Indulás: Nagymarosról, július 6-án, reggel fél tízkor, a húgommal, hirtelen ötlettől vezérelve.

Útiterv: az nem volt.

Útvonal: Szobig a kerékpárutat követtük, ott kis pihenőt tartottunk a Zátony büfében (melegen ajánlom mindenkinek), aztán Ipolydamásd-Letkés-Ipolytölgyes útirányon át eljutottunk Vámosmikoláig. Ott meglepetten észrevettük, hogy - vasárnap lévén, amit természetesen nem kalkuláltam bele - egyetlen bolt sincs nyitva, vagy ha mégis, nem lehet ehető dolgokat kapni. Levontuk hát a következtetést, hogy ha legközelebb kis falvak felé indulunk, vagy legyen nálunk valami ennivaló, vagy osszuk be úgy az útvonalat, hogy útbaessen legalább egy turisztikailag jelentősebb település, ahol az éhes bringás vasárnap is megvendégelheti magát.

Ez az állomás esetünkben Kemence lett, majd onnan színtiszta kalandvágyból Diósjenő felé indultunk tovább. Az út gyönyörűnek ígérkezett, de aztán hamar kiderültek a turpisságai. Először a nyomott levegővel magyaráztuk a tényt, hogy bár eléggé tekerünk, mégis alig haladunk valamit ("A kend levegője is sürü?"). Aztán kezdett gyanússá válni, hogy itt még a lejtők sem lejtenek úgy igazán... Aztán, már eléggé kifáradva jöttünk rá, hogy az út valójában nagyon enyhén bár, de folyamatosan emelkedik.

A környezet és az út minősége, valamint az, hogy autók szinte egyáltalán nem jártak arra (valójában ugyanis az egy erdészeti magánút), némileg kárpótolt a fáradalmakért. Még szerencse, hogy az emelkedő csak kb. félútig tartott, majd "átbillent" egy irgalmatlanul, szinte már életveszélyesen kacskaringós lejtőbe, amin egészen Diósjenő határáig gurulhattunk.

Az út hátralévő része nem egy követendő példa azoknak, akik ódzkodnak a forgalmasabb autóutaktól. Diósjenőtől ugyanis két útvonal mentén lehet továbbmenni, Királyrét és Nógrád felé. Mi, mivel a bringák nem voltak alkalmasak a Királyrétre vezető nyolckilométeres murván való tekerésre, ez utóbbit választottuk, és csak miután Nógrádra értünk, szembesültünk azzal, hogy ha haza akarunk jutni, vagy megteszünk egy hosszabb szakaszt a 2-es főúton, vagy fordulhatunk vissza. Itt már menthetetlenül eltévedtem volna, de szerencsére a húgom, aki már többször túrázott erre és "ismerte a járást", szerencsésen kivezetett a kalamajkából. Ez az útszakasz már amúgy sem valami ideális kerékpáros túraútvonal. Egyrészt az aszfalt minősége kritikán aluli, másrészt hatalmas emelkedőkkel tarkított, amik egy magamfajta kimerült kocabringásnak jobbára megmászhatatlannak bizonyultak.

Úgyhogy lesz-ami-lesz alapon (mint ahogy a túra összes megelőző szakaszáát is terveztük...) nekivágtunk a főútnak, és az első adandó alkalommal, azaz Szendehelyen le is tértünk róla. Még szerencse, hogy ez az útszakasz viszonylag gyors, ebben az irányban majdnem végig lejt, és csak igazán rövid szakaszon követett egy irdatlan kamion, ami a kanyarok és a szembejövők miatt nem tudott megelőzni. Na azt az élményt nem kívánom senkinek.

Szendehelyről Katalinpuszta felé már egykettőre lejutottunk Verőcére, onnan pedig vissza Nagymarosra a kerékpárúton. Kicsit fáradtnak éreztük magunkat, de az csak később derült ki, hogy azért, mert az eredeti elképzelésben szereplő 50-60 km-e "lájtos túra" helyett helyett 117-et tekertünk aznap.

Címkék: Kerékpártúra Börzsöny