a későbbiekben nagyon megbánok…

Valószínűleg nem ezt a napot fogom emlékként megőrizni a Magyar Zarándokútról, de így volt a Camino utolsó előtti napjával is. Egész napos esőben, egy kőkemény és szenvedős nap után értünk Pedrouzo-ba, hogy másnap gyönyörű időben, öröm- és diadalittasan vonuljunk végig Santiago utcáin egészen a katedrálisig.

16.       Nap Pécs – Pogány – Bisse - Máriagyűd 32 km

Megérkezni mindig magasztos és lélekemelő érzés! Teljesen mindegy, hogy 14, 431 vagy 820 km után érkezel meg az általad kitőzött célhoz!

Ilyenkor minden akadály feledésbe merül. Lelked megnyílik, sokkal nyitottabb leszel és egyfajta lebegést élsz át, amelyet érezhetünk habár kisebb dózisban a hétköznapi életben is egy-egy munkahelyi vagy privát siker kapcsán vagy hasonló/nagyobb dózisban a szerelemben.

Nem gondoltam arra, hogy az előző 3 nap esőzése miatt a földutak annyira sárosak lesznek, hogy minden lépésért meg kellett küzdeni Bisséig 20 km-en keresztül, mert bokáig süllyedtem a sárban és minden lépésnél le akarta venni rólam a cipőmet a sártenger. Nem gondoltam arra sem, hogy tegnap 10 km-en keresztül vizes cipőben és zokniban vonszoltam el magam Pécs belvárosáig. Nem gondoltam arra, hogy néhány napja tűző napon mentem 33 km-t egy percnyi árnyék nélkül. Csak a lebegés és örömmel átitatott emlékezetes pillanatok…

Egy régi zarándokszokáshoz híven a falu első vizes kútjánál megmostam az arcomat, letörölve róla az út porát és az izzadtságot. Miután kiváltottam a zarándoklevelemet, Zsolt atya egy imádságot is elmondott értem, ami különösen nagy meglepetés és megtiszteltetés volt.

Egy új értékrend már a Camino alatt kialakult bennem, de hogy tisztult-e a lelkem?

Soha nem gondoltam volna, hogy a Magyar Zarándokút során történnek velem misztikus dolgok, és mivel sikerült bevonzani különös segítőket az út során, talán igen. Lehet, hogy fejlődöm?

Címkék: Magyar Zarándokút Esztergom Máriagyűd