Kapcsolatom a Tátrával teljességgel rendezetlen. Ígéretes kezdést követően minden további szándékom dacos ellenállásba ütközött a hegy részéről; az első kirándulás csúcsmászását követően 1700m fölé soha többé nem jutottam. Kicsit kezdett már misztikussá válni, ahogy válogatott időjárási fortélyokkal veri vissza a hegység minden kísérletemet. Talán teljes érdektelenségbe fulladt volna ez a viszony – hiszen hozzánk a Maglić, Durmitor és a Szlovén-Alpok is közelebb esik – ha nem éreztem volna egyre intenzívebb sóvárgást a Sas-út végigjárására. De éreztem, s az idei nyár egyik programja lett volna ez, ha nem jön közbe az az apró malőr, hogy a meglehetősen korán, már februárban megkezdett hegymászó szezonban a barátaim és harcostársaim ilyen célra szánt szabadidejét jórészt feléltük, s a nyár derekára csapat nélkül maradtam.

Ha azonban a vágyam a Mennybéli szándékával találkozik, ő mindig előáll valami frappáns megoldással, így nagyon meg sem lepődtem, csak pislogtam egy jó nagyot, amikor Tomi közzétette, hogy tapasztalt túratársakat keres (kettőt) a Sas-útra. Mindjárt írtam is neki, hogy én is terveztem ezt, így ha vakulás, sántulás történne a csapatban, nyugodtan szóljon, s jövök beugrónak! Tomi válaszából megtudtam, hogy már tagja vagyok a csapatnak, így a hátralevő három hetet intenzív várakozással-vágyakozással tölthetem.

Az előzetes levelezésből aztán hamar rájöhettem, hogy a Sas-út ugyan lényeges, de nem kizárólagos eleme lesz a túrának, s a résztvevőknek esze ágába sincsen ától cettig végigjárni azt, de nem is baj. Ez most legyen felderítés, aztán majd egy kellően motivált és kiképzett hegymászócsapattal úgyis visszatérek. Motiválni nagyon tudok, ha magam is motivált vagyok...

Ólomlábakon jár az idő, rettentő nehezen telik a három hét, de végre eljön a mi időnk, s egy hajnali órán beszállok az idegen autóba – a résztvevők egyikével sem túráztam még – aztán TŰZ!!!

A felvidéki Árva vára az első megállónk. Háromszor jártam ugyan itt, de az utolsó is 1991-ben volt, így nem bánom, hogy megnézzük. Szépen konzervált, múzeumnak berendezett várkastély, 2 órás, kiadós, szlovák nyelvű idegenvezetéssel... Most valahogy nem hangzik el annyi történelmi csacskaság, mint a szocialista időkben, legfeljebb az lep meg – de az sem nagyon – mikor a Kossuth-címert osztrák-magyarnak titulálják. De több is veszett Trianonnál, lapozzunk!

Rekkenő hőségben indulunk tovább, s kora délutáni zivatarban érkezünk Zakopánéba. A hatalmas embertömeg a Balaton fénykorára emlékeztet, mégsem zavaró, mert senki nem türelmetlen. Különben is, számomra Délkelet-Lengyelország a meseházaival, fenyőerdőivel, gyönyörűséges folyóival, izgalmas bérceivel, s nem utolsó sorban ódon váraival mindig Lolek és Bolek meseországát jelentette, s ezt a hitemet nem hagyom megrendíteni.

Felbuszozunk a Gáspár-csúcsra induló lanovka kuznicei állomásához, s a felvonó gondolája perceken belül elszakít, feltép bennünket az anyaföldről. Imbolygós repülés... odafönt a csúcs viharban... az alig negyedórás út alatt azonban konszolidálódik odafönt az idő. A felső állomáson és környékén hatalmas tömeg: babakocsis párocska, apácák, nyaralók, mindenki, aki épp ráért, mint a dalban: óvódások zöldet látni, egy sárkány, akit hoztak szállni, sok román bácsi, a Horváth Charlie, stb.

Minél előbb szabadulunk is a tömegtől, s indulunk keletre a főgerincen, ahol a legsűrűbben feketéllnek a hegyek, konkrétan a Świnica felé. A gerinc bal oldala a Lengyelország, jobb oldala Szlovákia; a Csendes-völgy, túlsó partján a Liptói-Kereszt-hegy tömbje, mellette a Kriván magasodik, szokatlan nézetből: hátulról. A kirándulók lassan elfogynak, a Nyugati- és Magas-Tátra határát jelentő Liliom-hágóig már csak a hozzánk hasonlóan elvetemült bakancsos-hátizsákos turisták jutnak el. Innentől kezdve tehát már a Magas-Tátrában járunk. Az egyetlen baj csak az, hogy ronda fekete fellegek jönnek szembe és takarják el a Świnica (2300m) csúcsát – ahová szerettünk volna még ma felmászni.

Nocsak! Már megint kezdődik? Igen! A Świnica-nyeregbe (2051m) már zuhogó esőben érkezünk. A szél is feltámad. Meg vagyok átkozva! 1986 őszén egy egyetemi kirándulástól kis időre (engedéllyel) elszakadva a Kościeliszko-völgyből másztuk meg boldogult emlékű Breuer Laci barátommal a Vörös-hegyek (Czerwone Wierchy) legmagasabb csúcsát, a 2096m magas Ciemniakot. Azóta egyetlen tátrai csúcsra sem jutottam fel, az időjárás mindig durván közbeszólt – én meg nem erőltettem. Nagyon csúnya halott szokott lenni azokból, akik alkalmatlan időjárás mellett erőltetik a csúcsmászást...

Természetesen a Świnica megmászását elvetjük. Nem veszélytelen hegy ez, nagyon nyomorultul érezném magam ilyen időben a falon. A többiekben még annyi elszánás sincs, mint bennem, így a nyeregből vita nélkül lekanyarodunk a Gąsienica-völgybe. Közben azon tűnődök, meséljek-e az átkomról a társaknak, de aztán úgy döntök, nem nagyon dicsekszem ezzel, nehogy véletlenül engem egyenek meg vacsorára, biztos, ami biztos alapon...

Nem sietünk, hiszen a csúcsmászás is belefért volna az időnkbe, így zergéket fotózva, áfonyázva, jól megázva, két óra alatt érkezünk meg a Hala Gąsienicowa (Gąsienica-tisztás) nevű erdőben álló, kicsit kísértetkastélyra emlékeztető Murowaniec-turistaházba (Schronisko Murowaniec, 1500m). A hely régen nyilván irtásos havasi legelő volt, amit mára nagyrészt visszahódítottak a nyitvatermő fásszárúak: törpefenyő, luc és cirbolya.

Az igen nagy forgalmú házban egyetlen éjszakára sikerült szállást foglalnunk, ami nagyjából be is határolja a lehetőségeinket. Bejelentkezünk az emeleti recepción, leperkáljuk a jelentékeny szállásdíjat, s elfoglaljuk 4 ágyas szobánkat. Itt – az alpesi turistaházakkal ellentétben – nincs pacsker-kultusz, van viszont szőnyegpadló, normális fényerejű lámpa, törölköző, zuhany (ingyenes hideg-meleg vízzel). Mondjuk, nekem mára elegem van a vízből, de majd legközelebb...

Lemegyünk az étkezőbe. Az étlapról nagyjából csak az árakat értjük, de ezek színvonalát elnézve teljesen érthetőnek tűnik, hogy bankkártyával is lehet fizetni. Korábbi tapasztalataim alapján sokat nem várok a lengyel konyhától. Nagy szkeptikusan rendelek egy menüt s kapok egy ígéretes színű, ám csaknem ehetetlen céklalevest, meg valami kolbászos-szalonnás káposztát, krumplival. Ez már használhatóbb, sőt, a krumpli egyenesen jó! A többiek szintén a menüvel, illetve tárkonyos krumplilevessel próbálkoznak. Mindenki önzetlenül kínálgatja ravasz ízű kajáját a másiknak... azt hiszem, jobban jártak volna, ha engem esznek meg... ám végeredményben szinte minden elfogy a tányérokról, én meg maradok.

A hosszú és nehéz nap után egyetlen napirendi pont van még hátra: a másnapi haditerv megbeszélése. Előkerül az ötezres méretarányú részletes térkép és Nagy Árpád („Tátraturista”) leírásai. Örömmel látom, hogy mindenki a kellő komolysággal áll a dologhoz és már otthon is készült, nem kell az útvonalat érintő alapvető dolgokat elmagyarázni. Minden körülményt figyelembe véve úgy döntünk, hogy a Sas-út keleti harmadát célozzuk meg másnap. A Gąsienicai-Fekete-tótól felmászunk az Északi-Gránát-csúcsra (Skrajny Granat, 2226m, a megbeszélés ezen részénél csendben lapítok a tátrai csúcsmászásokat illető szörnyű titkommal), s innen a Kereszt-nyeregig (Krzyżne, 2112m) kell eljutnunk, mivel menet közben kiszállási lehetőség nincsen. A 4,3km hosszú Sas-útból ez ugyan csak kb. 1,5km, de az legalább végig nehéz, benne van – a kitettségtől eltekintve – ennek a speciális útvonalnak minden nehézsége és minden gyönyörűsége. Négykor ébresztő, ötkor indulás, nyomás aludni, hajrá!

Fél ötkor sikerül is felkelnem. Délről ronda fekete fellegek jönnek át a főgerincen, de amúgy nem történik semmi különös, így gyors hadireggelit követően öt húszkor el is indulunk. A Fekete-tóban (Czarny Staw Gąsienicowy, 1620m) kacsák fürödnek, s ösztönösen rákezdek a „Kis kacsa fürdik” kezdetű dalocskára, mit sem zavartatva attól a ténytől, hogy ez a fekete tó már eleve Lengyelországban van.

Még a tavat kerüljük, amikor elered az eső, ami torkomra fagyasztja a dalolászást. Nem ezt ígérték, így mélységesen fel vagyok háborodva, ami persze mit sem segít. Hamarosan elágazáshoz érünk: lehetne menni tovább, a Zawrat felé, ahol ez az egész sasos őrület elkezdődik, mi azonban innen balra felkanyarodunk a hegyoldalba, hogy a Gránátokon kapcsolódjunk bele az útba. A lányok bejelentik, hogy ők itt ezt abbahagynák. Szuggesztíven közöljük velük, hogy ez marhaság. Fél hét van, a nagyvárosokban még el sem kezdődött a nap. Halálra fogják magukat unni, mire mi visszaérünk, úgyhogy szépen jöjjenek csak!

Jönnek... Törpefenyvesben, törmeléken kapaszkodunk feljebb és feljebb. Egyre inkább madártávlatból szemlélhetjük az alattunk húzódó gyönyörű tavat, a Kościelec, Świnica, Zerge-hegy és a Gránátok által közrefogott vad szépségű völgykatlant. Az eső fokozatosan eláll, a törmelék elfogy, megjelennek az első láncok, mostantól a szálkőzeten mászunk. Gránit, ahogy eddig is grániton jártunk.

Mormotafütty fenyegető veszélyre figyelmeztet. Felkapjuk a fejünket, s lám, nem is messze két hatalmas szirtisas köröz. Alaposan szemügyre vesznek bennünket, mi meg őket. Viharvert tollazatukon látszik, hogy bár szép, de piszkosul kemény az élet idefönt. Már a szemközti Kościelecnél (2155m) magasabban járunk, egyre vadabb sziklák és gyönyörű zergevirágok között, aztán... felérek a csúcsra. Megvan az Északi-Gránát-csúcs, 2226m. Megtört az átok! A panoráma elképesztő: alattam egyik oldalon a soktavú Gąsienica-völgy, másik oldalon a Lengyel-Öt-tó völgye, azon túl a csúcsok és tornyok rengetege, a Magas- és a Bélai-Tátra. Percekig egyedül vagyok a csúcson, van időm értelmezni, feldolgozni a velem történteket és a látottakat. Készítek pár csúcsfotót, majd a délről bejövő út nyomvonalát fürkészem (borzalmas), meg a tovább vezető utat, amin menni fogunk. Ez nem néz ki olyan borzalmasnak, mint amilyen valójában. Ránézésre itt az inkák krumplit termelnének. Pedig nem...

Közben megérkeznek a többiek is. A felhők között belenézve a Gránátok gerincútjába csak úgy kommentálom Tominak a látottakat: „Nagyon zord világ ez, te!”.

Aztán végre megindulunk a Sas-úton. Láncos ereszkedés következik, meglepően mélyre, a Gránát-csorbába (2145m). Hamarosan megértem, hogy mitől nehezebb ez az út, mint pl. a Dolgi hrbet a Kamniki-Alpokban. Attól, hogy itt jelentős, százméteres szintkülönbségeket kell mászni föl és le; az egész útvonal hosszában (4,3 km-en) valami 1000 métert. De nincs időnk egyéni sérelmeink dédelgetésére, haladunk tovább! A csorbából benézünk az Öt-tó völgyébe, s már mászunk is fölfelé. Létra, lánc, van itt minden! Igaz, van, ahol a lánc alól a lépésül szolgáló szikla már régen leszakadt, de sebaj. Egyelőre magunk vagyunk az útban, bőven van időm kitalálni a továbbhaladás módját. Mászunk egy kicsit fölfele, egy kicsit lefele, aztán sokat fölfele és sokat lefele. Visszanézek a Gránátra, s látom, hogy légvonalban még csak valami 200 métert ha haladtunk, miközben összeszedtünk már ugyanannyi szintkülönbséget. Hát ez... ez így el fog tartani egy ideig... Vannak persze haladósabb szakaszok is, amikor hosszan harántolunk egy ferde táblán, beleterhelve a láncba, néhol pár méter vízszintes ösvény is akad, de előbb-utóbb valami törmelékleeresztő kuloárban találjuk magunkat mindig, ahol vagy föl, vagy le kell menni.

Aztán jön egy érdekes rész. Felharántolok egy táblán a pengeéles gerinc (Buczyna-taraj) apró, alig lekvárfőző üstnyi csorbájába. A túloldalán le kell ereszkedni, a csorbában azonban jól esik egy kicsit ülni, visszanézni az utánam jövőkre. Erzsi ugyanígy elidőz ott, aztán sorra, mindenki. Kisvártatva végzünk az átkeléssel és indulnánk tovább, lefelé, a lánc mentén, amikor iszonyú robajjal szakad le a fejünk fölött … egy sas. Az egyik viharvert öreg. Utánunk érkezett, ugyanabból az irányból, északról, csak nálunk egy kicsit gyorsabban, így nem láthatta, hogy ott molyolunk a környéken. Ő is leült a pengeélen – merthogy jó ott üldögélni egy kicsit – csakhogy mi még ott álltunk, alig 2-3 méterre, alatta. Előbb ő ijedt meg tőlünk, aztán meg mi tőle, ahogy iszonyatos robajjal átstartolt. Lehet, hogy káromkodott is az öreg sas, erre most így hirtelen nem is emlékszem... Szóval Sas-út. Már értem...

Egy eléggé kellemetlen és hosszadalmas, csak alsó szakaszán biztosított ereszkedés következik aztán, instabil törmeléken – itt, ha jól emlékszem, nem a sas káromkodott – innen viszont gyönyörű szép, láncos mászások felfelé, egy kuloárban, majd a Nagy-Buczynowa-torony oldalán át a Kis-Buczynowa toronyra (2171m), aminek a tetején állni nagyon jó dolog, lejönni róla annál körülményesebb, mert egy kicsit kitett hely – de hát mi mást várhatnánk egy tátrai toronytól?

A toronyról a Kereszt-nyeregig (Krzyżne, 2112m) már szinte sétaút vezet. Jelenleg a Sas-út ezen szakaszának itt a vége. Eredetileg tovább vezetett a Mickiewicz-vízeséshez, de ez ma már nem használatos és nem is jelzett (állítólag hosszú és nem túl változatos) út.

A forgalommal szerencsénk volt: szembe talán egy féltucat ember jött, mögöttünk talán kettő. A Gránát-csúcson viszont egész nap nagy forgalom volt, és maga a Kereszt-nyereg is folyamatos forgalmat bonyolít, mivel ez az Öt-tó völgyének egyik hagyományos lejárata.

A nyeregben megebédelünk. Közben arra jár egy zápor is – mondom, nagy a forgalom errefelé. Leereszkedünk a Pańszczyca-völgybe, s megkezdjük a végeérhetetlen vándorlást vissza, a Murowaniec-házhoz, majd onnan tovább, le, Zakopánéba, ahol aztán éjféltájt olyan sültet vacsorázok, hogy a világon bárhol megállná a helyét, néha még ma is azzal álmodok, pedig már eltelt csaknem egy hét.

* * *

Benyomásaim a Sas-útról? Teljesen abnormális dolog egy arra alkalmatlan gerincen turistautat kijelölni és kiépíteni. Csakhogy a Tátra nemzeti ügy volt a XIX. század második felének Lengyelországában, ami rögtön érthetővé teszi a normalitás hiányát. A nemzeti ügy az más... Nemzeti ügyben mi sem ismerünk tréfát! De ha már egyszer létezik (1903-1906-os kiépítése óta), meg kell becsülnünk és csak örülhetünk neki, hogy sok vita ellenére megőrizték nekünk ebben az ősi formájában: nem építették át drótköteles via ferrátává, de nem is lehetetlenítették el a használatát hozzánk hasonló egyszerű bakancsosok számára. Kemény meló, hatalmas élmény... és az átok is megtört! Szóval... I'll be back, kedves barátaim! Hamarosan visszatérek, sasot riogatni! Cześć!

További képek:

Árva vára: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/ArvaVara?authuser=0&feat=directlink

Gáspár-csúcs: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/KasprowyWierch?authuser=0&feat=directlink

Sas-út: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/OrlaPerc?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Tátra