Az úgy kezdődött, hogy szeptemberi túránkon Attila lelke a Triglavon maradt, amikor szembesült a nagy hegyek tébolyító dimenzióival, és az ősszel már nem tudtunk visszamenni érte. Kerestük aztán novemberben a Prenjben a Zelena glaván, februárban a Veitsch-Alpokban, de nem találtuk. Vártuk hát az alkalmat, amikor újra nekifuthatunk valami nagy hegynek, hogy hátha épp ott bolyong az az elárvult lélek…

Aztán beköszönt végre az április és kötelet veszek meg hószöget, s a többiek is szorgalmasan csomagolnak; hamarosan indulunk! Délre megyünk, megint a Dinári-Alpokba, a hercegovinai Prenj-hegységbe. 10 csúcsa emelkedik 2000m fölé, ezek közül a Lupoglav 2102m magas sziklapiramisát választottuk úticélunkul. A Neretva szurdokából, 120m tengerszint feletti magasságból indulunk majd, nem lesz egy sétagalopp. Egy nap alatt a csúcsra vezető 11km-es utat oda-vissza megjárni nem lehet, és víz sincs fönt, tehát tábori felszerelést és sok vizet kell vinnünk magunkkal.

Ennek megfelelően csomagolunk, s végre elérkezik a péntek délután, amikor a Neretva-szurdokából a Mostarska Bijela kanyonjába fordulunk az autóval, és végre megkezdődhet a kaland.

A csapat: Marcsi, Attila, Alex, meg persze én. Mindegyikükkel jártam már nagyobb hegyen, itt, a Prenjben, a Triglavon, vagy a Veitschen. Felmálházkodunk, aztán a nyárias, rekkenő hőségben, az iszonyatos terhek alatt rogyadozó térdekkel elindulunk fölfelé a kanyonban, a nyárból a télbe. A Lupoglav felé vezető ösvény hamarosan elhagyja a völgytalpat és a kanyon bal parti falában szerpentinezik fölfelé. Néhány hetente-havonta jár erre turista. A középkori Grabovčići falu, ahová az út eredetileg vezetett, évtizedek óta lakatlan. Itt-ott van jelzés a köveken, de az aljnövényzet egyre jobban összeborul, a jégcsákányok, túrabotok el-elakadnak az ágak között, csurog a veríték, söpörni lehet ruhánkról a kullancsokat. Kárpótlásul ott a Bijela zúgása, majd ahogy följebb érünk, a szomszédos Velež és Čabulja hegységek sziklás-havas ormainak látványa.

Kisvártatva – úgy 650m magasságban - tisztásra érkezünk: az elhagyott Grabovčići falu elvadult gyümölcsfái, terméskőből szárazon rakott falak, házromok, stećák (stećci). Ez utóbbiak nagyjából koporsónyi méretű tömör mészkőhasábok, rendeltetésüket tekintve középkori sírkövek. A Bosznia szerte elterjed bogumil (istenes) eretnek mozgalom híveinek sírjai ezek. Hogy ezt elmesélem, az jó ürügy a pihenésre.

A "kígyótestű" Velež

Mesélek még a kőből rakott, agyaggal kitapasztott ciszternákról, a dinári hegyvidéki életvitelről, de nincs mese, előbb-utóbb menni kell tovább. A falu után az ösvény még keskenyebb és még meredekebb lesz. Combjaimban felváltva futkározik a görcs, és gyakran el is időzik ott. A 20 kilós puttony teszi, mert amúgy futottam-lépcsőztem bőven sokkal többet, mint ami ehhez a hegyhez kell. Szerencsére a többiek sem nagyon szaggatják az istrángot, nincs panasz, hogy feltartom a társaságot – ma én vagyok az ürügy a pihenésre.

1000m fölött végre valami erdőre emlékeztető vegetáció váltja az addigi cserjés-bozótos sziklás szurdokerdőt, majd szinte minden átmenet nélkül egy ősbükkösben találjuk magunkat. Sőt, a hatalmas fák tövében két sátornyi, viszonylag vízszintes tér is kínálkozik. Villámgyorsan megszabadulunk a hatalmas puttonyoktól, nagy kortyokban nyakaljuk a vizet, aztán tábort verünk. A vastag avarból kidobáljuk a köveket, s már áll is a két sátor. Táborhoz tábortűz is jár. Este hat múlt, kb. 1130m-en vagyunk, piszkosul elfáradtunk, de amúgy jól érezzük magunkat. Távban is, szintben is kb. félúton járunk, de holnap egy egész napunk lesz arra, hogy innen megjárjuk a csúcsot és visszatérjünk. Csak a szép idő is kitartson! Ritkaság az itt, a Prenjben: a Lupoglavról nagyon gyakran kell visszafordulni a kedvezőtlen időjárás miatt, de a Zelena glaván is mindkét alkalommal olyan időben jártam, hogy a szomszédos Otiš 300m-re levő csúcsát nem láttuk.

Villámszóró Perun istennek (a szláv mitológia főistene, a hegység névadója) úgy tűnik, ezúttal nincsen kifogása a terveink ellen, az is lehet, hogy különbékét kötött szomszédjával, a kígyótestű Velež-zsel, mindenesetre nyugodt, holdvilágos, csillagfényes éjszaka után virrad ránk a szombat, gyönyörű kék éggel, napsütéssel, 0,6 fokos hajnali hőmérséklettel. (Kevéssel az éjszakai fagyhatár alatt táboroztunk le.)

Reggeli után némi vízzel, csokoládéval és hegymászó felszereléssel felvértezve indulunk a meredélynek. Az ősbükkösből hamarosan erdőtűz sújtotta oldalba érünk, s mint kiderül, ez a tűz pusztította táj kísér bennünket – kis zöld szigetektől megszakítva – szinte a csúcsig. Nem csúnya, de nehezen járható. Egyrészt a jelzés leégett a fák kérgéről, másrészt az évek óta halott matuzsálemek kidőlt teste, ága-boga nagy kerülőkre kényszerít az egyébként is meredek, nehezen járható, köves-faágas terepen, alig kivehető ösvényen. 1500m fölött aztán annyi a változás, hogy már ösvény sincsen, csak úgy gondolom formán megyünk felfelé, amerre sejthető, hogy arra már mások is jártak. Egy-egy farönkre tett kő, letört ágak jelzik a fő irányt, néhol ezek sem. Kicsit Hillary-nek érzem magam, aki ifjú korában úgy mászta Új-Zéland háromezreseit, hogy oda akkor még út nem vezetett. Elképesztő teljesítmény! Persze, hol vagyok én egy Hillaryhez, a Lupoglav egy Mt. Cookhoz?

1600m fölött egy katun (pásztorkunyhó) romjai mellett, újabb, kővel kerített tisztásnál jobbra térünk, s egy fehér fenyőcsonkokkal díszes mészkőgerincre hágunk, ahonnan végre elénk tárul a Lupoglav havas csúcspiramisa. Fenséges látvány! A csúcs innen még egy kilométer és 500m a szintkülönbség. Az időbe beleférünk. Az erdős gerincről újabb tisztásra érkezünk, ahol értelmetlenül összegörbített vascsövek őriznek valamit. Síremlék ez, csak az elmúlt évtizedek lavinái már erősen megdolgozták. 1970. februárjában tűnt el három srác a Prenjben. Felszerelésük egy részét pár nap múlva a Zelena glava alatti Jezerce házban találták meg (azóta azt a házat is ledózerolta már a lavina), nyomaikat azonban sehol. Májusban fedezték fel itt, a Lupoglav alatt a három holttestet. Hogy lavina, vagy kicsúszás végzett-e velük, nem lehetett megállapítani. Őket tartják a hegy első téli megmászóinak. Kettejüket (a zenicaiakat) ide temették el, harmadik, szarajevói társukat a szülővárosában. Emlékükre minden év februárjában nemzetközi emléktúrát vezet a Lupoglavra az országos hegymászó szövetség, amin rendszerint a jugoszláv utódállamok hegymászói vesznek részt, több-kevesebb sikerrel. Idén februárban nem sikerült a csúcshódítás, az időjárás keresztbe tett a 63 fős expedíciónak. Volt mindez 2014. február kilencedikén. Azóta járt fent egy helyi brigád március közepén, nekik sikerült a csúcs, csak nem láttak semmit a felhős időben. Most mi következünk. Nincs itt nagy forgalom!

A sírtól (kb. 1700m) már gyakorlatilag firnes hóban gyalogolunk, amit csak néhol borít porhó lepel, pedig a héten minden nap havazott, csak azt a szél elhordta. A Barni do cirkuszvölgyéből aztán végre elénk tárul a hatalmas szikla-amfiteátrum, a végében a piramissal. Jól megnézem a hegyet és megtervezem a mászás főbb vonalait: a völgy bal oldalán felmászunk a Lupoglav (2102m) és a Vidina kapa (2032m) közötti nyergen lévő csorbába (kb. 1850m), innen jobbra harántolunk fel a hófoltokon, ha az nincs, akkor a törmelékhalmokon, törpefenyőn, szóval tökön-paszulyon át a kettős csúcs alatti nyeregbe. Itt egy kicsit meredek kimászás következik, de, ha az megvan, megvan a csúcs is!

Van azért bennem némi szorongás, de amikor rekord időn belül felérünk a csorbába, már nagyjából a zsebemben érzem a sikert. Az erőnlétünk rendben, felszerelésünk rendben, a fejekben is minden rendben, az idővel is jól állunk, az időjárás meg aztán végképp remek! Felküzdjük magunkat a felső hómezőig, ami valóban egyre meredekebb, mint egy parabola-görbe. A hó szerencsére kellően vastag és kemény, jól tart, élvezem, ahogy a lépéseket vágom a jégcsákánnyal. Remélem, amikor a végén kikapaszkodok, nem valami fal tetején találom magam! Nem! Ez már a csúcsra vezető hómező rámpája itt fönt.

Jégcsákányról biztosítjuk a társakat, míg mindenki felér a hófalon, majd az örömteli befutó következik. A hegy az utolsó pillanatig nem engedi látnunk, mi van a túloldalán. Aztán hopp, nincs tovább, nem lehet tovább fölfelé menni, a függőleges északi fal fölött állunk, a csúcson. Csúcskereszt nincs (csúcsfélhold sincs), a jelzőkarót pedig takarja a vastag hó. Na és a kilátás? Döbbenetes. Köröttünk a komplett Dinári-hegység, kb. 1700m fölötti részén havasan. Nem sorolom. Mindenütt gyönyörű, hatalmas, hócsipkés hegyvonulatok, a Maglić-Durmitor impozáns tömbjétől a hátunk mögött magasló Čvrsnicáig. Közvetlenül körülöttünk pedig a sokat járt, de egyben eddig sosem látott, gyönyörű Prenj, hatalmas hópárkányaival, karcsú sziklatornyaival. Hamar megkeresem a hegység legmagasabb csúcsát, a 2155m magas Zelena glava – Otiš tömbjét, nyári és őszi kalandjaink színhelyét. Gyönyörű az is! Mutatom Attilának, Alexnek: ott jártunk novemberben, a lábunk szárán folyt az esővíz a bakancsunkba, nem láttunk semmit a ködben. Milyen más most, ahogy a szikrázó napsütésben, a behavazott hegység fölé tornyosul!

Fényképezünk, csokizunk, mélységes áhítattal - mi fiúk. A nők persze mindig mások. Marcsi rikoltozik örömében. Ez a második nagy hegye és ide is meghozta a szép időt, mint a Veitschre is. Kabalának jó! (Ellentétben Cucc barátunkkal, aki tudtán és akaratán kívül esőisten, s ő mindig rossz időt hoz velünk a hegyre, viszont a frizurája minden viszontagság ellenére még mindig tart.)

A Triglavra mondják, hogy „kicsik között a legnagyobb”. Hát, azért ez a Lupoglav sem volt éppen cukros tejbe áztatott piskótából! Eddigi mászásaim egyik legnehezebbike – ha nem a legnehezebbike. Technikai nehézséget ugyan csak a télies körülmények okoztak, de koncentrációban és izommunkában ott van ez nálam valahol a Glockner és az Ortler környékén. Szóval: nem jöttünk hiába! De még le is kell menni. A mászás odalent ér véget!

20 perc örömködés után megindulunk lefelé a hegyről. A hófalon is különösebb nehézség nélkül ereszkedik le a társaság, csak egy kisebb megingás van, de a csapat komolyan veszi a biztosítást, így esélye sincs a delikvensnek a kicsúszásra, mert rögtön helyére rántjuk a kötéllel. A lefelé út további része könnyebb, mint azt az ember a felmenetből gondolná, így mindenkinek lehetősége nyílik a téli magashegyi táj ízeit kiélvezni: a fényeket, árnyékokat, csendet és hangokat, nagyságot, kicsiséget, erőt és gyengeséget egyaránt.

* * *

Vasárnap délben Mosztárban állunk az Öreg-híd közepén, a tömegben. Nézem, ahogy Attila a korlátba kapaszkodva, békésen alszik, állva, a fáradtságtól. Ő végre megtalálta a Triglavon hagyott lelkét... és azt hiszem, most épp a Lupoglavon hagyta ott.

A kirándulás képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/PrenjLupoglav?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Prenj Lupoglav