A túrán ketten vettünk részt, de mindketten szeretünk írni. Abban egyeztünk meg, hogy mivel nekem több a szabadidőm, én írom meg a beszámoló "törzsét", Ákos kiegészíti, valamint összerak egy közös fotóalbumot a képeinkből. Az Ákos által írt részek dőlt betűkkel, az enyémek normál betűkkel írva. A közös album: http://borokamag.hu/fotoalbum/?album=1&gallery=17 Jó szórakozást!

Igen, már megint a Radnai-havasok. Immár negyedszer az utóbbi másfél évben. Továbbra is vonz minket az elhagyatottsága, a táj jellege és magassága.

Az idejét körülbelül három hónappal előre egyeztettük, napra pontosan pedig egy bő hónappal előre tűztük ki. Azért terveztük így, hogy minél többen tudjanak szabit kivenni és részt venni a túrán, mindezek ellenére már megint ketten maradtunk Ákossal. Ennek egyrész azért van előnye is, ketten igen demokratikus egyetértésben elsétálgatunk a hegyen, nézeteltérés vagy hangos szó nélkül, másrészt viszont néha jobb a több ember, például nyomot taposni a nagy hóban.

Akiket a legjobban hiányoltam a túráról: Nándi és Lajos, hiszen a túra eredeti ötlete még velük beszélgetve merült fel 2012-ben, akkor még helyszín nélkül, csak egy egy hetes időtartamú magashegységi, téli gerinctúra gondolataként. Tudom, hogy nem vigasz, de többször szóba kerültetek és hiányoltunk Benneteket!

Sokat gondoltam a tavalyi téli Radnais próbálkozásunkra év közben... A „sikertelenségünk” ellenére nagyon tetszett a túra :) A tél ereje, ahogy megmutatkozott, lenyűgöző volt. A mostani gerincvándorlás teljesen másnak ígérkezett. Módosítottunk az útvonalon, több napot hagytunk rá, és az időjárás is „kegyesnek” ígérkezett. Hmmm... Az  enyhe tél miatt bizony teljesen feleslegesen cipeltük a hágóvasat, jégcsákányt és a hótalpat is sokszor csak az illendőség kedvéért vettük fel. Szóval más volt, de mégis remek! De lássuk a részleteket!

Az utazás

Január 4-én, délután indultunk a Keletiből. A menettérti, nemzetközi jegyet Kolozsvárig vettem a hazaút időbeni bizonytalansága miatt. Szalancára mentünk, kolozsvári majd szálvai átszállással. Kolozsváron a hosszas várakozásra tekintettel a csatlakozásunkra, elmentünk sétálni egyet a nagy zsákokkal, majd a zsákok súlyára való tekintettel beültünk az állomással szemben levő non-stop gyorsétterembe. Itt a konyhás lányok nem kis megrökönyödésére falafelt rendeltünk, amiket a nyelvi nehézségeket leküzdve meg is kaptunk, és igen finomnak is bizonyultak! Szegény lányoknak már a hótalpak és jégcsákányok látványa is nem kis meglepetést jelentett a 70 literes hátizsákokon, de amikor vegetáriánus ételt rendeltünk, az teljesen kihozta őket a lelki egyensúlyukból, mint az később kiderült.

Az utazást Kolozsvárról sikeresen folytatva, éjszakai sötétben megérkeztünk Szalancára, ahol több jég, mint hó fogadott minket.

Szokás szerint „munkából” estem be a túrára. Ellentétben Pistivel, aki már hetek óta tervezgette a túrát, az útvonalat, én az utolsó előtti pillanatig az állatorvosi járványügy aktuális problémáival foglalkoztam. De hát tanult, Radnai-gerincet többször végigjárt túratársam mellett még ezt is megtehettem. A pakolás azonban messze nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem. Élelmeket innen-onnan szedtem össze, gore-tex sapkámat nem találtam, gázpalackért pedig utolsó pillanatban ugrottam el a Decathlonba. Eredmény 32 kg... Mármint a zsák... Legalább helyrerakja a gerincsérvem... És mindez úgy, hogy már előtte kiszedtem szokásos téli kettős hálózsák-kombinációm vékonyabbik darabját.

1. nap

Az utat a kék háromszög jelzésen megkezdve nekivágtunk a sötétnek. A falu szélén, a műútról már letérve, de még a házak között néhány pásztorkutya próbált meggyőzni minket a megállás feleslegességéről, így ruházatunkon csak a faluból egészen kiérve tudtunk könnyíteni. Nem volt hideg, csak pár fokkal lehetett fagypont alatt, az ég felhős volt. A sétát a már ismerős úton folytatva sokáig gond nélkül haladtunk, majd hirtelen esztenák között bukkantunk ki, amik nem voltak elég ismerősek. Volt egy elképzelésem róla, hogy hol vagyunk, de bizonytalan voltam, így Ákos javaslatára letáboroztunk egy nyitott kis ház tornácán illetve szobájában. A döntés helyesnek bizonyult, a pár óra alvás jót tett, és a világosban hamar belőttem azt is, hogy hol vagyunk - nem pont ott, ahol szerettem volna. Az előttünk járók nyomait követve egy útvillát elnézve letértünk a jelzésről pár száz méterrel, de ezt hamar korrigáltunk, és hamarosan felértünk a legelők szintjére, ahol a főgerinc piros sáv jelzése mellett szél és szép kilátás fogadtak bennünket.

Némi tízórai után folytattuk az utat, és időnként felvéve, majd levéve a hótalpakat, a gyakran változó hóviszonyoknak megfelelően, szinte eseménytelenül, néha elbizonytalanodva a jelzés hollétét illetően, elég fáradtan elértük a Köves-hágót. Az egyik "esemény" az út folyamán az volt, hogy egy keresztcsőrű-pár leült tőlünk kb. 3-4 méterre, miközben ebédeltünk, és jól megnéztek minket maguknak. Ez nekem azért volt nagyszerű, mert gyerekként, amikor a madárhatározó lapjait forgattam, számomra a keresztcsőrű egy mesebeli csodamadár volt furcsa csőrével, olyan, amit úgyse lát soha az ember élete folyamán. A másik esemény a bakancsom beázása volt több órányi latyaktaposás után, ami megbocsátható ilyen körülmények között, de attól még nem kevésbé kellemetlen. Amikor ezzel kapcsolatban közöltem Ákossal, hogy szörcsög a bakancsom, ő faarccal ennyit válaszolt: "Minden bakancsnak más a hangja". Azért ennél nekem hevesebb érzelmeim voltak, tekintve, hogy egy alig használt, top kategóriás bakancs volt a lábamon. Valószínűleg azonban én is hibás voltam, hogy így alakult, ugyanis Ákos szerint télre sokkal vastagabban kell beviaszozni a bakancsot, mint ahogy én szoktam.

A Köves-hágóba megérkezve nekikezdtünk Ákos sátrának a felállításába, ugyanis az enyémhez sehol se találtam otthon az alumínium rudakat. Szépen szedegettem ki a cuccaimat a zsákomból, amikor vajon mi került elő a zsák legaljából, a hálózsák alól? A sátorrúdjaim... A nap második pofonja olyan váratlanul ért, hogy hangosan nevettem, és a túrán végig ezzel viccelődtem. Pedig bepakolás előtt mindig kiszedek mindent a zsákból, és üres zsákkal kezdek, de ezek olyan jól eltűntek a zsák alján, hogy elkerülték a figyelmemet. Azért abban megegyeztünk, hogy még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lenne nálunk sátorrúd!

2. nap

Reggel későn, 8 körül keltünk (EET; a nap 8:30 körül kelt), majd a szokásos reggeli készülődés után folytattuk az utat a piros sáv jelzésen. Úgy döntöttünk, hogy nem keressük meg az Áfonyás-tavat, bár láttunk egy új jelzést, ami nagy valószínűséggel oda vezet (piros háromszög). A hótalpakat továbbra is fel-le véve elértük az Öreg-havas legelőszintjét, és ezzel együtt a felhőalapot. Mielőtt teljesen beborított volna minket a köd, ettünk, majd beletörődve, hogy vége a kilátásnak, eltűntünk a felhő aljában.

Ködben folytattuk az utat, amit időnként felszakított a szél, hogy lássunk is egy kicsit. Az egyik kanyart elvétve, majdnem elhagytuk a főgerincet egy oldalgerincen, de hamar feltűnt, hogy valami nem stimmel. Végül 3-4 óra körül, tekintettel a ködre és a közelgő estére, nem vállaltuk a Gropilor és a Rebra csúcsok átmászását a Rebra-nyeregbe, hanem letáboroztunk az Öreg-havas nyergében a mély hóban.

3. nap

Fél órával korábban keltünk, mint előző reggel, és ködben vágtunk neki az útnak. Szerencsére szinte perceken belül felszakadozott a köd az indulásunk után, és gyönyörű időnk volt! Sikeresen felmentünk a Gropilor és a Rebra csúcsára is, majd miközben ereszkedtünk a Tarnita "La Cruce" felé, újra beborított minket a köd. Nagy kutya- vagy farkasnyomokat és a gerincet követve értük el a Kormány-csúcsot, aminek köves oldala szinte elénk ugrott a köd függönye mögül. Hiába jártuk le nyáron ezt az utat Judittal, pont "felderítés" céljából a téli túrára készülve, erre nem emlékeztem. Mire odaértünk, már nem volt hely lerakni a zsákokat, hogy elővegyük a kötelet és azzal biztosítsuk egymást, Ákos már fent is volt a havas-jeges sziklákon, így csak szurkoltam, hogy ügyesen másszon. Tulajdonképpen már attól megizzadtam, ahogy néztem mászás közben, és ahogy felért, indultam utána. Felértünk, meg se csusszantunk, de abban egyetértettünk, hogy ha hamarabb látjuk ezt a szakaszt, és van hely bekötözködni, akkor nem biztosítás nélkül másszuk ki. A Kormány-csúcsra felérve annyira elfáradtam, hogy bár furán hangzik, de elfelejtettem tájékozódni, és lendületből tovább haladva egy oldalgerincen kezdtük meg az ereszkedést. Olyan 50-100 méter szint vesztése után Ákos megkérdezte, hogy egyáltalán jó irányba megyünk-e, mire a GPS-t elővéve kiderült, hogy nem. Mivel nem sikerült átoldalazni a főgerincre a meredek hegyoldalon, vissza kellett másznunk, majd a helyes irányba újra leereszkedni. Megállapítottuk, hogy nagy segítség a GPS. Anélkül is meg lehet csinálni egy túrát, legalábbis ilyen markáns gerinceken, térkép, tájoló és magasságmérő segítségével, de az első eltévedés után nagyon kellemetlenné válhat a helyzet, több odafigyelést igényel a túra.

A fent leírt jelenetet megismételtük a Repedő-csúcson is, szinte szóról szóra, így azt is kétszer másztuk meg, "csak a kilátás kedvéért". Legalább 20-30 méter volt a látótávolság...

A Repedő-csúcsról már nagyon fáradtan értünk le a nyeregbe (Saua Intre Izvoare), és egy füves lejtőpihenőn, valamelyest a gerinc takarásában felvertük a sátrat a karsztforrás felett. Megnéztük a forrást is, de olyan gyengén szivárgott, hogy nem tudtunk belőle vizet venni, így megint maradt a hóolvasztás.

4. nap

Reggel tanulva az előző napok hibájából, már fél hétkor keltünk, de mivel úgy számoltam a nyári tapasztalatok alapján, hogy könnyedén elérjük a Gargaló-nyerget, egyáltalán nem siettünk. A reggel olyan gyönyörű volt és a teavíz olyan lassan forrt fel, hogy szinte szégyenteljesen későn, 10 után keltünk csak útra.

A Nyerges-tetőt nem másztuk át, az oldalán alig volt hó, nem kellett lavinától tartani, hanem szépen elsétáltunk a tövében az összefüggő havon. Az azért látszott a kilógó törpefenyőkön, hogy párszor már megtépte őket a hó, "igazi" téli hóviszonyok mellett át kellett volna másznunk a csúcson. Számomra így is érdekes volt, a nem túl jól sikerült hótalpaimmal volt néhány kényelmetlen oldalazásom. Hágóvas ideálisabb lett volna pár lefagyott szakaszon, de ha végig cserélgettem volna a hótalpat a hágóvassal és a sima bakanccsal, még mindig úton lennénk.

Újra előkerültek a kutya/farkasnyomok, Ákosban és tőle függetlenül bennem is felmerült, hogy egy farkascsalád nyomai lehetnek; majd egy szakértő megmondja. Én mindig kicsit hitetlen vagyok ilyen kérdésekben, nem érzem magam elég "kiváltságosnak" ahhoz, hogy ilyen szerencsében legyen részem, jobban hajlok a falkába verődött kutyák elmélete felé.

A Puzdra előtt ebédeltünk, majd a nyeregből felmentünk a Nagy-Tejes csúcsára. Ereszkedés közben utolértek minket a felhők, és az 1973 méteres magassági pontot már bőven felhőben értük el. Innen nyáron is meredek a levezető út, lefele ereszkedve, folyton beszakadva a hóba volt pár gondolatom, amit nem mondtam ki hangosan. Sajnos a hótalpam nem kapaszkodik olyan jól, hogy ennyire meredeken is lehessen használni, de nagyon érik bennem a csere gondolata.

Egyre erősödő szélben és sűrűsödő ködben folytattuk az utat a Galac felé, így azt naplemente előtt kb. 20 perccel értük el. Nem akartam kockáztatni egy sötét-ködben való eltévedést, így javasoltam, hogy egy, a széltől némileg védett, havas lejtőpihenőn sátorozzunk le. Megállapítottam, hogy még így is elég szeles lesz, mire Ákos emlékeztetett, hogy beássuk a sátrat - annyira elfáradtam, hogy eszembe se jutott a hófal, pedig én vittem a lapátot.

Végül egész jó sátorhelyet kiásva, az időnként felszakadó ködben munkamegosztással dolgozva (egyik ás vagy sátrat állít, másik fényképez) felkészültünk az éjszakázásra.