Jesszum Pepi! 30 éve már, hogy túravezetői vizsgát tettem. S ahogy rohan az idő, az egyre szélesebbnek tűnő út újabb és újabb csodálatos helyekre vezet. Sok nagy szerelmem van (Ortler, Glockner, Triglav, stb.), még több jó ismerősöm és néhány barátom is (Nagy-Fátra, Velebit), akikhez jó visszatérni, akikben soha nem csalódtam (még akkor sem, ha néha kissé morcosan fogadtak) és akikhez rendre vissza is térek. Ők azok, akikre mindig lehet számítani és bármikor előhúzhatók a kalapból, ha hirtelen menni kell valahová, vagy ha az eredetileg tervezett régióba utazni értelmetlen (pl. időjárási okok miatt), ha kell egy jó hely... Ezen barátok sora gyarapodni látszik a hercegovinai Prenj-hegységgel. Régi vágyam és nagy örömem ez nekem.

* * *

Szeptember végén Attilával – és nagyobb társasággal – a szlovéniai Triglavon jártunk, az északi falon. Attilának ez volt az első ilyen nagy hegye és bizony úgy járt, hogy a hegyről már csak a teste jött le, a lelke odafent maradt. Olyan ez, mint a heroin; már az első alkalommal függőséget okozhat. Sokan megéltük már ezt, nem is ragozom; akinek megvan ez, az úgyis tudja, akinek nincs, az soha nem érti meg. Nyilván hajlam kérdése is.

Attilán, miután lejöttünk a hegyről, napokon belül jelentkeztek az elvonási tünetek, csak akkor érezte jól magát, ha a heggyel foglalkozhatott valamilyen formában. Neki oda vissza kell mennie, hogy megkeresse a lelkét! Alex barátunk szintén vele megy, mert neki is komoly hegy-tervei vannak. Rögtön jelzem, hogy – persze kizárólag a kedvezőbb költségeloszlás végett – én is megyek velük, meg hozunk még egy embert, nehogy féloldalas legyen a kocsi. (A szereplőválogatáson a fóti Loksa Gabi lett a befutó.) Attilával már a szervezés korai stádiumában lefektetjük a titkos záradékot: amennyiben valami rendkívüli esemény akadályozná a programunk normális futtatását, úgy Alex lesz az, akit elsőként megeszünk.

Két nappal a tervezett indulás előtt aztán elromlik az idő, egész Közép-Európát viharos szél és kiadós eső döngeti, a Triglav térségére pedig annyi friss hó esik, hogy öngyilkosság lenne nekiindulni az egyébként is orkánerejű szélben. Úgy tűnik, Attila lelke ott telel a Triglavon, mert oda most fel nem fogunk menni! Az alternatívaként kínálkozó Nyugati-Tátrában (Sírós-Rohács/Baranyec) szintén eléggé alkalmatlan az idő meg különben is, az nem eléggé kitett, mi most másra vágyunk! Nézzük csak, mi a helyzet odalent, délen?

Eső, hó és szél szerepelnek a délvidéki előrejelzésekben is, de nem tűnik kezelhetetlen mértékűnek egyik sem. Menjünk hát a Prenj-hegységbe! A 2102m magas Lupoglav megmászása lenne az egyik lehetőség a Neretva-völgyből, a Mostarska Bijela felől (2008m szintkülönbséggel), vagy a hegység legmagasabb csúcsa, a 2155m-es Zelena glava a Bijele vode völgyén át, 1550m szinttel. A csúcsok viszonylag csekély magassága senkit ne tévesszen meg, igen vad kis hegyek ezek, nem véletlenül kapta a hegység a Hercegovinai Himalája becenevet.

Az első verzió – a Lupoglav – sátrazós lenne, amihez a rövid nappalok és nagyon hosszú éjszakák évadján, esős időben, fagypont körüli hőmérsékleten nem sok kedvem van, úgyhogy hamar a Zelena glava mellett döntök, ott fűthető kunyhó vár bennünket a völgyben.

Szót tett követ, s november második hétvégéjén már robog is velünk az autó keresztül a Dráván, Száván, fel a Boszna-folyó partján Szarajevóig, majd a hegyeken át le, a Neretva völgyébe, s annak vad szépségű völgyében Mosztárig. Mosztár előtt néhány kilométerrel található Potoci nevű falu, itt balra fordulunk, hogy felszerpentinezzünk a Prenj és a Velež hegységek közötti nyeregbe, túránk kiinduló pontjára. A Prenj-hegységet ugyanis délről a több ponton 1900m-t meghaladó magasságú és Mosztár városa fölé tornyosuló Velež-hegység, míg a másik három oldalról a Neretva folyó határolja, amely gyakorlatilag körbefolyja azt.

Régen a Neretva-szorosban Jablanica és Mosztár között – ahol jöttünk – nem vezetett országút, mert a néhol 4m-re szűkülő szurdokban 24 órán belül 15m-es vízszintingadozás is előfordult. Az út ugyanarra ment, amerre most mi: Han Potocinál felkanyarodott a Prenj és a Velež közötti nyeregig (Porim, Rujište, 1100m), és hátulról kerülte meg a Prenj hegytömegét. Ezen az úton a vakmerő hajdúk kivetett „djemadan”-ját (mellényét) egy utas se léphette át váltságdíj nélkül, mert a „hegyek ura” ott leskelődött puskájával egy-egy szirtfok mögött. Ezen jártak évszázadokon át a karavánok, mert más út nem volt Mosztár és Szarajevó között. A régi országutat – amely ma már csak a hegyvidéki nyaralótelepekre vezet – az egyik szirtfokra helyezett zergeszobor őrzi, rablóknak szerencsére se híre, se hamva.

A "Hercegovinai Himalája", azaz a Prenj-hegység neve a szláv mitológia főistene, villámszóró Perun (Перун) nevéből származik, mivelhogy ez a fent nevezett isten lakóhelye. Jelképei a mennydörgés, villámlás, meg mindenféle férfias dolgok. Robusztus férfialak réz szakállal, kezében baltával vagy nagykalapáccsal, kecskebak vontatta harci szekéren. Villámszóró Perun viharisten az égben, s a hegyekben üldözi kígyó formájú ellenségét, Velež-t (Volosz), aki a földön lakik. Viszályuk oka, hogy Velež, a pásztoristen elrabolta-hódította az állatokat és az embereket, egyes változatokban pedig a villámszóró feleségét. Az üldözött Velež fa és kő alá rejtőzik, átváltozik emberré, lóvá, tehénné. A Velež-zsel folytatott párharc idején Perun széthasítja a fát, széttöri a követ, villámokat szór. Győzelmét termékeny eső koronázza meg. S hogy ez mennyire így van, azt magunk is megtapasztalhattuk...

Délután kettő körül parkolunk le a hegynyeregben levő Rujište nyaralótelepen a síhotel parkolójában, s gyors felmálházkodást követően indulunk is északra. Sokat nem babrálhatunk, hiszen rövid a nappal, s az utunk végén álló kunyhóhoz az utolsó száz métereken nem vezet kitaposott ösvény, jó lenne tehát, ha még sötétedés előtt meglátnánk.

Nem túl fárasztó terepen loholunk 8 kilométert előbb gyönyörű feketefenyvesben, végül bükkerdőben, egy a délszláv régióban kihagyhatatlanul mindenütt jelenlévő aknamezőt is keresztezve, fel a Bijele vode völgybe, a mosztári turisták Adnan Krilić kulcsosházához (1450m), ahonnan már jól látható a nyugati oldalban meghúzódó kunyhónk bádogteteje. Még nappali fénynél érünk a házikóhoz, de a tüzelő- és vízhordás már a sötétben zajlik, pedig még csak délután van.

A Prenj (és a Velež is) az országon belül futó határvidéken, a Bosnyák-Horvát Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság határán húzódik, így a 20 évvel ezelőtti háború mementójaként aknamező kanyarog rajtuk végig. A birkát, marhát nehéz volna rábeszélni, hogy a mentesített átjárók kiszalagozott sávjában menjen fel a hegyre, így aztán a havasi pásztorkodás megszűnt a hegyekben. A gazdátlanul maradt pásztorszállások (katuni) egyikét alakították turista szállássá. Ne valami cifra palotára gondoljunk: mellmagasságig kőből szárazon rakott fal, felette bádog tető, épp akkora az egész, mint egy panellakás konyhája. 8-10 ember, kis jóindulattal akár 12 is alhat odabent. Kis asztal és egy kályha tartozik még a felszereléshez. Objektíven nézve siralmas putri – aki paplanos ágyat és fürdőt vár, ne ide jöjjön – a számunkra azonban tökéletesen megfelel annyi komfort, hogy eső- és szélvédett, fűthető helyen húzhatjuk meg magunkat, ahol még fel is lehet állni, kiegyenesedni. A volt Jugoszlávia hegyei egyébként tele vannak ilyen ingyenes menedékkunyhókkal; planinarsko sklonište a neve ezeknek. Horvátországban, ahol tilos sátorozni, vadkempingezni, ezek hálózata nélkül nem is lehetne komolyabb túrát tenni.

Az este folyamán feltámad a szél és rákezd az eső, amely változó intenzitással veri a fejünk felett a bádogot. Hajnalban, mintegy ébresztő gyanánt megzendül az ég, kétszer is: Perun megint üldözőbe vette Veležt. Reggelre kelve eléggé vigasztalan látványt nyújt a ködös-esős táj, de talán nap közben kissé javul a helyzet. A meteorológia nem ígért jelentős mennyiségű csapadékot, úgyhogy hajrá!

Tervem szerint északi irányba végig megyünk a Bijele vode „völgytalpán”, majd kimászunk a völgyet lezáró Prijevorac-nyergen (1.640m) át a szomszédos, szintén északra tartó Dolovi, majd a Lasni do nevű völgybe, innen felkapaszkodunk a Jezerce-katlanba, ahol egy kis kulcsosház áll 1.655m-en, 7km távolságban. Ez eddig 2 óra. Innen egy pár kiloméres kapaszkodással megmásszuk a hegység legmagasabb csúcsát, a Zelena glava-t (2.155m további 1 óra), majd egy másik útvonalon, a Veline bare gigantikus karsztmedencéjén át térünk vissza kunyhónkhoz (további 2,5-3 óra). Júliusban – mivel a nagy köd és a vastag hótakaró miatt – nem sikerült a Jezercéről a Zelena glava-ra vezető útszakaszt bejárni, így az a rész a számomra is ismeretlen lesz, de a többit bejártam már, tehát nagyjából tudom, mi vár ránk. Mindenesetre magamhoz mérten erős tempót diktálok, hogy az esetlegesen felmerülő problémákra még nappali fénynél kelljen keresnünk a megoldást, ne a sötétben tapogatózva! A Prenj útjai ugyanis nincsenek nagyon kijárva, a jelzés sem egyenletesen jó, az ilyen magaskarszton pedig a legjobb térképpel sem egyszerű a tájékozódás korlátozott látási viszonyok mellett. Sötétben meg aztán végképp a megérzéseire hagyatkozhat az ember.

Megyünk hát a kellemesnél némileg intenzívebb esőben és rá-rácsodálkozunk a táj szebbnél szebb részleteire. Én is, hiszen a Jezercére vezető szakaszt a nyáron akkora ködben jártuk meg, hogy a lavina által lerombolt régi Jezerce-ház romjaitól nem láttuk a mellette épülő újat. Most legalább látni többet lehet, viszont mire ideértünk, valamennyiőnk ruhája átázik, a lábunkon lecsurgó vízzel megtelik a bakancsunk. Annyira esik, hogy néhány óra alatt a több réteg technikai ruházat megadta magát. Csak Alex van vígan a hagyományos esőkabátjában, ő csak a saját levében fő. Különösebben persze nem zavartatjuk magunkat, befordulok balra, a csúcs felé vezető völgybe és sebességváltás nélkül kapaszkodunk fel az egyre inkább magashegyi jelleget öltő tájba. Hja kérem, én a télies Triglav északi falra edzettem, ahhoz képest ez futható terep. 1700-1800m környékén az eső havazásba vált és a szél útjába is kerültünk, így felerőltetjük a kesztyűt az egyébként már rojtosra ázott kezünkre. Attila közben égőáldozatul felkínál Perun számára egy kroaszant, hogy este a kunyhóban majd elégeti a kályhában, ha cserében eláll a hó/eső és kitisztul az idő, mire a csúcsra érünk.

Az Otiš keleti oldalán emelkedünk kb. 1900m-ig, majd gyönyörű vonalvezetésű ösvényen, néhol drótkötél biztosítással is mászva, délről megkerüljük a hegyet s így érünk annak a nyugati oldalára az Otiš és a Zelena glava közötti füves nyeregbe (2000m). Innen fölfelé már mindenütt megmaradt a hó. Tehát csak a felső 150 méter - a legnehezebb rész, ahol ténylegesen mászni is kell - lett havas. Ez nagyjából így is volt tervezve, hogy odafent hó lesz, csak az nem volt betervezve, hogy az egész havas mászást szörcsögő bakancsban, átázott kesztyűben-ruhában abszolváljuk. Na, de ha már egyszer itt vagyunk, kár lenne visszafordulni. Ez szerencsére fel sem merül senkiben, így nem kell győzködni senkit, hogy jöjjön fel velünk, különben megfagy, míg visszaérünk fentről. Egyetlen rohammal felküzdjük magunkat a csúcsra. Kilátás semmi, mégis boldogok vagyunk, ezt az élményt senki nem veheti el tőlünk, legfeljebb maga a hegy. Perun ugyan magasról tesz Attila égőáldozatára és továbbra is Velež hajkurászásával van elfoglalva, de ezek az ántik istenek már csak ilyenek, mindig mással vannak elfoglalva, mint amit az ember akar…

Csokizunk, fényképezkedünk, de nem visszük túlzásba az élvezkedést, mert olyan nagy melegünk nincsen a vizes göncben, szélben-hóban. Hamarosan kiadom az ukázt a lefelé menetelre. Elhangzanak a szokásos közhelyek és figyelmeztetések, hogy a hegymászóbalesetek többsége a lefelé úton történik, hogy a tájékozódás az én dolgom, mindenki más csak azzal törődjön, hogy a következő lépést tökéletesen kivitelezze, fényképezni, orrot piszkálni csak álltó helyben, stb…, aztán minden galiba nélkül hipp-hopp lent is vagyunk a nyeregben. Sóvárogva nézem az Otišra vezető ösvényt, amit nyáron nem láttunk, most viszont plasztikusan kirajzolódik a havas hegyoldalban, ám erre a csúcsra most nincs időnk felmenni.

Délről megkerüljük a hegy kúpját, s a keleti oldalon levezetem a társaságot a Veline bare katlanába. S innen visszanézve pár pillanatra megláthatjuk az ikercsúcs felhőkön átködlő sziluettjét – mintha elköszönne tőlünk. Innen aztán normaidőre visszatérünk a Bijele vode völgyben levő tanyánkra. Tüzet rakunk, száraz ruhát veszünk, kiöntjük a bakancsokból a vizet, felaggatjuk a sok ruhát a kályha fölé, hogy ne csak vizes legyen, de büdös is, és főzünk, főzünk, sok meleg mindenfélét.

* * *

Másnap reggel lemegyünk a hegyről és a kihagyhatatlan mosztári városnézést követően hazautazunk. Természetesen egyikőnk sem fázott meg, nem lett nyavalyás, stb. Az átélt „apró kellemetlenségek” nem bizonyultak végzetesnek, ezek csak a meleg szobából nézve annyira borzasztóak. Divatos szólással élve az ÉLET ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér. Egy alapvető problémát azonban nem oldottunk meg ezzel a kirándulással. Nevezetesen azt, hogy Attila lelke fent maradt a Triglavon.

Ha valaki látja, innen üzenek egy kövér hellót! ;-)

További képek:

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/PrenjZelenaGlava?authuser=0&feat=directlink

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/MosztarOsszel?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Prenj Bosznia-Hercegovina