Piecky (Szlovákia) 2010.01.30.

Miután két napig próbálgattad a hótalpazást az ötven centis porhóban, elgondolkodsz a túrázás szépségein. Nem elég, hogy az első napon rögtön nem találod az utat az általad is jól ismertnek gondolt Kőpataki-tó környékén, de a módosított útvonalon (piros jelzés a Zamkovszky ház felé, ami szemmel láthatóan járt, és alig érezhetően lejt odafele, vissza viszont sokkal inkább érezhetően emelkedik) is meggyűlik a bajod az esetlen eszközzel a lábaidon. Vert seregként lanovkázol vissza Lomnicra a mínusz 8 fokos kabinban, és még másfél óráig ereszted magadra a forró vizet, hogy visszatérjen beléd az élet. De legalább tanulván az előbbiekből másnapra egy komolyabb célt tűzöl ki, csak hogy legyen benne egy csúcs, mondjuk a Kriván. Csorbánál még járnak a sífutók, és jól ki van táblázva az összes menetidő, így egy fél óra alatt rájössz, hogy a viszonylag letaposott hó ellenére is minimum dupla menetidővel kell számolnod. Gyorsan módosítasz: a sárga jelre térve a Furkota-völgyön keresztül az elülső-Szoliszkó lehet a cél, onnan akár lanovkával is lemehetünk, ha túl későn érnénk fel. Az elágazástól már csak

egyetlen árva sífutó nyoma mutatja az irányt, de itt még feltűnik a jel itt-ott a fák törzsén. Aztán a már sínyom sincs, csak a kicsit szélesebb rés mutatja a fák között, merre vezethet az ösvény. A hótalp legalább 40-50 centire süpped be, a lábaddal együtt legalább plusz egy kilót emelsz. Hiába váltjátok egymást elől, hátrébb sem sokkal rózsásabb a helyzet. Egyre meredekebben haladsz fel, aztán egyszer csak nincs hova. Ember nagyságú buckák között vagy, nehéz eldönteni, melyik szikla, melyik törpefenyő. Bekapcsolod a gps-t ez megnyugtató, mert azonnal látod, hogy az úton vagy. Visszevickélsz mégis vagy száz métert, mert előre nem tudsz. Jobbra vagy balra sem. Mégis az előre lesz a jó. Combtőig szakadva verekeded át magad a helyesnek vélt irányba, és tényleg, kinyílik újra az ösvény. A hó továbbra is szakad. A gps szerint az elmúlt fél órában 30 métert haladtál. Újabb fél óra múlva tudjuk, ez a fix tempónk. Ha véletlen saját hótalpadra lépsz, kizárt, hogy megőrizd az egyensúlyod, így egy tiszta sóhajtással a mögötted haladóra rogysz, aki ettől még mélyebbre süpped. Szerencsére a harmadik leszed róla, kimásztok valahogy. Délután lett, egyre sűrűbb az apró szemű, makacs hóesés. Mindkét útitársad nadrágja átázott, kesztyű csak nálad van váltás, a káromkodás egyre sűrűbb. Telefonhívás rántott húsokról, forralt borról a hüttében. Feladod.
Valamivel gyorsabban, ám így is botladozva teszed meg az utat a húsokig. Magadban csendesen röhögsz azokon, akik a nyomaidon felfelé indulnak.

A harmadik nap persze rájössz, hogy eltelt az újabb vakáció, és még szinte semmit nem láttál. Muszáj egy teljesíthető, de azért kellően vonzó célt találni: irány a Piecky! Pila falucska hó alatt is csodaszép lehet, jeges szurdokot már úgyis rég láttál, az út pedig nem túl hosszú vagy nehéz. A fiúknak sem kell több. Gyűlölt hótalpainkat ezúttal a kocsiban hagyva vágunk neki.

Pila tulajdonképpen két sor ház, na de milyen házak! Aprócska rönk-lakok, pici, meleg zugocskák. Pár lépés után balra tér a sárga jel, és benn is vagy a szurdokban. A vártnál sokkal jobb a helyzet, a patakon majdnem összefüggő a jég, előttünk járók nyomai is mutatják, hol érdemes rálépni. Néha roppan ugyan egyet, máshol üresen kong a talpad alatt, de úgy látszik, stabilan tart. Már a kezdeteknél rájössz, milyen jó döntés volt. A szilafalakból lépten-nyomon kisebb-nagyobb jégfüggönyök lógnak, jégcsapokkal dekorált minden kiszögellés, barlang. Egy lankásabb sziklafalat vagy húsz méter hosszan teljes magasságában jég borít, elképesztő látvány. A deszkapallókon vastag hó, kissé letaposva, alig csúszik. Ősszel a lefagyott pára miatt bizony néha négykézláb jártam, most erre szerencsére semmi szükség.

Alig várom, hogy elérjük azt a balkanyart, ahol egy jobbról érkező patakág után feltűnik a katlan az első hosszabb létrával a komor falon a vízesés mellett. A vízesés persze jéggé dermedt, hatalmas angyal-szoborhoz hasonlít leginkább, felmászunk mellette. Lánc, palló, műlépés. Minden megvan. Három túrázó jön szembe, bakancsukon hágóvas. Náluk azért kicsit instabilabbak vagyunk, a 10 centis hó alatt csúszós a jég.

Elered a hó, finom, apró szemekben szálldos. Vagy csak a szél szórja ránk a fákról? Lenn a völgy mélyén szélcsend van, nehéz eldönteni. Több sziklakatlanon haladunk keresztül, doronglétrákon egyensúlyozva. Nem mindig látszik, milyen szép a patak medre, a mély, kerek kádakat befedte a jég és a hó. Mint a felső vízesést is, ami valamiért olyan távolra szórta a vizet, hogy a vaslétra alsó fokai méter magasan jégbe fagytak. Nem is létrán, lépcsőn sétálsz felfelé. Fent még néhány fapalló fogad, és ki is értél.

A völgy végénél fogyasztod el a szendvicseidet, mert most már látszik, a hegytetőn komoly szél fúj. Néha megrázzák magukat a fák, ilyenkor kavarog, hullik a nyakadba a hó. Már csak párszáz méter a csomópontig. Felmászva az útra csekkolom az útvonalat. Jó hosszú és kacskaringós. Az út jobbra is levisz a faluba, de csak balra jelzett és járt, hát arra indulsz. A csomóponttól jobbra térsz a kék jelre a Mala Poljana felé. Ez itt műút, de a 25 centis hóban tökmindegy. Komolyan menetelni kell. A mező havasan is igen szép. Emlékszem, hogy a jobb szélén haladva egyenesen a piros jelre térhetünk, de az egyre erősebb havazásban nem merek megkockáztatni egy eltévedést, maradunk a baloldalon. Kicsit izgulok, hogy megtaláljam a piros elágazót, de az is csont nélkül megvan. Viszont jó nagyot kerültünk, jól emlékeztem elsőre, a kék-piros rendesen körbejárja a mezőt.

Itt már sínen vagyunk, majd csak a végén kell észrevenni a sárga elágazót. Úgy emlékszem, innen már nincs több szint. Sajnos rosszul, ami szintet nyerünk, azt újra meg kell másznunk, szépen hullámzik a táj. Elhaladunk a zárt ház mellett, és az erdőbe térünk, de az sem védettebb: szinte vízszintesen szakad a hó. Jobb arcomra hókristályok fagytak, jobb szempillámról letördelem a jeget. Felvehetném a kapucnis kabátot, de ahhoz meg kellene állni. Inkább menetelünk tovább, de a várva várt lejtő csak nem akar elérkezni.

Az útjelző tábla hamarabb jelenik meg: Pila jobbra. Erre térünk hát, és végre az út is jobb belátásra tér, és elkezd lejteni. Meredeken szerpentinezik lefelé, és ahogy ereszkedik, a hó is egyre kevesebb rajta. Már vagy csak 15 centi, már csak 10. A kövek egyenetlenül tornyosulnak, bukdácsolunk kissé. Még egy nagy levegő, és befutottunk Pilába, alig 10 méterre a kiindulási pontunktól. A Chata Piecky-ben percekig verdessük magunkról a ránk fagyott havat, és folyadékkal ünnepeljük a hősiességünket.

Pedig az utolsó hőstett még hátra van. Hazafelé negyvennel majdnem egészen Egerig csak egy órával több az út, mint rendesen. Nem furcsa?

Címkék: Szlovák Paradicsom Szurdok Piecky Pila