Alex története

A Mont Blanc előkelő helyen terpeszkedik sokak bakancslistáján. Alex barátom a napokban megjárta a nagy hegyet és megírta a tapasztalatait. Küzdelmes vállalkozás volt, még úgy is, hogy a hegynek nem volt különvéleménye. A történet tanulságos lehet sokak számára, például azt is meg lehet belőle tudni, hogy egy jó suszter mindent meg tud csinálni, ezért közzétesszük. Viola!

Az én Mont Blanc históriám

2013-ban valamilyen furfangos módon szöget ütött a fejembe a gondolat az Alpok legmagasabb csúcsának megmászásáról. A kiindulási pontja talán az volt, hogy egy régi kedves barátommal felidéztem egy ifjúkori beszélgetést Európa legmagasabb pontjáról - igen én még így tanultam. Aztán a kutatómunka során felvilágosodtam, hogy ma már Európa tetejének az Elbruszt tartják a maga 5642 méteres magasságával. Lelkesedésem ettől cseppet sem tört meg és 2013 folyamán többször eszembe jutott a Mont Blanc heggyel kapcsolatos elhatározásom, bárki, akinek a tervemet megemlítettem elkerekedett szemmel nézett rám és ki emilyen, ki amolyan indokkal hárította el a mászáshoz való társulás lehetőségét. Végül Loksa Gábor barátom személyében találtam meg azt, aki partner volt a tervem véghezvitelében. Ő már járt többször is a Fehér Hegyen, sőt egyszer már a csúcsra is sikerült feljutnia. Továbbá, az élet sodrásában olyan emberekkel hozott össze a sors, akik aktívan túráznak, akár magasabb hegyekben is. Így nekem is lehetőségem nyílt részt venni néhány mászásban, jobbára 2000 méteres magasságban fekvő csúcsok érintésével, télies körülmények mellett. A felszerelés beszerzésében is nagy segítség volt ez a kvázi felkészülési időszak, szépen lassan összeszedtem a szükséges holmikat. Aztán eljött 2014 nyara és a Gáborral megbeszélt túránk a Mont Blancra. Beszélgetünk és nézzük az előfoglalást, nincs hely egyik házban sem. Közösen lemondunk a tervről, majd jövőre megyünk, addig készülünk egy Grossglockner térségbeli túrával, amit augusztus 20-i nemzeti ünnepünk körüli időre határoltunk be.

Első nap. Hétfő. 08.18. A várva várt szabadság megkezdődött. Sok elintéznivaló délelőttre, eddig úgy nézett ki, hogy kedden indulunk a szomszédos Ausztriába, nem feltétlenül a Grossglockner a cél, csak az irány biztos és az, hogy valamilyen csúcsot találunk, amire felmehetünk. Én naivan időjárást csak egy héttel ezelőtt néztem, akkor jó időt prognosztizálnak. Telefon Gabinak 13 óra körül a szokásos kérdésekkel: mikor, honnan, hogyan. Jön a válasz, hogy a Glockner térségébe esőt mondanak és havat egész hétre, valahogy a ruhában zuhanyzáshoz nincs kedve egyikünknek sem. Szóba kerül a Mont Blanc időjárása, ott szép napsütés hétfőtől vasárnapig. Megyünk? Menjünk! Gyors telefon a Tete Rousse házba két hely van kedd estére, készségesek, „Alex Hongrie” jelszóval kész is a foglalásom. Oké. Gyakorlott internet felhasználóként a Gouter házba a hálón foglalok szerda estére, ez is megvan. Gyorsan számolok egy útvonalat: 11 óra 59 perc Pécs-Chamonix. Úgy tűnik, még ma indulnunk kell. A nap ezután csomagolással és kapkodással telik. Gabi este tízre érkezik és már pakoljuk is az autót a csomagokkal, mindent ellenőrzünk kétszer is, nehogy itt felejtsünk valamit.

Második nap. Kedd. 08.19. Hajnali három órakor lépjük át a horvát-szlovén határt. Felváltva alszunk, a terv az, hogy ma délelőtt megérkezünk Chamonixba, majd onnan felmegyünk a Tete Rousse házig. A GPS készülék furcsán mutatja a kilométereket, megállunk, ellenőrizzük és rájövünk, hogy több térkép is hiányzik. Irány egy benzinkút, ott letöltjük a hiányzóakat, de sajnos ez egy órás be nem tervezett késést okoz. Az út hátralévő részében elkezd esni, de nagyon, Milánónál az ablaktörlő legmagasabb fokozaton megy, de nem bírja, muszáj lassítani. Később az Aosta-völgybe érve azonban gyönyörű napsütés fogad, mindkettőnk kedve sokkal jobb így. A Mont Blanc alagútnál egy órát várunk az áthaladásra, de csak sikerül, megindul a sor és a másik oldalon pár kilométer és ott van Chamonix, ahol gyors parkolóhely keresés. Sehol semmi, így végül egy kis privát motel parkolójában hagyjuk a kocsit, majd a turista irodában némi kérdezősködés után megkapjuk a felvonó címét bejelölve a térképünkön, ahonnan a leggyorsabban eljuthatunk a Tete Rousse házhoz. A felvonó melletti parkolóban tábla figyelmeztet, hogy 24 órás ingyenes parkolási lehetőség van, de a tovább maradó járműveket elszállítják. Nincs más választásunk, túl késő van, maradunk. Több mászó is készülődik mellettünk, főként lengyelek. Átöltözünk, beteszek egy liter vizet a hátizsákba, bár hoztam kisebb zsákot a 65 literest pakolom és a hálózsákot is viszem. A felvonó Les Houches-től 1010 méterről, a Bellevue állomás 1786 méteres magasságáig visz, itt szerencsénk van a fogaskerekű 10 percen belül jön és a Nid d'Aigle 2372 méteren fekvő végállomásáig vonatozunk, közben az ablakon keresztül csodálkozunk rá a gyönyörű tájra. A vonat egyébként totálisan tele van hétköznapi ruhás kirándulókkal, mellettük nem túl sok a hegyi felszerelésben túrázó, ez gondolom köszönhető a viszonylag késői időpontnak valószínűleg. A végállomáson mindenki leszáll, köztük mi is, hogy elérjük az aznapi célt, a Tete Rousse menedékházat 3200 méteren. Vegyes napos-felhős időnk volt fölfelé, a Bionassay gleccser végére vetünk pár pillantást, de nincs idő nézelődni túl sokat, indulunk is felfelé a köves gyalogúton. Ez tulajdonképpen egy törmeléklejtő, olyan kősivatag, amelyben egy kitaposott út kacskaringózik felfelé, ezen szépen haladunk, fáradtságot nem érzek, hát igen még nagy a lendület. Hamar ott vagyunk a 2750 méteren található és a magyarok által Egértanyának nevezett erdészháznál (Baraque Forestiere des Rognes). Nem tudom, miért erdészháznak hívják, inkább úgy néz ki, mintha egy kőbánya kellős közepén lenne, fák errefelé egyáltalán nincsenek. A magyar elnevezést nem firtatom, egyértelműnek tűnik. Közben leülünk picit pihenni, itt én már érzem a vékony levegőt, valahogy furcsán lélegzek, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Pár perc pihenés és folytatjuk az utat, ami egy gerincen megy tovább, szintén kövek között és itt már akadnak kitettebb részek, néhol drótkötél biztosítás is van. Ezen a szakaszon már erős szél fúj és a nap sem süt, komótosan gyalogolunk felfelé, meg-megállunk fújni picit, Gabi tudatosan teszi, mert bennem ott az erő, mennék, de fejet hajtok és én is pihenek, „szelfizek” közben, hogy teljen az idő, de a zihálásomról itt sem veszek tudomást. A gerinc tetejére érve egy kis fabódé van kihelyezve, ahonnan már látszik a 3167 méteren lévő Tete Rousse ház, itt leülök egy pillanatra, érdekes érzésem van, mintha szédülnék, de ahogy jön az érzés el is múlik azonnal, csinálunk pár képet és hágóvas nélkül átvágunk a ház és a közöttünk húzódó kb. 300 méter széles hómezőn. A házban minden rendben, a foglalásom látom ceruzával felírva egy kockás füzetbe, megvan az ágyunk. Gyorsan le is vackolunk, Gabi befekszik az ágyba, látom, hogy rögtön be is csukja a szemét. Délután hat óra van. Nos, igen több mint 30 órája nem aludtunk rendesen. Én még felmegyek az étkezőbe, eszek pár falatot, ami jól is esik, közben észreveszek egy magyar zászlót középen, egy korábbi augusztus 20-ai csúcsmászás emlékét, jó érzéssel tölt el. Majd lemegyek én is a matracomhoz, betakarózok és elalszom, kb. hét óra lehet. Nyolc óra után ébredek iszonyatos fejfájással, nézem az órám egy órát pihentem, nem értem, hogy lehet ez. Próbálok aludni, nem megy, nem hagy a fejfájás.

Harmadik nap. Szerda. 08.20. Hajnali egyig forgolódok, kikászálódok az ágyból, gyors kutatás az aszpirin után a táskában, pezsgő formula, víz nélkül öntöm a számba. Gyorsan vissza a takaró alá, mert itt a szobában azért hideg van. Elalszok, de nem sokáig, mert kettőkor mindenki felkel, zörögnek, csörögnek és pakolásznak. Gabi is felkelt, mondja, hogy indulni kell hátha sikerül a csúcs még ma. Szinte öntudatlanul mozgok, tea a konyhában, reggelizek sonkakonzervet, pici kenyeret, műzli szeletet. Felszerelést készítünk elő, meleg ruhát, kötelet, hágóvasat. Közben megemlítem a fejfájásom Gabinak, aki szerint hegyibetegségem lehet. Áh, biztos nem, maximum több idő kell, hogy megszokjam a magasságot. Három órakor lépünk ki a házból, gyönyörű tiszta idő van, felfrissülök a hűvöstől és tátott szájjal bámulom a csillagokat, álomszép az égbolt. Hamar a Grand Kuloárhoz érünk, itt van az első nem gyaloglós, hanem mászós szikla, bekötünk a drótkötélbe, lefagyott hó van, a kövek nem potyognak, így gond nélkül átjutunk. A másik oldalon szólok, hogy pihennem kell, alig kapok levegőt. Via ferrattás rész következik, közben függőlegesen felnézek és számomra nagyon meredeken több száz méterre fölöttem látom a többi mászó fejlámpáit csillogni. Picit tartok a meredekségtől, Gabi azt mondja II. szint csak, meg hogy nem sietünk. Ennek speciel örülök, nem tudok úgy haladni, ahogy szeretnék, Gabi mindig miattam vár, én meg csak támasztom a fejem a sziklának és próbálom visszatartani a hányingerem és levegőért kapkodok közben, amikor meg nem, akkor azonnal ott helyben jól esne aludni. Rendkívül erős szél van, néhol nem tudok továbbmenni, annyira kell kapaszkodni, hogy le ne lökjön a szikláról. Így telik el kb. öt óra, majd az utolsó 50 méteren már gépiesen akasztgatom a kantárt a drótkötelekbe, majd felérünk és én ennek nagyon örülök. 08 óra 40 perc van, lerogyok a hóba és megtámasztom a hátizsákom, nincs erőm, fáj a fejem. Félrehúzom a maszkot, hogy friss levegőhöz jussak, de úgy tűnik nincs, majd ennél a mozdulatnál érzem, hogy a hányingeremnek nem tudok megálljt parancsolni, úgyhogy a 3781 méteren lévő régi Gouter menedékház oldalát telerókázom, többször is. Ettől jobban vagyok, Gabinak a sanyarú Dr. Gregory House-t idéző ábrázatán látom, hogy Ő már biztos a diagnózisban. Felállok, bemegyünk a csillogó új házba lepakolunk, felmegyünk a meleg étkezőbe. Én egyből elkezdem szerelni az órámat, úgy is maradok sokáig, Gabi bökdös, hogy ez nem jó, induljak fel a szobába ott pihenjek. Szóval magassági betegségem van, nézem a tükörben az arcom, furcsán fel van puffadva, próbálok aludni, de fura álmaim vannak, félelmetesek többnyire. Számolom a pulzusom az ágyban, 100-110 pedig csak fekszek. Tüdőödémát vizionálok, meg szívmegállást, helikoptert, francia kórházat stb. Egy körül azért lemegyünk ebédelni, Gabi diktálja belém a folyadékot, fejenként 5 euróért veszünk 1,5 L vizet, teázunk, eszek néhány falatot, de nem sokat, inkább feküdni akarok, fáradt vagyok. Az étkező ablakán keresztül még csinálok pár képet az érkező helikopterről, amelyik a személyzetet hozza, majd megyek a szobába. Kezdődik a pulzusszámolás, semmi sem változott még mindig magas, hiába vagyok nyugalomban, az agyam jár folyamatosan, egyszerűen nem kapcsol ki, ha alszok, akkor rémálmaim vannak, ha nem alszok, akkor is zakatol folyamatosan. Hamar eluralkodik rajtam a félelemmel vegyes magány. Hat körül ráveszem magam, hogy teát főzzek, veszek még vizet 5 euróért. Közben Gabival megbeszéljük, hogy holnap az állapotom miatt lemegyünk a hegyről, valamint azért is, mert felfelé jövet az Ő hágóvasa kettétört. Ez minden vudu pap szerint rossz „juju” állítólag. Szóval megbeszélem a recepción, hogy a reggelit a hajnali kettő helyett, inkább hétre kérjük. Az étkezőben Gabi vált pár szót néhány magyarral, akik mára tervezték a csúcstámadást, de nem sikerült nekik sem a nagy szél miatt. Odakinn eközben esik a hó. Felmegyek az emeletre, ettől a pár lépcsőfoktól is elfáradok és kapkodom a levegőt, hát ez van, lefekszem inkább.

Negyedik nap. Csütörtök. 08.21. Hajnali kettő. A csúcsra indulók felkelnek, a zörgésre csörgésre már számítok. Elmennek, én, pedig visszazuhanok a rémálmok közé reggel hétig. Nagyon enyhe, csak sejthető fejfájással ébredek, szólok Gabinak, hogy menjünk enni. Éhes vagyok. A 20 eurós reggeli: két szelet 5 négyzetcentiméteres barna kenyér, 2 deciliter tea, vaj, lekvár, mogyorókrém vagy méz. Azért megeszem. Jól esik, főleg a tea. Közben Gabi közli, hogy némi kötél segítségével összebarkácsolta a hágóvasát, végül is egy jó suszter, mindent meg tud csinálni. Én meg mondom neki, hogy semmi bajom és erősnek érzem magam, akár a csúcsra is fel tudnék menni. Átvillan a szemén a remény, nemhiába hiszen kinn gyönyörű a napsütés és szélcsend van. Akkor induljunk hamar! Ismét öltözés, csúcstámadó szerelvény összeállítása, gyorsan teszünk teát a termoszba és indulunk is. Azért biztos, ami biztos alapon én egy tasak pezsgő aszpirint beborítok a számba. A Gouter háztól egy nem túlságosan meredek emelkedésű, széles, hóval borított hegyoldalon vezetett tovább az út a 4304 méteren lévő Dome du Gouter-ra. A szokásos tempónkban, gyakori megállásokkal haladunk, Gabi és én is jól bírjuk. A nap gyönyörűen süt, és tömeg sincs, köszönhetően a késői indulásunknak. Fél tizenkettőkor elérjük a 4362 méteren található Vallot menedékházat, ahol megpihenünk. Itt lehangoló látvány fogad, a ház belül tele van szeméttel, sebaj, egy zsák szemetet összekészítek, legalább nem a hideg padlón ülök.

Csinálunk egy bögre levest, amit igazságosan elfelezünk, eszünk csokit és olvasztunk havat. Mint kiderült ezt jobban tettük volna, ha a leves előtt csináljuk, mert odaégett íze lett a víznek, Gabi tesz bele pezsgőtablettát meg citrompótlót, attól jobb lesz, állítólag. Töltök én is a kulacsomba és indulunk tovább, valamikor később beleiszok ebbe az odaégett zacskós leves, hólé, citrompótló és pezsgőtabletta kombinációjából álló folyadékba, kegyetlen rossz, gyorsan el is döntöm, hogy lesz, ami lesz, ezt én nem iszom meg. A Bosses gerincen a lehető leglassabban kapaszkodunk felfelé, ez már nagyon kemény küzdelem. Nézek előre, minden kaptató után azt hiszem, ez a csúcs. Csak a sokadik emelkedő után jön az igazi csúcs, két mászó talán spanyolok indulnának lefelé, elkapnak, hogy csináljak róluk képet. Viszonzásul Ők is csinálnak pár képet rólunk, majd sietve mennek is. Ránézek az órámra 14:32, teljesen egyedül vagyunk az 4810 méteres tengerszint feletti magasságban az Alpok tetején, a nap szikrázóan süt, a panoráma lélegzetelállító.

Fényképezünk, csokit eszünk és iszunk egy kis meleg teát. Gabi még lenyom tíz fekvőtámaszt is. Én addig csak próbálom nézni a tájat, ami fenomenális látvány. Nem töltünk sok időt azért itt, utánunk nem jött senki a gerincen és ez nem véletlen, ereszkedés közben érezzük, hogy erősödik a szél. A Vallot házban ismét pihenünk, ahol hárman készülődnek a csúcsra, megemlítjük nekik a szelet, látszólag nem érdekli Őket. A szél lefelé annyira felerősödött, hogy nyomokat már csak néhol látunk a lefelé vezető úton. Hosszú gyaloglás ez, ami kikészíti a bal térdemet, de este hat óra körül ismét a Gouter házban vagyunk, megyünk fel a konyhába, jóízűen vacsorázunk, ismét elköltünk 5 eurót másfél liter vízre.

Fél nyolc körül beszélünk egy lengyel sráccal, aki itt maradt és nem tud lemenni a Tete Rousse házhoz vezető nélkül. Az alvásunkról kérdez, mi mondjuk, hogy itt alszunk az „ajtó mellett” hátha nem dobnak ki az éjszaka közepén. Közli, hogy ne is álmodjunk róla, ki fogják fizettetni a szállást, mert vele is kifizettették a 70 eurót, pedig lenn fog aludni a bakancsok között. Gabival összenézünk és tudjuk, hogy nem fizetünk ki 140 eurót az éjszakáért, lemegyünk. Gyors öltözés, és nyolckor már a 700 méteres sziklafal tetején via ferrátázunk lefelé. Szörnyen nehéz a haladás a meredek falon, főként a friss porhó megcsúszásától félek, nem tartja meg a hágóvasat. Gyönyörű naplemente közepette mászunk egyre lejjebb, nem gyorsan, minden lépést megtervezek előre. Viszonylag időben leérünk a kuloárig, tempósan átkelünk rajta, majd a hómezőn is a Tete Rousse-ig, de nem kanyarodunk balra a házhoz, hanem a Rognes gerincen megyünk le fejlámpával, szenvedek a térdem miatt ebben a kősivatagban, így néha-néha pihenünk egyet, de rendületlenül megyünk lefelé. Éjfélre érünk az Egértanyához, természetesen telt ház van, mindenhol hálózsákba csomagolt emberek, azért két hely még akad. Hálózsákba bújok, jól esik a meleg, hamar elalszom.

Ötödik nap Péntek. 08.22. Reggel nyolcig zavartalanul alszom. Gabi állítólag sokszor felébredt a mozgolódásokra, de engem nem zavart. Összepakolunk eszünk egy-egy csokit és megbeszéljük, hogy majd lent reggelizünk rendesen. Vizünk már nincs, abból az apropóból, hogy a tegnap esti készülődés közben Gabi palackját egyszerűen ellopták az öltözőben, szegényt már korábban az érkezéskor is meglopták, akkor a flaskáját vitték el, meg majdnem a kesztyűjét is. Tehát víz nélkül, fájó bal térddel botorkálok lefelé, de legalább innen nincs messze a fogaskerekű végállomása. Út közben a téma természetesen a folyadékpótlás, felidézzük a hűtőtáska és a csomagtartó tartalmát, megbeszéljük, hogy Gabi egy dobozos kólát fog inni, én meg egy másfél literes gazdaságos sárgarépa-narancs üdítőitalra fenem a fogam. 11 óra körül jön a szerelvény felszállunk, majd ismét a Bellevue állomásnál vagyunk, egyre gondolunk Gabival, amikor megnyomjuk a felvonóhoz vezető emelkedőt és elsőként lépünk a kabinba. Jól tettük, ugyanis a gondola hamarosan teljesen megtelik mászókkal, mi pedig jól megérdemelten ülőhelyen utazunk a parkolóig. A kocsit szerencsére nem szállították el így iszunk, sokat. Átöltözünk, majd Chamonixban találunk ingyen parkolót a sportcentrumnál. Onnan pár perc alatt a sétálóutcánál vagyunk, ingyen wifi, fényképezés, wc és bevásárlás után indulunk haza. Az út nem lett rövidebb, de viszonylag gyér forgalomban felváltva vezetünk hazáig. Iszonyatos fáradtságot érzek az egész testemben. Gabi megmondta az elején, egy korábbi mászása tapasztalata okán, hogy olyan fáradt soha nem volt, mint amikor megmászta a Mont Blanc-t. Tagadhatatlan, hogy én is így éreztem magam, de voltaképpen örülök a dolgok szerencsés kimenetelének és Gabi barátom nevében is köszönöm La Dame Blanche-nak, hogy megengedte a hőn áhított csúcs meghódítását. Ugyanilyen tiszta szívvel szeretném mindenkinek megköszönni a támogatást, főként a páromnak, aki hihetetlen megértést tanúsított, a családomnak és minden olyan barátomnak, akit ebben az időszakban elhanyagoltam.

„Köszönöm a napot,

Az álmot és a kedvet

És minden bánatot

Elfelejtek.” Juhász Gyula

Pécs, 2014. augusztus 25. Tóth Alex

Címkék: MontBlanc