Túratársi bemutatkozás (1. rész) – A sízés

Nekem a havas lejtőkön való lesiklás olyan, hogy amíg mozdulni bírok, nem szeretnék egy szezont sem kihagyni. Az egyik legnagyobb örömforrás az életemben. Nem vagyok profi, mert felnőtt fejjel tanultam meg, mint annyian az én korosztályomból és persze nem szakképzett oktatótól. De annyira tudok, hogy biztonsági sízéssel bárhol lejövök.

Először az utolsó egyetemi évemben síztem az Alacsony-Fátrában, a gyönyörű Vratna völgyben. De borzalmasan gyenge kölcsön felszereléssel (faléc, NDK kábelkötés, cseh túrabakancs) és jórészt kezeletlen pályákon. Olyanoktól lesve el az első mozdulatokat, akik bár már akkor jól síeltek, de nem volt tanítási gyakorlatuk. Olyan rossz mozdulatok rögzültek, amit keserves munka árán sem sikerült azóta sem kiheverni. Aztán évekig semmi. Majd a gyerekek iskolai sítáborába elmentem kísérő szülőnek, és beálltam a kicsik közé tanulni. A társasházban, ahol laktunk, öt család tizenkét gyerekkel összebarátkozott, és éveken át Szlovákiában szilvesztereztünk, amely az efféle csúszkálást is magában foglalta. A gyerekek persze egy-két év alatt lepipáltak minket.

Majd a férjem új munkatársairól kiderült, hogy rendszeresen síelnek, így mi is elkezdtünk velük Ausztriába járni. Minden évben másik pályára, mert a változatosság gyönyörködtet, vallották. A különbség a szlovák pályák és felvonók után nagyon fellelkesített, így egyre bátrabb lettem. A következmény (mert a technikám még mindig rossz volt) egy eszméletvesztéssel járó bukás, mert akkor még senki sem hordott sisakot. A megrándult nyakizmom csak augusztusra gyógyult meg, s azóta is kicsit kattognak a nyaki csigolyáim. De minden rosszban van valami jó: nő létemre megtanultam autóval tükörből tolatni. :-)

A férjem halála óta (2012) viszont ide-oda csapódom, és még nem találtam új sítársaságot. A régi szomszédok már nem járnak, valahogy gyorsabban öregszenek, mint én. A gyerekeimnek megvan a saját társasága, ráadásul mindketten áttértek a snowboardra. A férjem munkahelyi barátai is elmaradtak, mert a cég megszűnőben. Leginkább a vőmre számíthatok, s bár ő nagyon profin síel, igen udvarias és empatikus fiatalember: olykor megszán és “elcammog” velem egy-egy jobb lesiklásra. A szüleire is rászán minden évben pár napot, pedig ők csak kék pályákon csúszkálnak. A lányom kezét is egyik sípálya tetején kérte meg. Szóval tökéletes vő, úgy érzem, mintha a fiam lenne.

Minden nehézség ellenére a tavalyi szezonban háromszor is voltam síelni. A szilvesztert Olaszországban, Forni di Soprában töltöttem. Eldugott, szép kis pálya a Keleti-Dolomitokban, szinte csak olaszok látogatják. Februárban a villamosipari síklub szervezésében először mentem Franciaországba Alpe d'Huez-be. És megértettem, hogy a gyerekeim évek óta miért vállalják a hosszú éjszakai buszozást, a kimerítő autózást. Elképesztően szép és hatalmas, besíelhetetlen pályarendszer. Egy napra még Bence fiamék is átugrottak a “szomszédos ” Les Deux Alpes-ból. A szakadó hóesésben tudtam velük tartani a tempót, mert mélyhóban és az átcsúszókon a boardosok lelassulnak. Márciusban a lányomékkal Mariborban inkább bébiszitterkedtem. Nem volt már jó a hó, de napi két-három óra csúszkálás a jégkásában így is adódott.

Még talán tíz évig űzhetem ezt a sportot. Az állóképesség csökkenését esetleg a technika csiszolásával lehet kompenzálni. Franciaországot, ha mód van rá, ezután nem hagyom ki. Olcsóbb is, mint Ausztria és Olaszország. Már most lefixáltam februárra egy egyhetes utat valahol Briancon környékén. És még egy új barátot, egy izlandi útitársnőmet is sikerült elcsábítanom.

Sportos életvitelű, de síelni nem tudó barátaimat folyton győzködöm, hogy ezt a síelést is el lehet kezdeni akár 60 évesen is. De szigorúan csak szakavatott oktatóval. Én láttam Ausztriában nyugdíjas csoportot már a harmadik napon magabiztosan a piros pályán kanyagorni, miután láttam az első lépéseiket is a tanuló pályán. A jó öreg hóeke mintha kihalt volna a dinoszauruszokkal. Ó, ha engem is anno ilyen módszerekkel oktattak volna!

Mindenkit, aki elsőre ódzkodik ettől a sporttól, azzal bíztatok, hogy az alpesi sí a lusták sportja: felvisz a sílift, és lehoz a gravitáció. Utána meg jól kipihenjük magunkat a hüttében.

S ha ezt a sportot az életkor előrehaladtával és a térdízületek elfáradása miatt egyszer mégis fel kell adni, akkor még mindig ott van sífutás, amihez hegy sem kell. Bár sífutó ismerőseim szerint ez sokkal megerőltetőbb, mint a lesiklás. No és a téli hótalpas túrák! Olyanon még én sem voltam, szívesen kipróbálnám. Nyáron is jó a szabadban mozogni, de a téli duplán számít! Amikor mindenki begubózik, rettegve várja a soron következő influenza járványt. Te pedig kinn vagy a hóborította hegyen, kristálytiszta levegőn, hihetetlenül szép a táj, és körülötted csupa vidám, gondtalan ember. Ha meg esik és förgeteg van, az is csodálatos. Franciaországban még igazi mennydörgéses hózivatart is megéltem. Elképesztő volt! S amíg a völgyben köd van, addig a csúcsokon gyakran szikrázik a nap. És a hütték/kolibák/miegyebek hangulata nem hasonlítható semmi máshoz.

Hát ezért szeretem az aktív pihenésnek ezt a formáját. Csak hasonló ívású baráti társasággal még jobban lehetne élvezni. Akikkel akár egy-egy napra vagy hosszú hétvégére is ki lehet ugrani valamelyik közeli pályára. Mondjuk 2015. január elsején kora reggel elindulva a Semmeringre vagy Donovalyba. Egy szolíd Szilveszter utáni emlékezetes évkezdésre. Egyszer már kipróbáltuk, nagyon bejött. Délig szinte senki sem volt a pályán rajtunk kívül.

Címkék: Sí Sízés Síelés Hütte Tél Hó