5. nap

Reggel olyan korán keltünk és indultunk, hogy negyed 11 körül már a Gargalón voltunk - belegondolva, hogy előző nap ekkortájt indultunk el, nem olyan rossz. Újra leírhatatlanul gyönyörű reggelünk volt, olyan színes felhőkkel, hogy a fényképeket nézve úgyse hiszi el senki, hogy nem manipuláltuk a színeket!

A Gargalóig egész jó hó volt, utána viszont alig találtunk pár fehér foltot. A Boglya nevű csúcsot szintben kikerültük, majd utána, sziklák takarásában teát főztünk és ettünk. Az Ember-tetőre csak Ákos ment fel, én nem vállaltam azt a 3 méter szintkülönbséget se, amivel az ösvény elkerüli, nagyon fáradt voltam, és úgyis voltam már fent, sok újat nem mutat.

A Csicsánal jóval a jelzés alatt oldalaztunk el, amit részben a jelzés elvesztése, részben a meglepően erős szél okozott. Abban megegyeztünk, hogy ha olyan hóviszonyok lettek volna, hogy nem tudunk oldalazni, akkor folytatni se tudtuk volna az utat a gerincen a szél miatt - vagy lesátoroztunk volna valahol, vagy kényszerbivakolás. A Sima-oldal előtt a kőfognál kötözködtünk be. Emiatt a szakasz miatt cipeltem végig a kötelet, őszintén szólva tartottam tőle. Nyáron se kényelmes, szó szerint kézzel-lábbal kell mászni a sziklákon, de most, hogy hóra és jégre számítottunk, biztosra mentünk. Mivel beülőt a "súlyminimalizálás jegyében" nem vittünk, így a kötélvégbe kötöttük be magunkat Boulin-csomóval.

Az út további része a kedvenc szakaszomon vezet, a járda szélességű gerincélen, de mivel a kőfog előtt elraktam a fényképezőgépem, itt pedig nem tudtam elővenni, sajnos fényképeznem nem sikerült. Mondjuk eddig minden alkalommal így jártam...

A csúcsra a közelgő sötétségre, a szélre és a fáradtságunkra való tekintettel nem mentünk fel, inkább telefőztük a termoszokat és kulacsokat teával és vízzel. Éjszaka -2 fokig hűlt bent a levegő, a szél végig tombolt kint, de ilyen jót egyszer se aludtam sátorban.

6. nap

Reggel 6-kor keltünk, bőven sötétben, és napfelkelte előtt indultunk Óradnára, hogy biztos elérjük a 16:08-as vonatot. Egész jól haladtunk, a Curatel-védkunyhótól felvettük a hótalpakat is, mert érdekes módon innen lefele volt több hó, nem fent a csúcs közelében. Gondolom, hogy a tartós köd és az inverzió okozhatták ezt, de mégse számítottam rá. A hó később azért csak elfogyott, és a város fölött már csak hatalmas sár volt. Beültünk egy pizzára és két sörre a központban, vártuk, hogy teljen az idő, majd mentünk a vasútállomásra.

A hazautazás

Nézegettük a menetrendet, vártuk a vonatot, amikor is jött egy vasutas, aki fát hozott az állomásra, és közölte, hogy "nu tren, nu circulate". El se akartuk hinni, pedig értettük, aztán próbálta elmagyarázni, hogy december óta nem jár a vonat. A busz is elment már, stoppolhatunk. Így végül kiálltunk stoppolni az állomás elé a főútra, és vártunk.

Elég sokan elmentek mellettünk, majd egy elég lerobban állapotú Dacia állt meg felvenni minket. Már négyen ültek bent, nem értettem, hogy gondolják, hogy beférünk, de az anyósülésen ülő asszony ölébe vette a gyerekét, így egy fiatal lánnyal együtt, hárman elfértünk a hátsó ülésen. Egészen meghatódtunk, megbeszéltük, hogy milyen érdekes, hogy a legrosszabb állapotú kocsival közlekedő, legszegényebb család a legsegítőkészebb, amikor a mellettünk ülő lány valamit beszélt a vezető férfivel, amiből csak az "intersecta"-t értettem. A lány előreadott némi Lejt, majd kiszállt az egyik kereszteződésnél. Hát jó, gondoltam, vett fel más stoppost is. Aztán pénzt adott neki az asszony is a gyerekkel, majd ők is kiszálltak. Mondtuk a sofőrnek, hogy végül is Budapestre akarunk eljutni vonattal, kértük, hogy vigyen minket Naszódra, mire nagyon magyarázott valamit Ilva Micáról, bekapcsolt valamit a szélvédő mögött, ami talán radardetektor vagy besugárzásjelző lehetett, és életveszélyes tempóban és stílusban, minden templom előtt keresztet vetve száguldott velünk valahova. A jármű műszaki állapota és a sofőr vezetési stílusa alapján mi is vethettük volna a kereszteket, hátha az megvéd minket, de azért szerencsésen megérkeztünk Kisilvára, ahol bent állt egy vonat. A sofőr elfogadta a 20 Lejt, valamit beszélt a kalauzzal a vonat mellett, majd sürgetett minket, hogy szálljunk fel. Sofőrünknek amúgy a bezárt szárnyvonalat üzemeltető cég logójával díszített kabátja volt, így vélhetően ismerte a menetrendet. Én még beszaladtam jegyet venni, de elküldtek a pénztártól, hogy majd a vonaton. Nálunk ez nem szabályos, de a kalauz is sürgetett, hogy csak szálljunk fel nyugodtan. Ahogy felszálltam, a vonat indult, a kalauz már a mozgó vonatra ugrott fel. Fent aztán kaptunk jegyet, szabályosan kiállítva, ami a négy jelen levő kalauzból háromnak a közreműködését igényelte, de nem zsebre dolgoztak, hanem legfeljebb a jutalékért a jegyeladás után - segítőkészek és barátságosak voltak. Később az egyik kalauzról kiderült, hogy magyar, csak feltételeztük, hogy hivatalos ügyben, a többiek jelenlétében nem beszélhetett velünk magyarul, hiába segített volna sokat a jegyvásárlás során; később hatszemközt jót beszélgettünk.

Kolozsváron időtöltésként megint bementünk a gyorsétterembe, ahol ugyanazok a lányok voltak műszakban, mint a múltkor, közel egy héttel korábban, és még emlékeztek rá, hogy falafelt ettünk kifliben. Nagyon mulatságos helyzet volt, csak akkor kezdtem rosszul érezni magam, amikor egy magyarul is beszélő asszonnyal, aki először meggyőződött róla, hogy nem értünk románul, elkezdtek kibeszélni minket. Végül megunták a dolgot, mi pedig alaposan bevacsoráztunk.

A vonatot végül a tiszta és zsúfolt váróteremben vártuk meg, kártyázva, bóbiskolva, és bő egy órás késéssel (a MÁV mozdonya lerobbant a határ hazai oldalán), megérkeztünk a Keletibe.

Újfent egy gyönyörű túra volt, és nem kevésbé tanulságos! Jövő évi tervünk a téli magashegyi tanfolyam elvégzése, majd a Fogarasi-havasok főgerincének lejárása február-márciusban. Utána mi lesz a következő? Ki tudja, talán valami a Kárpátokon túl!

A túrán készült többi kép:

http://www.flickr.com/photos/71807416@N08/sets/72157639665139484/