Hogy folytassam a túratárskeresés tor-túráit, egy sokkal kellemesebb történetet is elmondok.

Egy 28 éves fiatal lány keresett meg egy rövid levélkével, szintén a Neten keringő felhívásomra és túratársnak jelentkezett. Én, - írói vénámat nem tudtam megtagadni -, hosszasan írtam a túráimról, túrázási szokásaimról és kérdezősködtem az övéi felől. Sokan már itt azt szokták hinni, hogy "lökött" vagyok, amiért ennyit tudok írni, meg ennyit kérdezősködöm, másokat meg simán csak meg szokott riasztani, hogy vajon mi a fenét akarhatok, miért akarok ennyit tudni róla. Az legtöbbjüknek meg sem fordult a fejében, hogy hogyan szervezzek túrát, ha semmit sem tudok róla? Én csupán az emlékeimből 5 perc alatt "összerittyentek" egy 80-100 km-es túrát, aztán hajcs! Találkozunk reggel valahol egy megbeszélt helyen, ahol majd közli, hogy "Jaaaaa, én nem ilyen túrára gondoltaaaam...én még 40 km-nél nem mentem többet, akkor is csak a nagymamámhoz Újpestról Erzsébetre....". Vagy akár a másik véglet "én a hegyi ösvényeket szeretem, a meredek száguldásokat meg ugratásokat, nem ilyen kis vacak síkvidéki túrára golndoltam". Én pont ezeket a meglepetéseket akartam elkerülni, méginkább elejét venni. Ezzel pont azt akarom mondani, hogy nagyon sok "túrázni szeretőnek" nincsenek fogalmai, elképzelései arról, hogy valójában mit is vár, mit is szeretne, vagy éppenséggel nagyon is van neki, csak azt nem gondolja, hogy ez másoknál nem pontosan ugyanazt jelenti, és amit ő gondol, nem feltétlenül azt gondolja más is. Mindenképpen nagyon jó dolog az, ha el tudja mondani, még az indulás előtt, hogy valójában mit szeretne, mi az, amit elvár egy túrától, túravezetőtől, túratárstól, mik azok a dolgok, amiket szeretne látni, átélni és meddig hajlandó elmenni. (Volt olyan túratárs jelentkező hölgy is, aki azt szerette volna, ha délutánonként együtt bringázgattunk volna a Városligetben, Népligetben, neki ez jelentette a kerékpártúrázást. Nem mondom, ha néhány óránál nincs több időm, én is egy évben egyszer-kétszer megteszem, na de rendszeresen délutánonként??? Halálra únnám magam.) Tehát mindenképpen meg kell a leendő túratársaknak ismerniük egymást. Ettől még nem lesznek "szeretők", ettől nem kell megijedni. Különösen, ha azonos neműek... persze ebben a mai világban... Ez nem egy olyan dolog, mint egy Pilisi vagy Budai-hegyek-beli gyalogtúra, hogy találkozunk a Moszkva téren a Metró feljárónál, aztán megyünk 10-20 km-t a közeli hegyekben. Bringával lehet egy nap 20 km-t is tekerni és lehet 212 km-t is. (JÓ, persze gyalog is lehet menni 100 km-t, de az már eléggé extrémnek nevezhető). Azért pont 212 km-t írtam, mert eddig egy Balaton kerülés alkalmával ez volt a legnagyobb táv, amit egy nap alatt megtettem.

Szóval ez a fiatal lány röviden megválaszolt a kérdéseimre, amivel megnyugtatott, hogy belevaló klassz csaj, sőt.... és megnyugtatott afelől is, hogy tud alkalmazkodni, ki lehet vele jönni. Így bátran elhívtam egy Bázakerettyei 4 napos túrára. A szállást az egyesületem gyalogos túravezetői foglalták. Ők gyalogos túrákat terveztek, én bringást és esténként a közös vacsoránál terveztük a közös találkozást, beszélgetést. Így első nap, mikor találkoztunk, egy nagyon helyes, kedves lányt ismerhettem meg, akivel már első nap 50 km körüli távot nyomtunk le egy szép és még általam sem járt útvonalon teljes "menetszerkóval" (túrazsák, kaja-ruha-pia-pótalkatrész...). Sajnos már akkor kiderült, hogy ő erősebb tempóhoz van hozzászokva, de ennek ellenére nem panaszkodott, nem hagyott faképnél. Másnap jött az erdei túra, kisebb nagyobb emelkedőkkel. Itt én szokás szerint alacsonyabb sebességbe váltottam, és egy helyen még le is kellett szállnom, szégyen ide vagy oda, egy 100 méteres szakaszon tóltam a bringát. Tavasz lévén még nem voltam hozzá eléggé eddzésben. Ő itt is megállás nélkül tekert tovább, aztán néhány 100 méterrel előbb leült egy csomó farönkre és napozott, amig én is odaértem. (Kb. 20 év és vagy 40 kg előnye volt hozzám képes.) Aztán a lefelé menetekben már én is tudtam nyomni a 26-30 km/h-ás tempót, ahol így jól érezte magát a megszokott tempója szerint. Harmadik nap egy arborétumot néztünk meg gyalogosan, amit bringával közelítettünk meg, gyönyörű volt. Ez is jól sikerült, szép nap volt. Nagyon jó volt vele lenni, beszélgetn vele, nézelődni, gyönyörködni a tájban. Délután a hazafelé út elejét derítettem fel, ő a szálláshelyen maradt olvasni. Aztán a negyedik nap ismét egy 50-60 km-es túrával eltekertünk Nagykanizsára, útközben újabb "csodák" és látnivalók, és haza utaztunk. A vonaton elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem tudunk együtt, egy ütemben kerékpározni, neki ez kevés, így valószínüleg nem fogunk újra találkozni, de mivel 4 napon át gyönyörú helyeken jártunk, és végeredményben jól érezte magát, kalandos, vadregényes utakon csalinkáztunk, megnéztünk egy ősbükköst, vastag avarban is tologáltuk a bringákat az erdőben egy gyalogösvényen, és mindig, mindenhol biztonságban érezte magát, soha egy pillanatig sem érezte, hogy eltévedtünk volna, mindig tudtam merre, hová, egy pillanatig sem bánta meg, hogy velem tartott. Még ha nem is lett volna igaz, akkor is elhittem volna neki. És sohasem fogom elfelejteni ezt a 4 napot, a bázakerettyei túra mostmár az ő nevéhez fog kapcsolódni, még ha nem is lesz belőle újabb túra. Tiszteltem benne azt, hogy el tudta mondani, mi az, ami nem tetszett, nem hazudott, nem kertelt, nem szépített. Megtehette volna azt is, hogy úgy válunk el, hogy "Viszlát legközelebb!", aztán utána csak hülyített volna heteken-hónapokon át, hogy most éppen miért nem ér rá és miért nem tud jönni egy újabb túrára. Volt egyénisége. 4 napig tudott alkalmazkodni hozzám, ahogy én is őhozzá, bár nekem talán könnyebb dolgom volt. Azt, hogy ő nem tudott "leadni" a megszokásaiból, nem tudta elfelejteni a megszokásait vagy hogy nem tudott váltani, hogy nem adott második esélyt se nekem se magának, talán hibának lehet nevezni, én akkor mégis inkább úgy láttam, hogy ez nem a gyengesége, hanem az erőssége, az erénye. Nem hogy nem haragudtam rá ezért, henem tiszteltem a döntését! Máig is ő volt a legjobb "egyszeri" túratársam, és ki tudja, egyszer még összejöhetünk... én nagyon szeretném.  Velem is megesett ugyanez a dolog ellenkező oldalról, így azt is elmesélem.

Egy fiatal könyvelő lány jelentkezett túratársnak. Azt mondta, kezdő, és szeretné, ha legalább hétvégenként egy kicsit kimozdulna otthonról, egy kicsit sportolna, mozogna. Aztán lehet, hogy a kérdéseimtől, lehet hogy az internet adta félelmeitől, kérte, hogy a barátnője is eljöhessen vele. Persze, jöjjön, hiszen bringázásról volt szó és nem randevúról, ahová nem illik társasággal menni. Az Őrsön találkoztunk, kedvesek, aranyosak voltak. Nekivágtunk Isaszegig a túrának. Lightos tempóban indultunk, ez nekik is tetszett, de hamarosan elfogyott Cinkotától a sík terep. Pici dombok jöttek. Én is lassabb tempóra váltottam, de ők ameddig csak lehetett a váltót nyomni, addig nyomták fölfelé a fogaskerekeket. Aztán egyszercsak az is kevés lett és leszáltak, tólni kezdték a járgányt. Én 100-150 méterről visszafordultam hozzájuk, bíztattam őket, aztán újra előre mentem, aztán megint vissza csalinkáztam feléjük. Háromszor-négyszer is megtettem azt a pár km-t, amit ők egyszer tologálva (még titokban élveztem is) Legközelebb pedig ha csak megpillantottak egy emelkedőt, már szálltak is le és tólták a bringát. Persze, hogy nem örültem neki, hiszen a tervezett pár órás útból másfél órával hosszabb lett. Én is mondhattam volna, hogy "lányok, nagyon sajnálom, hogy nem tudunk egy tempóban haladni, legközelebb így akár el se gyertek", de én ahhoz a "bizonyos harmadik csoportjához" tartozom a túrázóknak, akiket úgy hívnak, hogy "túravezetők", akik ezt nem tehetik meg. Nekem mindig a leglassúbb emberhez kell igazodnom, nem a leggyorsabbhoz, a leggyengébb láncszemhez és nem a legerősebbhez. (A baj persze ott van, amikor én válok a leggyengébb láncszemmé.....)   Nekem a bringázás élményét kell nyújtanom és a táj élvezetét, szépségét, nem a kerékpározás gyötrelmeit és kínjait, és sohasem az a célom, hogy elriasszam őket a kerékpározástól, hanem hogy megszerettessem velük és így máskor is eljönnek. Mindegy, odaértünk Isaszegre, ahol éppen tavaszi "fesztivál" volt körhintával, meg kirakodó vásárral, nyüzsgéssel, zenéléssel, egyszóval hepaj volt. Ők is szépen elvonultak valahová, ami őket érdekelte, én meg a bringás ismerőseimet kerestem, akikben biztos voltam, hogy ott vannak, mert ilyenkor ott szoktak lenni. Találtam is közülök egyet kettőt, akikkel elbeszélgettem. Aztán egy jó óra múlva megkerestem a lányokat és mondtam nekik, hogy ideje indulni hazafelé, Gödöllőnek. Neki is vágtunk, de alig mentünk 5 km-t, a lányok nyafogni kezdtek, hogy mindjárt meghalnak, annyira fáradtak. Nem akartam elhinni,  hiszen ők is egyenként vagy 18 évvel és vagy 30-40 kg-mal fittebbek voltak velem szemben, és alig mentünk 40 km-nél egy picivel többet. 2 km után megálltak és lefeküdtek az útszéli fűbe, mint a "gyalogbékák". Ott lihegtek vagy fél órát, aztán a rákövetkező 4-5 km-en tekerés közben 10 percenként kérdezgették, mint a Shrek-ben a szamár, hogy "Ottvagyunk már? Ottvagyunk már?" Mikor megérkeztünk Gödöllőre, ők HÉV-re szálltak és elköszöntek. Nekem még ez kevés volt, én hazáig tekertem. És ennek ellenére mégsem mondtam nekik azt, hogy legközelebb el se gyertek! Az utosó 1 órát eltekintve velük, jól éreztem magam, én mókásnak tartottam ezt a túrát is. Hogy nem lett belőle soha többet másik közös túra, egy apró hibának köszönhető. A telefonszámát megadta, hiszen ezzel tudtuk egymással a kapcsolatot a leggyorsabban és leghatékonyabban fenntartani. Abban az évben is elutaztam külföldi bringatúrára, és gondoltam, meglepem valamivel. Egy levelezőlappal, amit majd Salzburgból fogok neki küldeni. Ezért felhívtam a tudakozót, bemondtam a számot és a nevet és 10 másodperc alatt megtudtam a címét. Aztán Salzburból elküldtem neki a levlapot. Mikor hazaértem, már várt a dörgedelmes e-mail. Honnan tudtam meg a címét??? Nyomoztam utána? Talán követtem, figyeltem??? Beteges hajlamaim vannak???

Ennyi elég is volt. Aki ebben a mai világban, az "információ és az informatika világában" is azt feltételezi, hogy követnem kell és leskelődnöm valaki után, hogy a lakcímét megtudjam, azzal valami nem frankó. Ha valakinek mondjuk bejegyzett honlapja van, fél perc alatt meg lehet tudni, hogy hívják, hol lakik, mi a telefonja, a "kedvenc vagy kedvelt" nick-neve alapján száz helyen meg lehet találni közösségi portálokon, iwiwen, Hi5-ön, stb., ahol még azt is meg lehet tudni, hányas cipőt visel és mi a kedvenc állatának a neve, miket szeret csinálni és kivel, stb.... Én csak egyszerúen meg akartam lepni és örömet akartam okozni neki. Lehet, hogy nagy hiba volt, nekem nem tűnt annak. Tényleg minden jó tett elnyeri méltó büntetését?

Címkék: Bringatúrák Túratárs Kerékpár