Szóval ott fejeztem le az előző részt, hogy találtam vizet.
Aki az első részt nem olvasta, megteheti ide kattintva: Fel és le I.
Kezdett már nagyon unalmas lenni a fenyves, amikor kora délután megváltozott a vadcsapás, amin épp mentem…
Zene: Azért éppen ez, mert az egyedül túrázáshoz a blues illik és legalább néha rendes zenét is hallhattok. Ne csak mindig a teknőt vagy teknót vagy mit!
Kiszélesedett, mintha nem is vadak használnák! Igen ez emberjárta ösvény!
Ezt a talált cukorkás papír alapján állapítottam meg.
Ez aztán a zseniális következtetés, pengeéles logika! Egy Sherlock Holmes veszett el bennem! Valahol nagyon mélyen…
Ereszkedik az ösvény és épp jó irányba!
Lejjebb bükkösre váltott a fenyves.
Sejtettem, hogy valahol a Jád gátja, a kis tó felett lehetek. Leértem egy kis patak mellé azután egy kis hídféle egy folyón és valami murvával borított járt út. Ismerősnek tűnt a hely.
Akkor ismertem fel a helyet, mikor megláttam az épületeket!
- Hiszen ez a Négy-fenyő panzió a Jád partján! (Cabana Patru Brazi) -
Két éve a túra második körében ott hagytuk az autót. (Egy 4 napos és egy 3 napos kör volt, egy majdnem összeérő nyolcas.)
Akkor nagyon finom miccset ettünk ott.
Nem kérdés bemegyek!
Egyedüli vendég voltam. Némi beszélgetés a tulajjal és a feleségével, no meg a miccs sörrel.
A szemben ülő hátizsákot is megkínáltam, de nem volt éhes.
A tulaj három kiskutyája igen, de nekik meg csak egy kis tányértörlésre használt kenyeret adtam.
A beszélgetés kézzel, lábbal, angol román és magyar keveréknyelven történt! Próbáltam egy kis németet is belevinni, de nem voltak fogékonyak rá! Spanyolul és olaszul nem makogok, pedig attól lett volna igazi a bábeli nyelvzavar!
Étkezés után otthagytam a zsákomat és elmentem barangolni (értsd: bogarászni apróságokkal foglalkozni) a Jád mellett felfelé.
Természetesen fürödni is kell mert megizzadtam a melegben. Mindenhol meredek és csalános susnyás volt a part, ezért inkább visszafelé a panzió közelében kerestem helyet.
Elég nehéz volt az erős sodrásban ülve egyszerre kapaszkodni és fotózni.
Kristálytiszta, jéghideg, fantasztikusan üdítő volt a víz! Megszárítkoztam, ittam még egy sört. Felvettem a zsákomat és elindultam. Egészen a kis zúgóig jutottam…
Nem bírtam ellenállni a látványnak!
Ismét fürödtem egyet!
Mivel késő délután volt úgy döntöttem nem megyek el Biharfüredig, hanem visszamászok a gerincre éjszakára. (A part közelében nem volt alkalmas hely. A kis falu közelében meg nem volt kedvem éjszakázni.)
Erősen gyülekeztek a fellegek, tehát sátrat kell verni. Nem szeretek sátorban sem más zárt helyen aludni, de néha muszáj!
Kellemesen telt (volna) az éjszaka, de éjfél felé egy nagy lepke került a sátor külső huzata és a hálófülke közé. Felébredtem a verdesésére. Némi bontás árán sikerült kiszabadítani. Sajnos csak egy pillanatra láttam meg a fejlámpa fényében. Azt hiszem valamelyik bagolylepkeféle (Hadeninae) volt. Pontosan nem tudom megmondani melyik, mert nem vagyok lepkész. (A világon kb. 200.000 lepkefaj él. Nincs élő ember, aki mindegyiket felismeri.)
Alighogy elaludtam ismét zörgés ébresztett. Ezúttal a zsákom irányából celofán zörgése.
- Mi az ördög az már megint? -
Felkapcsoltam a lámpát. Egy kis erdei egér rágcsálta a puffasztott búzaszeletemet. Nosza, rendeztem egy hatalmas hajszát, hogy elkapjam. Nem sikerült, noha még a nyakamon és a fejem tetején is átszaladt. Egyszer csak eltűnt!
A hátizsák mögé futott be utoljára. Félre húztam a zsákot, ekkor jött a megvilágosodás és a bosszúság.
Ahol bejött ott ment kifelé is!
A kis piszok átrágta magát a hálófülke falán a zsák mögött. Bejöhetett volna a bejáraton is, hisz szokás szerint nyitva volt, de nem.
Inkább rágott!
Szerencsére a külső borítást nem bántotta és nem a fülke alját, rágta ki.
Azt hittem elment leoltottam a lámpát és visszafeküdtem. Még el sem helyezkedtem, megint a zörgés.
Lámpa fel és újabb hajsza!
Megint meglépett!
Ez nem fog elmenni!
El kell kapni és elvinni a közelből, mert nem fog békén hagyni.
Itt a vadászat ideje!
Leoltottam a lámpát és kezemben a pólómmal ugrásra készen vártam. Kis idő múlva ismét kezdődött a zaj. Lámpa fel és rádobtam a pólót. Elkaptam őkelmét! No, kifelé a sátorból és irány a közelben lévő kis erecske. Megúsztatom lefelé abból majd okul.
Félt szegény, mert közben belepisilt a markomba. Mérges voltam a sátor miatt, erősen dobtam, hogy beleragadjon a sárba. Sajnos a lámpa fényénél egy nagy követ találtam el. Nagyot koppant és…
Sajnálom kis barátom nem akartam az életedre törni! Baleset történt!
Ezúton is kérlek, bocsáss meg nekem!
Sohasem ölök állatot, még egeret sem!
Néhány embernek nevezett lény-t lelkiismeret furdalás nélkül, de állatot nem!
Nehezen aludtam el, lelkileg nagyon megviselt a dolog.
Reggel kerestem, de nem találtam azon a környéken ahová este leesett. Vagy megúszta a dolgot és elment, vagy valami ragadozó akadt rá az éjjel? Nem tudom!
Egyébként az egész túra folyamán rengeteg egeret láttunk. Enyhe lehetett a tél, sokan túlélték. Esetleg kevés a ragadozó? (A ragadozók száma mindig a táplálék mennyiségével arányos!) Nem tudom a választ.
Nem ő volt a tettes ezt a képet két nappal azelőtt egy másik idősebb példányról készítettem.
Nem szeretem a rágcsálókat, (még a tengerimalacot és a nyulat sem) inkább igyekszem magam távol tartani tőlük. Azt mondják a patkány nagyon intelligens állat. Lehet, hogy azért nem szeretem, mert magasabb az IQ-ja mint nekem???
Reggel gyorsan összepakoltam és ettem egy keveset. Szerencsére éjjeli látogatómat nem érdekelte a kenyerem és a hátizsákot sem rágta meg. (Első túrás a zsákom. Az előző 10 év és kb. 10-12.000 km után nyugdíjba vonult. Kár lett volna mindjárt az első túrán…)
Az eső még nem esett, de erősen borult volt az ég. Alighogy elindultam rákezdett. Először csendesen, azután mintha dézsából öntenék. Ekkor már leértem és az úton voltam. Négy kilométer Biharfüred. Az esőkabát ellenére bőrig áztam. Balról, a hegyoldalról a máskor békés kis erecskék, mint megannyi félelmetes vad folyó, ontották vizüket az útra. Bokáig, lábszárig gázoltam a sáros vízben. Néha csak sejtettem hol az út.
Mikor a falucskába értem kissé mérséklődött az eső.
Valahol meg kell kissé szárítkoznom és utána fel a Kishavas felé. A panziótól is vezet egy jelölt ösvény egyenesen a Lóhavasra. Két éve jártam rajta eső után. Akkor lefelé jöttünk, de nagyzsákkal az sem volt egyszerű! Meredek, sáros, csúszós és susnyás! A látottak alapján nem nagyon használja senki. Ezért inkább kerülök egy kicsit.
(Előző nap ott, ahol a kutyák megtámadtak csak tovább kellett volna menni kelet felé és elértem, volna valahol a kékkel jelzett túraösvényt! A Lóhavas felé vezet, arra már jártam tavaly is. Menjen a jelzetten, akinek nincs jobb dolga!)
Csak egyetlen szárítkozásra alkalmas hely van a kis üdülőfaluban, a szálloda. (Jadolina Hotel) No, ha így meglátnak, nem tudom mi lesz? Egy ázott, sáros, koszos, szakállas, ápolatlan külsejű vadember egy ilyen puccos helyen!
Sohasem voltam még a hotelben, noha sokszor jártam már arra. A zsákot azért illemtudóan letettem kívül, az ajtó előtt. Beléptem, s láss csodát, nem vágtak ki, mint a macskát sz@rni!
Kértem egy kávét és egy sört. Még az ára is barátságos volt, akárcsak a csinos pultos hölgy. Megpróbáltam elmutogatni neki, hogy maradok egy kicsit, amíg kissé megszáradok. Megértő volt. Gondolom, már megszokta a viharvert túrázók látogatását.
Szívem szerint megpróbáltam volna mást is elmutogatni neki, de akkor biztosan kihajítottak volna!
Telefonáltam haza és sms-t írtam a túravezetőnek, hogy tudja, hol vagyok és mi a szándékom. Válasza láttán már nem indultam el felfelé.
Később összefutottam még két túratárssal, akik rövidítettek a túrán.
Estére kitisztult valamennyire az idő és másnapra mintha nem is lett volna az előző napi ítéletidő. Ott lenn a völgyben minket legalább a szél nem ért, de túravezetőnk fenn orkán erejű szelet is kapott az eső mellé, de erről később még ejtek szót.
Másnap szárítkozás és áfonyaszedés volt a program, amíg a tv. leér.
Lábainknál a rengeteg áfonya és ha felnézünk a kilátás!
Míg száradtam másoknak is segítettem megszáradni.
A Földi poszméh ugyan a fullánkos darázs alkatúak rendjébe és a méhfélék családjába tartozik, de nyugodtan meg lehet fogni, mert igen békés jószág. A szakemberek szerint van fullánkja és tudja is használni, de engem még sohasem szúrt meg egy sem. Néhány éve garázsom padlására költözött be egy kolónia. Nem bántottam őket, pedig ha zörögtem rengetegen rajzottak elő. Nem bántottak ők sem csak zümmögve fenyegetően köröztek körülöttem.
Csak egy nyáron át él, a család!
Nem bántanak, ti se bántsátok őket!
Kedvelem ezeket a szép és szorgalmas kis rovarokat, melyek nélkül a növényvilág nagy része beporzás hiányában kihalna. A képen jól látható a hátsó lábára ragadt virágpor.
Miután megszáradt a szárnya és kissé felmelegedett, elrepült.
Azért ejtettem néhány szót róla, mert mint említettem fontos szerepe van a növények szaporodásában és ő lett a 2014-es év rovara. (A Magyar Rovartani Társaság választása alapján.)
Ez az Atalanta lepke miért pont a büdös ázott zoknimon érzi jól magát, ki tudja?
A túrázók letértek az ösvényről mikor odaértek a zoknimhoz. Gondolom az erős mágneses hatása megzavarta a gps-üket!
És bosszankodjunk is egy kicsit!
Áprilisi blogomban (Április vagy á, Pilis címmel) már írtam a jelzésfestésekről. Nos, íme az újabb gyöngyszem: Hrrrrrrrrrrrrrr!
Még a túra elején készítettem ezt a nem túl jó képet valahol a Tisza-kő táján! Nem túl jó, de azért világosan látszik a jelzés alatt eldobott kékfestékes doboz.
Ha ez az ára a jelzésnek, akkor inkább nem kell a jelzés!
Vigaszt esetleg egy dolog nyújthat: Már tudom, nem csak a magyar jelzésfestők semmirekellőek, hanem román társaik is!
Az elkövetőket nem lenne szabad kiengedni a városnak nevezett állatkertből!
Még próbaidőre sem!
Akkor és ott, ennél sokkal csúnyább gondolataim voltak, de az nem papírra, bocsi képernyőre való. (B♫♣☼♀╝+ GY♂▼¶‼ ! valami ilyesmit! Magyarul rossz szagú növényi táplálékfelszívó és támasztó szerv! Mármint aki eldobta!)
Szóval csak bezárnám őket a városba éljenek ott és fulladjanak bele a saját szemetükbe és a saját maguk által szennyezett levegőbe!
Hogy mégse maradjon rossz utóíze a blognak:
Egy névtelen kis patakocska:
Sajnos nem sikerült fürödni benne olyan meredek helyen volt. Folyásirányából ítélve a Jádot táplálja északkelet felől.
No, de térjünk vissza a történethez. Délután megérkezett a túravezető is. Telefonon egyeztettünk, merről jön le. Felmentem elé egy darabon, hogy segítsek fáradt társamnak, de nem engedte. (Igaza volt! Én sem hagytam volna, hogy más vigye zsákomat az utolsó kilométeren!)
Este C barátommal még egy kellemes estét és éjszakát töltöttünk Biharfüred felett.
Megérkezése után még átgyalogoltunk egy miccsre és egy sörre a Négy-fenyőbe. Mikor megtudta, mit ettem előző délután, nem tudott nyugodni. Aznap pedig már legyalogolt vagy 20 kilométert a nagyzsákkal, de azt mondta megérte azt a plusz nyolcast!
Este a tűznél még ittunk rá egyet-kettőt a szállóban vett sörből.
Már napok óta feszült és dühös volt, a csapat fegyelmezetlensége miatt.
Most végre kiengedte a gőzt.
Rosszul kezdődött számára a túra, mert indulás után jutott eszébe, hogy otthon maradt a fényképezőgépe. Szenvedélyes fotós, igényes képeket készít! Nagy bánat volt számára hogy nem tud fotózni.
Utána a csapat szétszakadása miatt bosszankodott. Ráadásul a végén mint említettem a viharban ragadt. Nem saját jószántából!
Ázott-fázott a gerincen, mert a csapat többi tagja behúzódott egy esztenába, csak épp őt felejtették el, tájékoztatni róla. Négy órát várt egy fólia alatt a viharos szélben, esőben ázva-fázva, fent a gerincen! Ha értesítik, hogy leállnak, ő is lehúzódhatott volna a völgybe, kényelmesen sátrat verhetett volna az Oncsásza rétnél!
A túravezetőt lehet szívatni, de ha ő teszi cumira a csapatot, akkor kitör a balhé! Ez így nem igazságos!
Mindezektől függetlenül ő is élvezte ezt a túrát akárcsak a túra többi résztvevője!
Búcsúzóul, nektek is hasonlóan szép túrákat kívánok!
Címkék: Túra Erdély