A magyar hegymászás története 1873-ig

Írta: Bucsek Henrik

Ha az időre gondolunk mindig a legkézzelfoghatóbb valóságot, a kristálytiszta logikát, a matematika egyértelmű törvényeit találjuk meg benne. Ez az objektív valóság. De szubjektíve én mégis másként látom. Annak ellenére, hogy egyre fokozódó sebességgel rohanunk a jövő felé, azt soha el nem érjük. A jövő mindig előttünk van. De a jelen is csak csupán egy villanás. A szó amit kimondtam, a tett amit végrehajtottam már visszatarthatatlanul a múltba távozott. Ez alól mi, hegymászók sem tudjuk kivonni magunkat. Ebből a múltból szeretnék valamit felidézni.

Nyugtalan, harcot, kalandokat kedvelő nép volt a magyar. Bár életformája a síkvidékhez kötötte, a végek őrei, jól érezték magukat a hegyek között is. Már 926-ban is harcoltak a hegyek között, amikor St. Gallenig jutottak el, de hogy mennyire jól ismerték a magas hegyeket, azt 951-ben bizonyították be. Átkelve az északolasz Alpokon elfoglalták Aquitániát.

A völgyekből égretörő csúcsok fennséges szépsége a középkor emberére is rendkívül mély hatást gyakorolt. A 16. században már sokat jártak a Tátrába. Egy késmárki városi krónikában le van írva, hogy 1565-ben Laszky Jeromos várkapitány felesége kevéssel a városba érkezése után a pünkösdi ünnepek alatt nagy kísérettel a Tátrába rendezett kirándulást. A késmárki líceum évkönyvei szerint pedig Kunisch Ádám rektor az l590-es években diákjait rendszeresen vitte a Tátrába. Ezek a feljegyzések azt bizonyítják, hegy akkor már a Tátra egyes völgyei ismertek és látogatottak voltak, sőt valószínű, hogy a zergevadászok, akik az akkori néphit szerint bűvös gyógyerővel rendelkező zergékre vadásztak, már néhány csúcson is fennjárták. Hogy ez mit jelentett, azt csak akkor tudjuk kellőképpen értékelni, ha tudjuk azt, hogy a 18. század első felében még igen sok ternészettudományos műben - így pl. Johann Jakab Scheuchzerzürichi orvos és természettudós Itinera per Helvetiae regiones című művében is közlik az emberfaló Draco Montanus leírását és képét.

Az Alpoknak l600-ig mindössze 12 jelentősebb csúcsát mászták meg. A késmárki Fröhlich Dávid 1639-ben megjelent geográfiai tankönyvében egy 1615-ben a Tátrában történt csúcsmászásról ír. A csúcsot nem nevezi meg, valószínűleg a Nagyszalóki-, esetleg a Késmárki-csúcson járt. Vezetővel ment "a már ismert úton". Tátrai csúcsmászásról ez az első irott feljegyzés.

Ugyancsak vezetővel járt a Tátrában Speer Dániel mint azt az 1683-bam megjelent Dacianische Simplicissimus című művének 13. fejezetében leírja. Tizenkilenc éves korában 1655-ben öt társával együtt mászott fel egy meg nem nevezett csúcsra, mely valószínűleg a Késmárki volt. A vezetőjük iskolamester volt egy tátraalji faluból, aki megszabott díjazásért ellátta őket "térdvasakkal, vetőhoroggal, kulccsal, kötéllel, szeges bottal és hegymászó bankanccsal". A csúcson bádogdoboz volt, benne pergamenttekercs, nevekkel. Aki a nevét ide fel akarta írni, annak egy forintot kellett fizetnie. A vezetőnek "írott kalauza volt, rajzokkal". Kőemberkék szolgáltak útjelzőül, az éjszakát "a szokott helyen" töltötték. A veszélyes helyeken kötéllel biztosították egymást! A tátrai hegymászás technikája ezidőtájt oly fejlett voLt, hogy minden mást megelőzött.

A tátraalji falvak tanítói közül igen sokan foglalkoztak hegyi vezetéssel. Tehát ők maguk jól kellett hogy ismerjék a Tátrát és aránylag sokan is jártak a hegyekben. Eszerint a Tátrában már a 17. században élénk és fejlett hegymászóélet folyt. Érdekes módon nálunk nem a pásztorok és vadászok voltak az első hegyi vezetők, hanem az értelmiség. Ezért volt a hegymászás már ezidőtájt oly fejlett ás kulturált.

Az idősebb Bucholz György mint ő maga is írja "tudás és kalandvágytól ösztönözve" - tíz társával és egy vadorzóval 1664. július l6-án megmászta a Nagyszalói-csúcsot. Hetvenhat éves korában pedig Das weit und breit erschollene Zipser Schnegebürge című munkájában jól és pontosan leírta a Tátrát. A magyarok mintha már a Tátra későbbi idegenforgalmának megalapozására is gondoltak volna akkor. Bucholz előbb említett tankönyvéből, melyet a korabeli külföldi egyetemeken is használtak, ismerték meg európaszerte a Tátrát. Így történhetett meg, hogy már 1724-ben ifj. Bucholz György, - mint apja, ugyancsak rektora volt a késmárki líceumnak, - egy angolt kalauzolt a Tátrában, aki ezekről a hegymászásairól elragadtatott hangú leírást közölt egy bécsi hetilapban. Buchholz állandóan vitte diákjait a hegyek közé, amelyeket igen jól ismert. Sajnos közelebbi részleteket arról nem tudunk, hogy melyik csúcsokon járt. De hogy milyen jól ismerte a Tátrát, azt bizonyítja 1717-ben készült tátrai látképe.

Az 1749-1832 között élt Mauksch Tamás nemcsak hegymászó volt, hanem a tátrai flóra tudományos kutatásának megalapozója is. Már a 18. század végén több cikke jelent meg Budapesten az akkori tudományos közleményekben. A flórán kívül a Tátra meteorológiájával és zoológiájával is foglalkozott.

A 18. század hegymászói közé kell sorolnunk e kor kincskeresőinek egy részét is, akik arany és drágakövek lelőhelyei után kutatva a hegyek oldalai után a csúcsokra is feljutottak. Így pl. Fábry Jakab csizmadiát, aki családjával a Rézpadokon bányászott. 1760 és l790 között elsőnek mászta meg a Lomnici-csúcsot.

1773. augusztus 4-én Czirbesz András iglói evangélikus lelkész a Krivánt mászta még elsőnek.

Hogy a Tátrát ekkor már külföldön is jól ismerték, azt a három Genersich testvérnek köszönhetjük, akik koruknak jól ismert természettudósai voltak. A legidősebb, Keresztély (1759-1826) a Tátra topográfiájának kiváló ismerője volt, a Vöröstavi-csúcs első megmászója 1797 és l800 között. Öccse János (1761-1825) tátrai túráinak irodalmi értékű leírásai 1811-ben könyvalakban jelentek meg Bécsben. A könyv igen népszerű volt és nagyban hozzájárult a Tátra megkedveltetéséhez. A harmadik testvér, Sámuel (1768-1844), lőcsei orvos, kiváló amatőr botanikus, akinek két alapvető műve jelent meg a tátrai vadvirágokról és gyógynövényekről. Ő is, mint testvérei a Tátra szerelmese volt.

A Tátráról megjelent sok könyv eredményeként már a 18. században igen sok külföldi hegymászó jött aki mind elragadtatva nyilatkozott a Tátra szépségeiről. Robert Townson, aki 1793. augusztus 3-án mászta meg elsőnek a Fehértavi-csúcsot és az első turista-megmászója volt a Lomnici-csúcsnak néhány nappal később augusztus 17-én. Mászásairól írott könyve Travels in Hungary on the year 1793 Londonban jelent meg 1797-ben. Ezidőtájt járt a Tátrában Belsazar Hacquet (1739-1815) földrajztudós és orvos, aki a tátrai növény- és állatvilágot, a geológiát, az ásványokat, a bányászatot és a klimatikus viszonyokat tanulmányozta, s emellett több csúcson is járt.

A Tátra hazai látogatói ekkor főleg a késmárki, lőcsei és iglói diákok voltak, akiket tanáraik vezettek a hegyek közé. A húsz-harminc főből álló csoportokkal csak olyan csúcsokra járták, melyek akkor már jól ismertek és látogatottak voltak. Így hát annak ellenére, hogy élénk hegymászóélet folyt a hegyek között, mégsem került sor újabb első megmászásokra, mert a vezető tanárok diákjaik testi épségére nagyon vigyázták.

De ezek a tanárok a tátrai tapasztalataikat nem rejtették véka alá és sorozatosan jelentek meg tanulmányaik és leírásaik. Asboth János (1768-1823) professzornak a Zöldtavi-völgyről igen alapos leírása jelent meg a Pozsonyban megjelenő Bredetzky évkönyveinek Topographisches Taschenbuch für Ungarn l802. évfolyamában. E leírásban azt is megemlíti, hogy a késmárki líceum növendékeit 1797 és l800 között több alkalommal és igen nagy számmal vitte kirándulni a Tátrába. Ilyen kirándulásokat nemcsak ő, hanem tanártársai is vezettek. Ugyancsak a Bredetzky évkönyvekben jelentek meg Berzeviczy Ferenc (1763-1822) tátrai útjainak földrajzilag, történelmileg és néprajzilag egyaránt kiváló leírásai.

Természetes hogy ez az egyre növekvő Tátra-kultusz nem csak az irodalomra és a tudományra korlátozódott. Az akkori viszonyokhoz mérve a látogatók száma igen nagy volt. Sok vezető állott a hegymászók rendelkezésére. Ezek már nem csak egyes utakat, hanem a sziklák úttalan utait is ismerték. Ezért a Tátrában nem egynéhány kiváló hegymászó működött úgy mint az Alpokban, hanem a hegyek szerelmeseinek sokasága. A tátraalji városok fiataljain kívül azok az öregebbek is felkeresték a csúcsokat, akik fiatalságuk legszebb élményeinek színhelyére tértek vissza: gyermeik, szülő, nagyszülő együtt járták a Tátrában. A tátrajáró Vay Miklós báró amikor 1823-ban két vezetővel felmegy az Öttóhoz ezt írja: "... innen a Lomnici-csúcs négy óra alatt elérhető, de nehéz és veszélyes". A Tátra feltárásának ez a korszaka, melyet talán a magyar hegymászás őskorának nevezhetnénk a 19. század első negyedének végével lezárult. Lux János felsőerdőfalfvi tanító 1825-ben kezdte meg vezetéseit a Lomnici-csúcsra, melyre élete folyamán 98 alkalommal sikerült feljutnia.

A nehézségek leküzdése örök emberi vágy. Úrrá lenni a nehézségeken, legyőzni minden ellenállást, meghódítani a természet hatalmas erőit. Az akkori közfelfogás szerint a nehézségeket a természetfeletti erők ott támasztották, ahonnan távol akarták tartani minden emberi lényt. Vajjon miért? Mert ott nagy értékek, kincsek, varázsos lények, a bölcsek köve rejtőzik. De a kalandvágyó ember nem ijedt meg, s nem félt a veszélytől. Mint ahogy Buchholz írta: "... tudás és kalandvágytól ösztönözve..." mentek a hegyek közé. A 19. századot a természettudományos világszemlélet rohamos térhódítása jellemezte. Az ember elindult, hogy véglegesen birtokába vegye a földet, leigázza a természetet ás szolgálatába kényszerítse annak erőit. Ez a szellemi állásfoglalás érezhető volt a hegymászás területén is. Kikutatni az ismeretlen területeket, megmászni az érintetlen csúcsokat, ez volt a cél s ezzel kezdődött a magyar hegymászás klasszikus kora.

A Tátra legmagagabb ormának a Gerlachfalvi-csúcsak első megmászása körül sok vita folyt. Grósz Alfréd a Tátra történelmének legkiválóbb kutatója tisztázta e kérdést és remek tanulmányában megálapította, hogy Still János alsóerdőfalvi tanító sógorával Gelhof építésszel és Spitzkopf Urbán Márton nagyszalóki molnárral járt fenn elsőként a csúcson.

A Halastóhoz 1811-ben kocsiutat épített az állami erdőgazdaság. A nagyszalóki savanyúvízforrásnál gróf Csáki István által 1753-ban épített vadászkastély mellé 1797-ben három, az idegenek fogadására szolgáló épületet emeltek, majd ezek mellé 1827-ben fürdőházat és vendéglőt építettek. A telep bérlője Rainer György 1840-ben vízgyógyintézetet is létesített és ebből az épületcsoportból fejlődött ki Ótátrafüred. A Tátra látogatottsága ugrásszerűen megnőtt s a jól képzett tanító-vezetők egyre több turistát vezettek. A húszéves Blásy Ede a hatvanéves stólai zergevadásszal Rumann Jánossal 1840. július 29-én egy névtelen 2503 méteres csúcsot másztak meg, mely a Tátracsúcstól északnyugatra emelkedett. E csúcsot Blásy l853-ban amikor oda néhány barátját felvezette, ünnepélyesen Tengerszem-csúcsnak keresztelte. A csúcs alatti névtelen hágót pedig 1856. július 26-án amikor a Tengerszem-csúcsra Hunfalvy Jánost, a magyar tudományos földrajz megalapítóját, vezette fel, Hunfalvy-hágónák nevezte el. Hunfalvy, aki a szabadságharcban való részvételéért börtönben is ült, 1870-ben a budapesti Tudományegyetem professzora lett. Itt arról volt hallgatói előtt nevezetes, hogy ha a magashegyekről beszélt, soha nem mulasztotta el a hegymászás lelkes hangú magasztalását. Blásy a később megalakult Kárpátegyesület egyik alapító tagja volt s a poprádi Tátramúzeum megszervezőinek egyike. Mindig kész volt tátrai vezetésre, mint korának legkiválóbb Tátra ismerője. A Tengerszemi-csúcson állítólag 95 éves (!) korában járt fenn huszadszor. Ő építette saját költségén a Tátra második menedékházát a Felkai-tó partján. Emlékét a Bibircs alatti Blásy-völgy és a Blásy-tó, valamint a Blásy-horhos őrzi.

A viszonylag nem nehéz Tengerszem-csúcs megmászása divatba jött s a szepesieken kívül nagyszámú pesti turista is felkapaszkodott élvezni a páratlan kilátását. Egyúttal a Menguszfalvi-völgy és Csorbai-tó környéke, mely eddig eléggé elhagyatott volt, ismertebbé vált. Rainer György 1865-ben megépítette a Tátra legelső menedékházát a Tarpataki-völgyben; a Rainer kunyhót a mai Zerge-szálló közelében. A szabadságharc után fellobbanó nemzeti érzés és Habsburg gyűlölet sok magyart az Osztrák-Alpok helyett a Tátrába vezetett. A Tarpataki és a Felkai-völgybe turista utat, a Csorbai és a Poprádi tavakhoz, valamint a Késmárki-völgybe szekérutat építettek s így egyre könnyebbé vált a hegyek megközelítése. Poprádon Husz Dávid 24 szobás turistaházat épített 1868-ban, Szentiványi József 1872-ben a Csorbai-tó partján épít vadászházat, mely l873-tól turistaházként működött. Hogy mit jelentettek ezek a kis menedékházak a hegymászók részére azt csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha tudjuk, hogy a Tátra alján egyetlen szálláslehetőség volt, a tátrafüredi Csáky-házak. Ezek is csak a 19. század első éveitől. Addig Felka, Nagyszalók, Batizfalva, Menguszfalva, Stóla vendégszerető tanítóira, papjaira és lakosaira volt utalva a Tátrába igyekvő hegymászó. Aki pedig nem ezekből az 5-600 méter magasan és 12-15 km távolságban fekvő falvakból akart elindulni a 2000 méteren felüli csúcsokra, az csak az erdőkerülők kunyhóira, a pásztorok kalyibáira vagy a tüzelőkövekre számíthatott. Ezek pedig az akkori közbiztonsági állapotok mellett elég veszélyes vállalkozásoknak számítottak. A "tüzelőkövek" elnevezés onnan származott, hogy ezeknél a nagy áthajló szikláknál, amelyek rossz idő esetén némi védelmet nyújtottak, éjszakázás esetén állandóan égő tűz mellett fegyveresen kellett felváltva őrködni a vadállatok és a rablók miatt. Grosz Alfréd írja a Die Hohe Tatra című művében, hogy Hacket amikor 1792-1794 között a tátrai ásvány-növény-állat-geológiai és klimatikus kutatásait végezte, soha nem vitt pénztárcát magával akkor sem, amikor fegyveres vadász kísérte. Arany dukátjait posztóval vonatta be s gombként ruhájára varrta. Amikor pénzre volt szüksége, egy-egy gombot vágott le ruhájáról.

A Tátra 1870-ig a Kassa-Oderbergi vasút megépítéséig csak nagy kerülővel nehezen és körülményesen volt elérhető, utána azonban ugrásszerűen nőtt a látogatók száma és egymás után alakultak a tátraalji települések. Már 1871-ben létesült Újtátrafüred s utána tovább szaporodtak az üdülő és megszálló helyek.

A magyar hegymászás bölcsője a Tátrában ringott. De jártak az Alpokban is magyar hegymászók. De ezeknek nevét és megtett túráikat többnyire homály borítja. Így például a magyar származású Simonyit, a Dachstein-csoport nagy feltáróját is osztrákként ismerik. E kor hegymászói nem írtak élményeikről, ugyanúgy mint a tátrajárók sem. Ezért e kornak csak két olyan magyar hegymászóját ismerjük, akik az Alpokban működtek. Igaz e két név viselői mint üstökösök tündökölnek mindörökké, nem csak mint hegymászók, hanem mint a természettudomány nagyjai is. E két név Eötvös Loránd és Déchy Mór. Eötvös már 18 éves korában 1866. augusztusában kéthónapos olasz-svájci túrára indult. Augusztus 26-án a Piz Languard 3266 m sziklapiramisát mássza meg. Szeptember 6-án a 2541 m Egisshorn a cél. A két hónapos túra fénypontja azonban Nyugat-Európa második legmagasabb csúcsának a 4638 m magas jégkolosszusnak, a Monte Rosának, a megmászása volt. Érdekesen azonos Eötvös indulásával Déchyé is. Öt évvel később 1871-ben húsz éves korában ugyancsak a Monte Rosa a cél. Július 29-én elsőként mássza meg a csúcsot a déli oldalról.

A magyar hegymászás kinőtte gyermekcipőit annak ellenére, hogy saját erejéből és minden támogátás nélkül tette meg első lépéseit. Az eddigi eredmények szinte követelték az erők összefogását hogy a további lépéseket egy nagyobb és távolibb cél felé megtehessák. Ez az összefogás a hegymássásban vezető európai nemzetek között már meg is indult. Az exkluzív londoni Alpine Club 1857-ben alakult meg. A tömegeket megmozgató Österreichische Alpenverein 1862-ben. Majd a svájci, az olasz, a német és újabb két osztrák egyesület után 1873. augusztus 10-én Tátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület, mely új korszakot nyitott a magyar hegymászás történetében.

Forrás: 
[Bucsek Henrik: A magyar hegymászás története 1873-ig, (Hegymászó Híradó, 1973., 3. szám, 3-11. o.)]

Hegymászómúlt

Az embereknek a hegyekhez való viszonyát eleinte különféle hiedelmek határozták meg. Ennek okát elsôsorban abban az általános emberi tulajdonságban kereshetjük, hogy amit nem ismerünk attól félünk. Ezeknek a félelmeknek aztán a fantázia segítségével alakot is kölcsönzünk.

A titokzatos erôk, istenek már a régi kínaiaknál, indiaiaknál is a hegycsúcsokon laktak. A lamista vallás hívei a Kailas-hegyet (6700m) a "világ legszentebb hegyének" tartják, de említhetnénk még a japánok szent magaslatát, a Fujijama vulkánt (3776m), vagy a föld legmagasabb pontját amelyet a környéken lakók Csomolungmának, azaz a föld istenasszonyának neveznek. A görög mitológiában az Olimpos (2918m) lett az istenek lakhelye. 

A Bibliában többek között a Sina-hegy történetével kapcsolatban jelenik meg a hegy mint csodás események színhelye. Az õsi izraeliek hite szerint  az istenek általában a hegyek csúcsain lépnek a földre, tehát itt már nem mint lakóhely, hanem összekötô kapocs az égi és a földi világ között. De a hegyek megismerése még várat magára, mivel ritka kivételektôl eltekintve semmi sem készteti az embert arra, hogy a hegyek zord világába merészkedjen. Ilyen kivételkén említhetjük két nagy ókori hadvezér Nagy Sándor és Hannibál nevét.

     Nagy Sándor i.e. 336.-ban kezdôdô hadjáratai során eljut Rawalpindi vidékéig, ami a mai karakorum expedíciók kiinduló helye is. Útja közben átkel több hágón és kihasználja a szûk völgyek adta lehetôségeket is. Hannibál i.e. 218.-ban hadba indul a rómaiak ellen, Nagy Sándor stratégiájához hasonlóan, a jóformán alig ismert Alpokon keresztül. Ez nagy áttörés volt, mivel az addig áthatolhatatlannak hitt "Alpesi-Falat" keresztezte, így lehetôséget nyitott a Rómaiaknak az Alpok felé. Julius Cézár, Augustus, Pompeius uralkodása alatt kiépült az, a területet behálózó útrendszer, amelynek nyomvonalán a mai hágóutak is haladnak. Ezek az események számunkra azért fontosak, mert - bár nem sport teljesítmények - de feltételezhetô, hogy a két hadvezér nem vaktában indult el a hegyekbe,

     valószínûnek tûnik, hogy már több ember megtette elôttük a kezdô lépéseket.

     Késõbb az istenek már a "felhõkre" költöznek a hegyekrôl, de az Európa szerte terjedô kereszténység - az empirikus megismerést háttérbe szorító, a lelki életet elôtérbe helyezô filozófiájával - még hosszú ideig útját állja a hegyekkel való közelebbi megismerkedésnek. A tudás pótlására születtek a hegyekrôl szóló babonák.

     A középkori európából sok adat maradt fenn különbözô sárkányokról, ördögökrôl, szellemekrôl és egyéb szörnyû lényekrôl. A teljesség igénye nélkül álljon itt egynéhány. Az egyik legismertebb történet a Pilátus-heggyel (2133m) kapcsolatos. A hegyen lévô titokzatos tavacskában - a monda szerint - a fekete színû, feneketlen mélységû vízben Pontius Pilátus tölti számûzetését. 1387-ben a lakosság rettegése miatt a hatóságok szigorúan megtiltották a tó megközelítését és elrendelték az õrzését. A hegy megközelítésének tilalmát csak 1594-ben szüntette meg a város tanácsa. A magaslati levegôrôl ugyancsak furcsa véleménnyel volt egyik - másik tudós. Volt aki azt állította, hogy az Alpok ritka levegôjében az embernek nyomorultul szét kell pukkadnia, akár a kísérleti nyúlnak a légszivattyú alatt. Egy másik tudós - Georg Detharding - tanulmányt irt  "A jó levegôrôl" és ebben bebizonyította, hogy a svájci és tiroli levegô egészségtelenségével és élességével függ össze az alpesiek elbutulása.

    Mindemellett már ekkor is léteztek olyan emberek, akik kénytelenek voltak bemerészkedni a hegyek közé. Ezek kalandorok, csempészek, kincskeresôk, orvvadászok, és egyéb törvényen kívüli emberek voltak. Legelõször valószínûleg azok mentek a hegyek közé, akiknek más lehetôségük nem volt, ha  a törvény elôl menekültek. A hegyvonulatok - a mai napig is - az államok természetes határait alkotják, de nem nagyon õrzik. Ez nagyszerû lehetôség volt a csempészeknek. (A Magas Tátrában - amely a maga 2000 méteres magasságaival nem kiemelkedôen magas hegység - én magam is többször tévedtem át a Szlovák oldalról Lengyelországba.) A magashegységek általában fiatal lánchegységek, ahol a kôzetek szabadon maradnak, és sokhelyütt értékes ásványok kerülnek a felszínre, ami vonzotta a kincskeresôket is. Ezzel megindult a hegységek - még nem tudományos értékû - megismerése.    

Az európai kezdetek                                                                                                                 

     Az elsô írásos emlékeink - amelyek a mai értelemben vett hegymászásról szólnak - a XIV. századból származnak. A krónikák szerint Aragónia királya, Péter, fôvadásza kíséretében megmászta a Pireneusokban emelkedô Mont Canigou nevû csúcsot. Francesco Petrarca aki 1336. április 24.-én feljutott a Dolomitokban emelkedô 1912m magas Monte Ventoux-ra - és mint feljegyezte - " csakis azért, hogy gyönyörködjem onnan a táj szépségében...".

1388.-ban mássza meg Bonifazio Rotario a Ggráji Alpok Rocciamelone (3537 m) nevû csúcsát, az elsô alpesi ormot, amelyet gleccserjég borit. Hasonlóan hiteles feljegyzés tanúskodik arról, hogy Leonardo da Vinci fiatal korában elôszeretettel járta a toscanai hegyeket. Alighieri Dante szintén szerelmese volt a hegyeknek, leginkább a Dolomitokban túrázott és - mûvei alapján - biztosak lehetünk benne, jól ismerte a környéket. Ezek az emlékek már arról tanúskodnak, hogy ebben a korszakban már voltak olyanok, akik a hegyek és a táj szépségének élvezetéért hajlandók voltak komoly erôfeszítésekre, veszélyek leküzdésére. Feltételezhetô, hogy ekkortájt a  hírességek mellett már sokan bemerészkedtek ebbe a zord világba.

A korai idôszak

     Az elsô mászások híre felkeltette az érdeklôdést a hegyek iránt. Egyre többeket izgatott a bércek világával, de már nem csak kalandvágyból, hanem tudományos vizsgálatok céljából is. Ekkoriban kezdôdik meg az ismeretlen területek feltérképezése a csúcsok magasságának tudományos módszerekkel történô meghatározása. Botanikai, hômérsékleti, barommetrikus, kôzettani megfigyeléseket végeznek. Nagy lépés, hogy már nem csak Európában, hanem a világ számos hegységében végeznek méréseket. Egy francia expedíció 1735 körül felmérte a dél-amerikai Andok hegycsúcsait.

     Az érdeklôdôk, tudósok nem ismerték a helyi viszonyokat egyedül nem merészkedtek fel a hegyekbe, így felkérik a környéken lakó legrátermettebb pásztorokat, orvvadászokat, kristálygyûjtõket, hogy kalauzolják ôket útjukon. Tulajdonképpen így alakul ki egy speciális szakma: a hegyivezetõ.

     A tudományos kutatások eredményeképpen megállapítják hogy az Alpok legmagasabb pontja a 4807 m magas Mont Blanc. Megindul a harc a legmagasabb pont eléréséért. Horace Benedict de Saussure genfi születésû tudós - aki több, az alpokkal foglalkozó tudományos munkát publikál - és õ lesz az egyik mozgatója a hegy megmászásának. 1775.-ben már összeáll egy csoport akik Tissay vezetésével megpróbálják elérni a csúcsot, de nem járnak szerencsével. 

            1783.-ban a konkurens Bourrit próbálkozik a csúcs elérésével. Michel Paccarddal, a faluban lakóorvossal és három helybeli kíséretében vág neki a hegynek, de ôk sem járnak sikerrel. Az elkövetkezô három évben Saussure és Paccard is expedíciókat szervez az ideális útvonal felderítésére. Paccard társat keresett, mert egyedül túl kockázatosnak tartotta a feladatot.  A megfelelô partner Jacquues Balmat lett volna, ô azonban nem fogadta el az ajánlatot, mert egyedül akarta elérni a csúcsot. Saussure 1786. nyarán már csaknem biztos a gyôzelemben, és két mászócsapatot is indit - különbözô útvonalon - a hegyre. E csapatban jelen voltak az akkori idôk legnagyobbjai késõbb híressé vált hegyi-vezetô dinasztiák alapítói: Cachat, Carrier, Couttet, Lombard, Tournier. 1786.  Balmat egymaga indul a Mont Blanc-ra, június 9.-én eléri a 4000 méteres magasságot, de tisztázatlan okok miatt visszafordul.

       Ezek után elfogadja Paccard ajánlatát és augusztus 7.-én a hegy lábánál töltik az éjszakát és 8.-án hajnalban együtt indulnak útnak és reggel hat óra huszonhárom perckor elérték a Mont Blanc 4807 méter magas csúcsát. A hivatalos Hegymászó történet is ezt a dátumot fogadta el az "alpinizmus születésnapjának". 1787. augusztus 3.-án Balmat segítségével Saussure is elérte a csúcsot, és így beteljesült a huszonhét éve dédelgetett álom. A Mont Blanc történetével kapcsolatban meg kell emlékezni Henriette d' Angeville-rôl aki 1838. szeptember 5.-én, a nôk közül elsôként állt az Alpok legmagasabb pontján.

Az aranykorszak

     Ez a nyolcvan év amely a Mont Blanc megmászásával kezdõdött és az Alpok utolsó még érintetlen csúcsának a Matterhon-nak a megmászásával fejezõdött be a hegymászás történetének egyik legeredményesebb korszaka. A

századforduló idején feljutnak a Grossglokner és az Ortles csúcsára a Keleti-Alpokban. 1811.-ben a Meyer fivérek fent járnak a Jungfrau (4166 m.) 1812.-ben a Finsteraarhorn (4275m ) csúcsán. 1814-15. évi bécsi kongresszus után Chamonix - a Mont Blanc csoport hoz legközelebbi település -  már három szállodával várja a turistákat. Mme Vigée-Lebrun, az akkori idôk híres tájleírója így ír errôl: "Soha nem volt nagyobb divat a természet, sem a divat közelebb a természethez...Az Union fogadóban olyan a sürgölôdés, akár egy viharba került vitorlás hajó fedélzetén."    A település népszerûségét mi sem jelzi jobban mint hogy 1836. szeptemberében Liszt Ferenc is jár Chamonix-ban, sõt a már klasszikussá vált Montanvers-t is meg szeretné mászni.

1857. december 22.-én Londonban, John Ball vezetésével megalakítják az Alpine Clubbot. 1859.-ben kiadják a Peaks, Passes and Glaciers címû könyvet amelyet a késõbbi Alpine Journal folyóirat elõdjének tekinthetünk.

     A század közepén megindul az egyesület alapítási hullám 1862.-ben az Osztrák Alpesi Egyesület, 1863.-ban a Svájci és az Olasz Alpesi Club, 1874.-ben pedig A Francia Alpesi Club. Érdekes adat, hogy 1855 és 1865 között a Berni-Alpokban 29, a Valaisi-Alpokban 54, a Mont Blanc csoportban 21 a Bernina csoportban 31, a Dauphinéban 35 olyan csúcsot másztak meg amelyeken azelõtt ember még nem járt. Ebben az idôszakban megmászták az Alpok csaknem összes négyezer méter feletti hegycsúcsát - számszerit harminchetet. A sort a Matterhorn tragikussá vált megmászása zárta le amely meg is törte ezt a lendületet. A megrázó események nagy vihart kavartak, Angliában kisebb mozgalom alakult az életveszélyes bolondéria betiltását követelve.

A Matterhorn

     A hegy neve, de legalábbis a képe mindenki számára ismerôs. Jellegzetes, majdnem szabályos piramis alakja amelyet még jobban kiemel magányossága - a legközelebbi ormok is több mint tíz kilóméterre esnek tôle - Svájc egyik nemzeti jelképévé avatta. Speciális a helyzete is, Svájc és Olaszország határán fekszik, a határ vonala épp a csúcson fut keresztül. Látványosságának köszönhetôen a hegymászók korán felfigyeltek a Matterhorn nem kiemelkedõen magas (4478 m) ormára, de feljutni a csúcsra csak a huszonhetedik nekifutásra sikerült.

A hegy megmászásának története 1858-ban kezdôdött, amikor olasz hegyivezetõk egy csoportja Carrel vezetésével kísérelte meg a feljutást, de a hegy harmadától visszafordultak. A Matterhorn történetének megértéséhez tudni kell, hogy a hegy egy négylapú gúlához hasonlít. A déli-délnyugati és délkeleti fala Olaszországhoz, a többi Svájchoz tartozik. Elsô ránézésre az olasz oldal sokkal tagoltabb, mint az impozáns, "sima" lapokkal határolt Svájci oldal. Hosszú évek telnek el mire az elsô megmászók bebizonyítják ez az oldal a könnyebben járható. Térjünk vissza az eseményekhez.

    1860-ban a Parker testvérek a svájci, 1861-ben John Tyndall a Carrel testvérekkel az olasz, Edward Whymper szintén a svájci oldalon tesz kísérletet. 1862-ben az idôsseb Carrel egy McDonald nevû angol hegymászóval megint az olasz oldalon tesz több kísérletet, egy alkalommal 3800 méterig jutnak de a csúcsra vezetô utat nem sikerül megtalálniuk. Whymper a hegy megszállottjává válik, 1863 ôszéig tizenegy alkalommal kísérelte meg a csúcs elérését. 1864-ben Carrelel együtt kétszer is megpróbálkoznak az olasz oldalon, sikertelenül.

1865 nyarán Carrel elfoglaltságára hivatkozva nem kísérte el Whympert ezért ô Croz, Almer és Biener hegyivezetõk kíséretében próbálkozott újra. Ekkor érkezett a hír Carrel önállóan - az olasz oldalról - próbálkozik a csúcs elérésével. Megkezdôdött a nagy versenyfutás. Whymper a hír hallatára Zermattba - a Matterhornhoz legközelebb esõ falu a svájci oldalon - sietett, és még aznap egy erôs csapatot szervezet, lord Francis Douglas, Hudson, Hardow, Michel Croz, és két svájci hegyivezetõ - apa és fia - a két Taugwalder lettek a tagjai. A feladat az volt, hogy elõbb érjék el a csúcsot Carrol, aki jóval elõbb indult. Erõltetett tempóban július 14.-én estére 3600 méteren voltak és itt töltötték az éjszakát. Másnap hajnalban indultak tovább és délre 4200 méter magasan jártak, néhány óra múlva elérték az északi majd a déli csúcsot és megállapították, hogy ôk az elsôk akik ide feljutottak.

     A Matterhorn alakjából adódóan a hegy megmászása után ugyanazon az útvonalon - mivel ez a legkönnyebb- kell lemászni is, aki csak egyszer is próbálkozott valamire felmászni, tudja a lefelé mászás nehezebb. Ehhez adódik hozzá a fáradság. Whymperék is megfeledkeztek errôl, egy nehezebb szakasznál Hardow megcsúszott és a kötéllel ami a biztosítást szolgálta volna magával rántotta Croz-t, Hudsont, és Douglast. Így vált a dicsôséges nap egyben gyászos emléké is.

Az utolsó kihívások

     Miután minden, jelentôs és kevésbé jelentôs csúcsot elértek, a hegymászók újabb feladatokat kerestek. Mi sem természetesebb ezek után, mint más oldalról, nehezebb útvonalon elérni a hegyek tetejét. Már régóta tudott dolog volt, hogy - az északi félgömbön - az északi falak a legnehezebben leküzdhetôk. Ennek oka abban rejlik, hogy ezt az oldalt soha sem süti a nap, több fokkal hidegebb van, és ennek a zord mikroklímának köszönhetôen sokkal jobban pusztultak a kõzetek, ezáltal meredekebbek, veszélyesebbek is.

    Az északi falak megmászásának történetét a Matterhornal kezdem. 1923.-ban két fiatal osztrák, Horeschowsky és Piekelko elsôként próbálkoznak a falban, de eltévednek és a keleti gerincre jutnak. 1928.-ban Imboden és Mooser próbálkozik, de miután egy éjszakát a falban töltenek, nagy nehézségek árán sikerül lemenekülniük. 1931.- ben Franz és Toni Schmidt Münchenbôl kerékpárral teszik meg az 568 Km-es utat - mivel vonatra nincs pénzük - , hogy megpróbálják megmászni a falat. Július 31.-én kezdik meg a mászást és 33 órai mászás után másnap érik el a csúcsot. A leküzdött nehézségeket mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy teljesítményükért - több díj mellet- a Nemzetközi Olimpiai Bizottság aranyjelvényét is megkapták.   

      A másik, máig hírhedt északi fal az Eigeré. A fal megmászása a mai napig is jelentôs teljesítmény - többek között azért mert sokhelyütt áthajlik így visszaereszkedni, menteni majdnem lehetetlen -, sok Himalája expedícióhoz a belépôt jelenti. ( Jellemzô adat, hogy az elsõ magyar csapatnak csak 1987-ben sikerült megmászni a falat.) Az elsô kísérlet az 1600 méter magas csaknem függôleges fal átmászására 1935-ben két hegymászó halálával zárult.  1936. sem lett sikeresebb, ebben az évben négyen (Hinterstoisser, Kurz, Angerer, Rainer) próbálkoznak de a völgybe egyikük sem tér vissza. 1937.-ben is több kísérletezõ, kevés visszatérô hegymászó között megjelenik Ludwig Vörg aki elsô sikertelen próbálkozása után ráébred, a fal megmászásának kulcsa, a megfelelô éjszakai alvóhelyek kialakítása, és az útvonal nehezebb részein fix kötelek kiépítése, így a menekülési útvonal biztosítása. 1938.-ban újra próbálkozik Heckmair társaságában. Az elsô falban töltött éjszaka után már épp indulnának mikor utoléri õket két osztrák páros. Az elmúlt évek alpesi tapasztalatai bebizonyították, egy útvonalban négy embernél több csak nagyon lassan tud haladni, ami az Eigeren végzetes hiba lenne. Úgy döntenek Vörgék fordulnak vissza, mivel az osztrákoknak fogytán a pénzük így nincs lehetôségük kivárni egy újabb tartós jó idôt.

Vörg és Heckmair néhány nap múlva Harrerrel és Kasparekkel ismét nekivág a falnak. Az elôzô kísérleteknek köszönhetôen gyorsan haladnak és 3500 méter magasan egy kis falfülkében éjszakáznak. Másnap továbbindulnak és 3800 méterig jutnak ahol egy meredek hópárkányon vágnak maguknak ülôhelyet, itt töltik második éjszakájukat. Az Északi fal olyan meredek, hogy ezen a szálláshelyen is a lábuk alatt látják a fal tövét és a megtett utat is. Az éjszakázás kellemetlenségeihez hozzájárul még az a heves hóvihar amely minden repedést nedves új-hóval tölt ki, és nyomában egymás után zúdultak le a lavinák. A havazás és a lavinák a hajnali indulás után sem szûnnek meg így nehezítve az amúgy sem kellemes vállalkozást. Délutánra sem javul az idô, a látási viszonyok olyan rosszak, hogy észre sem veszik amikor elérik a fal tetejét, csak néhány lépés választja el ôket attól, hogy a déli falon lezuhanjanak. Estére tisztul a köd és így megkezdhetik a leereszkedést.

A hegymászás hazai kezdetei

     A  magyar hegymászás bölcsôjének nevezett hegység, a Magas-Tátra turista és hegymászótörténete az 1500-a években kezdôdik.  A hegység lábánál elterülô települések lakóinak és a késmárki líceum diákjainak kedvenc kirándulóhelye volt a Tátra. A fennmaradt írásos emlékekbôl valószínûsíthetõ - mint ezt több Tátra kutató is

feljegyzi -, a hegymászás technikai fogásaiból sokat az elsô tátramászók "találták fel", és a késõbbi alpesi mászásoknál ezeket alkalmazták.

             Valószínû mindez azért is mivel ebben a hegységben már 1600 körül rendszeres túrákat tettek, az Alpokban viszont ekkor még mindössze 12 csúcsot másztak meg. 

Egy 1807.-ben íródott mû név szerint is megemlíti Laski Albert késmárki várkapitányt, aki 1565.-ben társaságával kirándulást tesz a Zöldtavi-völgybe. Az elsô csúcsmászásról szóló leírás Fröhlich Dávid késmárki matematikus nevéhez fûzôdik. Az 1615.-ben végzett megmászás azonban nem az elsô, mert amint önmaga írta, már elõtte is többen jártak a csúcson. Leírások maradtak fent arról, hogy 1664. július 16.-án Buchholz György a Nagyszalóki-csúcsot, 1773. augusztus 4.-én Czirbesz András Jónás iglói lelkész a Krivánt mászta meg. Fábri Jakab 1760 és 1790 között járt a Lomnici-csúcson. 1793.-ban a Magyarországon utazgató Robert Townson könyvet is irt Travels in Hungary címmel melyben leírja, hogy augusztus 17.-én megmászta a Lomnici-csúcsot. 1797 és 1800 között szintén Fábri jár elsôként a Vöröstavi-csúcson.

   A XIX. században a Tátra híres hegyivezetõi, többek között Still János a Gerlachfalvi-csucsot, Blásti Ede a Tengerszem-csúcsot mászta meg elsôként. A hegyivezetõkön kívül sok tudós hegymászó is -Fuch Frigyes, Róth Márton, Kalchbrenner Károly, Münnich Sándor, Lorenz Vilmos, Dénes Ferenc, Wéber Sándor, Déchy Mór -  segítette a hegység feltárását.

      A felgyorsult fejlôdés hatására 1873.-ban hetedikként az alpesi egyesületek sorában megalakul a Magyarországi Kárpátegyesület. A század végére már minden csúcsra legalább egy út vezet, és megkezdik a menedékházak építését.

     A nemzetközi hírnévre szert tett magyarok közül feltétlenül foglalkozni kell Zsigmondy Emillel. Meggyôzôdéses híve volt a vezetô nélküli mászásnak, és kijelölte a modern hegymászás új irányát: a már megmászott csúcsokat új nehezebb útvonalon kell elérni. Véleménye szerint " ...a túrákat elsôsorban a nehézségek varázsáért vállalunk, és nem a más úton rendszerint könnyebben elérhetõ célért. A cél tehát - az út." Ezek a gondolatok vezették újabb és újabb kihívások felé. Rövid élete során több mint 100 háromezer méter feletti csúcson állt. Az alig tizennyolc éves Emil 1879. július 23.-án fivérével Ottóval megmászta a Zillervölgy legnehezebb, 3085 méter magas csúcsát a Feldkopfot, melyet halála után tiszteletbôl Zsigmondy-csúcsnak neveztek el.

     A század másik nemzetközi híressége Déchy Mór. Járt Európa, Észak-Afrika magashegységeiben, Nepálban, hét expedícióval a Kaukázusban eközben számtalan megmászást hajt végre. 1884.-ben a 4647 méter magas Adai-Coch és a 4853 méter magas Tetnuld elsô, az Elbrusz nyugati csúcsának második megmászója. A Kaukázusban végzett feltárásai világhírûvé tették, nevét csúcsok õrzik. 1914.-ben megjelenik a Komarniczki Gyula által irt Magas-Tátra Hegymászókalauza amely minden csúcsra több út és számtalan változat részletes leírását tartalmazza.

A munkához felhasznált irodalmak jegyzéke:

Endrõdi Lajos: Akik nem ismerik a félelmet, Sportpropaganda, Budapest

Dr Vladimir Adamec: A Magas Tátra, Sport kiadó, Bratislava, 1969

Róna István: Ember a csúcson, Táncsics könyvkiadó, Budapest, 1965

Jozo Simko: Magas Tátra, Sport, Budapest, 1965

Összeállította: 

Kalcsár Tamás (Gwyntúrin)

Címkék: Hegymászás