A Kamniki-Alpokról (Steiner Alpen), bár itt van a közelben, valahogy soha sem lehet hallani. Nem tűnnek el benne magyar turisták és nem szerepel a horror-statisztikákban. Szép csendesen megbújik az osztrák-szlovén határvidéken a Karavankák mellett, és ha az ember Szlovéniára gondol, az biztos, hogy ez a hegység nincs ez első tíz dolog között, ami eszébe jut. Aki egyáltalán hallott róla, az sem nagyon tudja elképzelni, hogy milyen, mert az autópályáról sem igen látszik.

Több évtizede kerülgettük egymást, aztán az ősszel gyökeret vert bennem a gondolat, hogy oda el kell mennem. (Ebben nagy szerepet játszottak Rok Eržen hegymászó-blogger remek fotói is.) Szereztem jó szlovén térképet kalauzzal, aztán vártam az alkalmat, hogy a gyökeret vert gondolat szárba szökkenhessen.

Túl sokat nem kellett várnom: amikor Attila jelezte, hogy a várható gyermekáldás miatt júliusban már nem nagyon akar elutazni, de jó lenne, ha előtte még elmennénk valahová, egyetlen szó, a sejtelmesen hangzó „Grintovec” volt a válaszom. Ezt aztán közfelkiáltással el is fogadtuk.

* * *

Grintovec: a Kamniki-Alpok legmagasabb csúcsa, a maga 2558 méterével. Van még további 3 kétezer-ötszázas a csoportban, s összesen valami 28 darab 2000 méter feletti csúcs. Itt található az Alpok legkeletibb fekvésű gleccsere – már ami mára maradt belőle – a Skuta (2532m) oldalában.

A Grintovecnek nincsen valami megveszekedett híre. Ha babakocsit feltolni nem is lehet rá „csak úgy”, felgyalogolni különösebb nehézség nélkül lehet déli irányból. Lenézni azért nem kell, mert így is elég nagy hegy, nemcsak holmi csúcsocska. Egyrészt délnyugaton tszf. 600m-ig leér a lába, másrészt pedig jelentékeny északi, keleti és nyugati fala van. Az 500 méteres északi fal peremén is vezet út a csúcsra mindkét irányból; jó kitett, vasalt.

A csipkés gerincek látványát, szédítő dimenziók élményét fokozza még, hogy a télen jó 4 méternyi hó esett, s ebből június második harmadában még sok odafent van. A nem túl távol eső Kredarica meteorológiai állomása (a Triglav alatt) 2500m környékéről még másfél méteres adatokat közöl, tehát vidám mix-túrára készülhetünk, s ennek megfelelően állítjuk össze a felszerelést: sisak, jégcsákány, hágóvas és kötél.

* * *

Cille (Celje) után lehajtunk az autópályáról, s hegyi falvak sorát elhagyva Kamnikba (Stein) érkezünk, ahol szinte ránk zuhan a napfényben fürdő hatalmas hegyek látványa: A Grintovec és a Skuta hófoltos mészkőpiramisa, s az őket összekötő gerinc, a Dolgi hrbet. A Kamniška Bistrica patak völgyén autózunk tovább, fel a Dom v Kamniški Bistrici (600m) parkolójáig, ahol rövid pihenőt tartunk, legfőképp azért, hogy meggyőződjek arról, tényleg semmi nem tiltja azt, hogy tovább autózzunk a völgyben. Az összes túraleírás és menetidő ugyanis a völgy végében (V Koncu) levő teherfelvonó alsó állomásától indul, s nyilván a kolbász meg a sör is feljut valahogy odáig. Minden elágazásnál a jobbik utat követve, s 300m szintet megspórolva hamarosan oda is érkezünk. Az út mellett rengeteg autó és kisbusz áll, hiszen vasárnap délután van, de azért jut nekünk is hely.

Átöltözünk utcairól hegyire, felvesszük zsákjainkat s elindulunk a V Koncu elágazásától (902m), szinte végig a felvonó drótkötele alatt szerpentinezve az 1793m magasan álló Cojzova koča na Kokrskem sedlu nevű turistaházhoz. A táblán feltüntetett, optimistának tűnő 2:15 órás menetidő teljesíthető, de mivel egy fél napunk van arra, hogy a 900m szintet letudjuk, s különben is virágpompa közepén járunk, nem sietünk. 2:35 alatt így is fent vagyunk Marcsival. Attila, aki előreszáguldott, 2 órán belül felért. Ilyen rohanás mellett nem is nagyon tudok mesélni a virágokról, de azért megemlítem, hogy zergevirágok, árnikák, liliomok, valami rózsaszín hunyor, zergeboglár, különböző tárnicsok, rododendronok és szegfűk bólogattak velünk szembe az út során.

A Kokrsko sedlo nevű nyeregben álló, nagy és népszerű Cojzova koča névadója a lombardiai eredetű családból származó testvérpár, Karl (1756-1799) és Žiga Zois (1747-1819). Károly jeles botanikus volt, nevét egy harangvirág faj őrzi. Zsigmond geológus volt, a Triglav és a Saualpe régiójának kutatója. A zoizit nevű ásványt ő fedezte fel és írta le 1805-ben, cserébe az ásványt róla nevezték el. 5000 darabos gyűjteménye a ljubljanai Természettudományi Múzeum ásványtárának az alapját képezte.

A házat 1897-ben építette az osztrák hegymászó szövetség, az első világháborút követően azonban újjáépítésre szorult. Születésem alkalmából 1966-ban bővítették a mai méretre, s ekkor épült a teherfelvonó is, megjelenésemre azonban még további csaknem fél évszázadot kellett várni. Szerencsére én nem az utolsó pillanatban érkezem, mint a Nagy Zarquon próféta a Galaxis Útikalauzból.

A ház júniustól október közepéig kényezteti a hegyek vándorait sokféle földi jóval. Marcsi tegnap telefonon beszélt már a házat üzemeltető Tomasz úrral, így hamar beköltözünk. Egyelőre mi vagyunk az egyetlen szállóvendégek, mindenki más csak büfézik. Mi Attilával alig várjuk, hogy végre nekieshessünk a másodlagos úticélnak. Ez jelen esetben a krajnai kolbász. Mi ugyanis első sorban a hegyek miatt megyünk Szlovéniába, másod sorban viszont enni.

A krajnai kolbász: hús hússal. Mellé mustár, ajvár, ecetes uborka, ez meg az... A helyben sütött félbarna kenyér is jól állja a próbát. Nem lesz itt gond, már most látjuk!

A korai vacsorát követően, havasi csókák bohóckodó kísérete mellett felmegyünk még egy kicsit a szemközti hegyoldalba; gyönyörködni, tájba olvadni, ejtőzni. Pár percre el is szundítunk a délutáni napsütésben, havasi törpevirágok párnáján, Isten sziklakertjében.

Este nyolckor még bőven világos van (holnapután lesz Szent Iván), de mi már alszunk. Reggel hatig. Gyönyörú napsütésben kelünk fel. Reggeli után indulunk is. Tomasz úr azt firtatja, merre lesz a séta? Nem is tudja, milyen jót kérdez! Estére ugyanis egy agresszív hidegfront betörését ígérték, ami az otthon eltervezett program megváltoztatására kényszerít bennünket. Egyelőre azt tudom, merre indulunk, aztán majd erőnlétünk, a hegy és az időjárás kondíciói szerint alakítom az útvonalat. Legjobb lenne, ha s Skuta és a Grintovec megmászása is beleférne a programba... Na most, ehhez képest kellene valamit mondani Tomasznak. Végül azt mondjuk, a Mlinarsko sedlo-ból (Molnár-nyereg 2334m) megyünk fel a Grintovecre és a normál úton jövünk le.

Tomasz „n”-edik alkalommal figyelmeztet bennünket, hogy hó van fent, mi pedig „n”-edik alkalommal biztosítjuk arról, hogy tudjuk. Azért ide jöttünk, mert itt még van, de már kezelhető mennyiségben. Mutatjuk a hágóvasakat, jégcsákányt, említést teszek még a zsákomat húzó 30m kötélről. Na, akkor jól van, mehetünk, délután ötig nem aggódik, de … előbb szigorúan beíratja velünk a ház nagykönyvébe, hogy hová indultunk! Aztán mehetünk Isten hírével.

A ház fölötti emelkedő – ahol tegnap délután heverésztünk – kicsit nehezen induló kezdés, de hamar bemelegszenek az izmaink, amikor pedig átmegyünk a Dolge stene (Hosszú-fal) csorbáján, s kitárul előttünk a Brana (2253m), Turska gora (2251m), Skuta (2532m) ívének panorámája, azt lehet mondani, elkap bennünket a harci láz. Nem létezik fájdalom, nincsen megoldhatatlan feladat. Megyünk, bele a tájba, bele a poszter közepébe. Előbb a csorbából ereszkedünk valamennyit a falon, majd meredek hómezőkön felmászunk – közben a jégcsákány is előkerül – a Veliki podi déli peremén álló modern bivaképülethez.

Balra, előttünk a Grintovec keleti fala, szemben a Mlinarsko sedlo nyerge és Dolgi hrbet gerince, jobbra a Skuta magasodik. Lassan döntenünk kell. Mivel minden körülmény stabilan kedvezőnek látszik, a leghosszabb utat választjuk. Megpróbáljuk az egész programot egy nap alatt, tehát északra indulva, majd keletre fordulva felmegyünk a Skuta-ra, majd innen nyugatra fordulva végigmásszuk a Dolgi hrbet csipkéit a Mlinarsko sedloig, onnan felmászunk a Grintovecre, s arról a „sétaúton” ereszkedünk le a házhoz. Ha kell, az út a Mlinarsko sedlonál megszakítható, de más variációs lehetőségek is vannak, szóval nem valószínű, hogy csapdába gyalogolnánk... Mondom ezt nagy rutinnal, majd egy hómezőn a zergecsapást kitaposott nyomnak vélve, hamarosan rossz irányba vezetem a társaságot... De ilyen apróbb malőrök bárkivel előfordulhatnak, amennyiben nem a tévé előtt tölti a hétvégét.

A Skuta felé vezető út egyre inkább kiemelkedik a Veliki podi karsztlapályából a Dolgi hrbet déli oldalát borító törmeléklejtőt takaró meredek hómezőre. Előkerül tehát a kötél és a hágóvasat is a bakancsra csatoljuk. Škrbina a neve a Dolgi hrbet és a Skuta között annak a 2408m magas nyeregnek, amit meg kell céloznunk. Az emelkedő már egészen izgalmasan meredek, mire felérünk a sziklára. Rövid mászást követően fent is vagyunk a nyeregben.

Mászunk tovább, fel, keleti irányba, a Skutára. Már majdnem a csúcson járunk, amikor a nyomcsapás elkanyarodik. Nem értem... itt a csúcs előttünk... merről akar minket felvinni az út? Valószínűleg eléggé bután nézek... És még butábban nézek, amikor a gerinc északi oldalán időző felhő hirtelen fölemelkedik, s meglátok előttünk egy baromi nagy, fekete hegyet, széles ívban kanyargó hómezőkkel. Na, az lesz a Skuta, más hegy nem lehet ilyen nagy a közelben. Mellettünk, a Štruca csak 2457m magas, kis kőpiramissal a tetején. A neve cipót jelent, s – több képünkön is látszik az odaúton, illetve elmenetben – valóban, a déli oldala cipószerűen lekerekített, kicsit a Half Dome sziklára emlékeztet.

Nekifohászkodunk hát a nagy meglepetés-hegynek és hamar leküzdjük a ránk váró 100m szintet. Fent ünneplünk a Skután, éppen dél van. 2532m, Marcsi eddigi magassági rekordja. Büszke lehet rá, mert megdolgoztunk ezért a hegyért. Sajnos a kilátás eléggé korlátozott: délelőtt kilenc körül kezdtek el felszállni a párák a völgyből, s mostanra már csak foltokban van kilátásunk bármerre is. De a hegy így is nagy élmény. Jelentős északi és déli fal fölött ücsörgünk, habár szinte semmit sem látunk belőle. A Skuta neve Tomasz úr szerint éretlen sajtot jelent, de találkoztam már aludttej és túró fordítással is. Mindenesetre egy klassz hegy. A keleti útja pedig (a Mali podi felől) még a mienknél is munkásabb feladat, szívesen ajánlom mindenki figyelmébe!

Kb. fél óra a csúcsöröm (csoki, csúcskönyv), aztán továbbhajtom a bandát, mert ezer a dolog, habár még 9 órán át világos van, hacsak be nem borul. S hogy elültessek egy kis feszültséget, már most elárulom, hogy be fog borulni...

Visszamegyünk a Škrbina-nyeregbe. Itt kezdődik a Dolgi hrbet (Hosszú-gerinc v. -hát), ami a Skutát köti össze a Mlinarsko sedlon át a Grintoveccel. Szóval, ez a főgerinc egy darabja. A Škrbina 2402m magas, a Mlinarsko 2334m, a gerinc csúcsdoboza pedig 2473m magasan van, tehát szinte vízszintes az egész. Ellenben kellően kitett is. Délre 100-200, északra 400-500m sziklafalban végződik, s ha nem is pengevékony, azért szélesnek sem mondható. Itt kell le-föl mászni. Alig több mint 1 kilométer, de néhány óra eltelik vele... Mivel biztosítás kiépítve csak szakaszosan van, továbbra is kötélen maradunk. Izgalmas, szép mászások, rövid áthajló részekkel, tényleg élményszámba megy. Közben azonban egyre feketébbek a felhők és erősödik a szél. Lent, északon, a karintiai völgyeket még süti a nap, de fölöttük az ég pontosan olyan mélylila, mint a Balatonon a Bakony fölött szokott lenni, vihar előtt. Néha mintha távoli égzengést is hozna a szél... A lehetőségekhez képest igyekszünk hát.

Viharos erejű szélben ereszkedünk a Mlinarsko sedlo nyergébe (2334m). Fél négy múlt. Innen kellene felmásznunk a Grintovecre. Bő 1km ez is, 200m szinttel, végig mászás, az északi fal peremén. Gyönyörű lehet, de ebben az időben túl nagy kockázat. A szél is elég zavaró, de legfőképp a villámoktól tartunk. A biztosítás drótkötele bárhová elhozza nékünk a kéretlen elektromosságot... s az, hogy most távolabb dörög nem jelenti azt, hogy 5 perc múlva nem fog itt is. A felhő már megvan hozzá.

Két szavazat egy tartózkodás ellenében: lemegyünk. Ismeretlen hómezőket keresztezünk a ködben, majd végre ismerős tájak jönnek. Hopp, a bivakház is. A Dolge stene csorbájába felmászva már újra nekivetkőzünk. Ránézek az órámra: az ötórai teát biztosan lekéssük. Tomasz úr kezdheti az aggódást!

Fél hatkor érkezünk a házhoz, de mileőtt bemennénk, eleresztünk egy mosolygós csoportképet a ház előtt, nehogy bárki azt higgye, 9 óra mászás után holtfáradtan esünk be. Zsákostól pózolunk a gép előtt, csak aztán csoszogunk be a házba. Tomasz úr kérdésére Marcsi harsány németséggel újságolja, hogy a Skután jártunk. Tomasz arcán látom, hogy ugyanazt a kalauzt olvasta, amelyiket én. Abba az van írva, hogy a Skuta megmászása tiszteletre és elismerésre méltó túra. Tomasz úr szemmel láthatóan elégedett a teljesítményünkkel. Aztán, amikor megmondom, hogy a gerinc, amiről Marcsi mesél, - hogy a Skuta után végigmásztuk, - a Dolgi hrbet volt, talán már rendes szlovén hegymászóknak számítunk a szemében. Tisztességesen teljesítettünk a nap folyamán. Szerintünk is, habár még maradt bennünk kraft, amit a Grintovecre szántunk.

Vacsorára golaž-t eszünk, ami nagyon finom és kiadós húsétel, egyetlen trükkje, hogy ne gulyást várjon az ember. Habár ez az itteni változat még színében is egészen gulyás-szerű, vörös. Nem olyan zöld, mint az Aljažev domban. Finom az is, finom ez is, de hagymát szerintem egyik sem látott... Ezt most a helyben sütött barna kenyérrel esszük (lehetne puliszkával is), sajtos knédli hozzá a savanyúság. Az embernek bizonyos kor fölött már legyen stílusa!

A golaž-falás közben megbeszéljük a másnapi stratégiát. Utolsó napunk a hegyen, délután hazautazunk, másnap munka. Tomasz úr szerint használható idő lesz délelőtt, pikk-pakk megjárjuk a Grintovec csúcsát, talán még napsütésben. Ámen!

A hosszas délutáni előkészületek folyományaként éjjel tízkor szakad le az ég, de úgy, mintha azt véglegesnek gondolná. Viharos nyugati szélben veri a jég az ablakot, körben csattog az istennyila, s a hegyek még föl is erősítik a hangot. Éjféltájt aztán esőbe vált az egész viheder. Reggel hatkor még mindig esik. Fuccs a Grintovecnek...

Nyolckor kisüt a nap, látszik a hegy! Hamar megkávézunk, ám így is, mire fél kilenckor elindulunk, már újra felhő takarja a csúcsot. De legalább nem esik! Tempósan mászunk fölfelé az első szalamadráig. Utána már lassabban, mert tele az út ezekkel a bájos állatkákkal. Néhány méterenként ott nyújtogatja a nyakát egy-egy fekete törpesárkány a kövön. A gyephavasi régióban végigkísérik utunkat, a sziklahavas görgeteges vidékéig azonban nem hatoltak fel. Itt már a köd az ellenfél. Mi fölfelé törünk, a felhő lefelé ereszkedik, így egyre sűrűbb, sötétszürke homályban haladunk. Ha mászni nem is nagyon kell, azért korántsem sétaút ez, különösen a vizes sziklákon csúszkálva. Meglepően sok bauxit van egyébként a hegyen. Nemcsak amolyan rissz-rossz vörös agyag, hanem rendes, tisztességes bauxit. Meg néhány hónyelv és egy ravasz hópárkány is. Hanem a csúcs csak nem akar a lábunk alá kerülni. Mindig van még hová menni fölfelé. Nem is sejtjük, mennyi lehet még hátra, mert jó esetben is csak 30 méterre látunk.

Aztán egyszer csak... újabb hópárkány, csúcsdoboz, kilátó-kő. Fent vagyunk: Grintovec, 2558m. Körpanorámáját minden étkezéskor megcsodálhattuk a tányéralátéten (amelyről megtudhattuk pl., hogy a Großglockner szlovén neve Veliki Klek), élőben azonban egyelőre nem találkozhatunk e látvánnyal. Sebaj, úgyis vissza kell még ide jönnünk, mert már látjuk, hogy legalább 3 napra való mászni valónk van még a Cojzova kočából, és akkor a Turska gora környékét még nem is láttuk...

Szóval, fent állunk a csúcson, totális ködben, hideg szélben. Semmit sem látunk, de boldogok vagyunk. Ez a csúcs nélkül sánta lett volna a kirándulásunk (és léket kapott volna a blog). Csúcscsoki, csúcskönyv, csúcsfotó, csúcsöröm, aztán nyomás lefelé. (A csúcs neve – Grintovec – egyébként Tomasz úr elmondása szerint nem jelent semmit, de egy kicsi sárga virág neve, - azt hiszem, valami pimpóé - van belegyúrva.)

Egész úton lefelé azon jár az eszem, hogy mit fogok enni, ha leérünk. Ez beteges... Szóba elegyedek a társakkal, s kiderül, hogy ugyanez jár az eszükben. Nem az én beteges gondolatvilágom, hanem az evés. A hegy letudva, jöhet a másodlagos cél.

Végül a gondolat odalent, a házban, krajnai kolbász képében ölt testet, a szokásos zubehörrel. Azt hiszem, morgok evés közben...

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Grintovci#

Címkék: Grintovec Kamnik