Előzmények:

http://www.turatars.com/blog/view/id_2440/title_Hogyan-lettem-igaz-szlovenne-majdnem/

http://www.turatars.com/blog/view/id_2441/title_Hogyan-lettem-igaz-szlovenne-majdnem/

Mivel tavaly (2012.) szeptember végi túránk alkalmával az időjárás annyira bevadult, hogy a csúcstámadásról lemondtunk, ott azon helyben szent ígéretet tettünk Olga mamának, az Alježev dom (turistaház) tündérének, hogy idén visszatérünk!

Úgy is lett! 2013. szeptemberének utolsó csütörtökén újra összegyűltünk a mojstranai Vrata-völgyben, az Aljažev domban; a tavalyi hat fős csapatból négyen, további öt fővel kiegészülve. Szóval kilencen. A tavalyi zárás előtti pangásnak semmi nyoma, most élettel teli a ház, a matraclágerben nem is jut nekünk hely – nem is foglaltunk, többen is vagyunk – így két nagy szobát veszünk ki. Nem is sokkal drágább és fenntartják nekünk arra az időre is, amíg távol leszünk. Mondjuk, ez nincs benne az árban, ez a személyes varázsunk, meg a tavalyi emlékezetesen jól sikerült ott tartózkodásunk következménye. Mert a házban természetesen megismernek bennünket, sőt, még a Triglav-csúcs is lenéz ránk 1850 méteres relatív magasságából, mielőtt felhőbe burkolózna – végleg.

Attila, Laci, én, Attila, Judit, Herr Karancsi, Cucc, Karcsi, Zsiráf

Az este a rég nem látott ismerősök köszöntésével, a közös élmények felelevenítésével, az új résztvevők méregetésével és – nem utolsó sorban – a haditerv készre kovácsolásával telik. A magam részéről azt terveztem, hogy az Aljažev domból (1015m) másnap reggel a kitettebb párkányokon haladó Tominšek-úton megyek fel – meg aki még velem tart – a Triglavski dom Kredaricába (2515m), ahonnan másnap megmásszuk a csúcsot (2864m), s a némileg egyszerűbb Prag-úton térünk vissza az Aljažev domba. Hamarosan mindenki – aki tudja, miről van szó – meggyőzi magát, hogy ugyanezen az útvonalon jöjjön, s vagyunk elegen ahhoz (létszámban, tapasztalatban és felszerelésben is), hogy a két 0 kilométeres kolléga problémáját is megoldjuk „ha minden kötél szakad”, tehát nem fog kétfelé oszlani a társaság, együtt megyünk fel a Tominšeken. (Az eredeti terv szerint a társaság egy része a Prag-útvonalon ment volna föl és le is a kevésbé tapasztaltabbakkal, kevésbé bevállalósakkal.)

Péntek reggel tehát együtt indul a csapat fel a Vrata-völgyön, majd a nagy karabinernél (háborús emlékmű) balra térünk és hosszas, meredek emelkedőn kapaszkodunk fel, az erdőben. Közben érzem, hogy valahogy nem vagyok rendben. Gyenge vagyok, amit sem az alapos fizikai felkészülés, sem a csekély tengerszint feletti magasság nem indokol. Remélem, elmúlik majd, mert a Triglav megmászása a Vrata-völgyből fizikailag a Großglockner normál útjával összemérhető feladat, csak a nehézségek jellege, meg a felszerelés más, de a leküzdésre váró szintkülönbség pl. ugyanannyi. Szóval, ma nem várható tőlem valami acélos teljesítmény, beállok hát utolsónak; én leszek a söprögető túravezető, aki a lemaradozókba, elfáradtakba, nyavalyásokba önti a lelket és biztonságérzetet adva „feltolja” őket a hegyre.

A Tominšek-út egészen meglepő magasságig erdőben halad, kellemetlen, 30-50cm magas lépésekkel, de aztán végre felérünk a sziklafalra. Az alacsony felhőzetben sajnos nem bontakozik ki a Vrata tágas panorámája, csak itt-ott ködlenek elő izgalmas részletek, de a társaság szédülősebb tagjai ezt nem is nagyon bánják, hiszen valóban szédítő magasságok fölött haladunk a falon, néhol egészen elkeskenyedő párkányokon, ahol pedig párkány sincs, ott csak egy-egy sziklabütyök, ha pedig már ez sincs, akkor a falba vert vascövek szolgál talp alá valóul. Szerencsére az útvonal egészen jól biztosított, így ha valaki nem néz bele direkt módon az alatta tátongó mélységbe, akkor különösebben fel sem tűnik neki, hogy milyen elképesztő helyeken mászkál. Hozzá tartozik ugyanis a képhez, hogy minden igaz szlovénnek joga és kötelessége életében legalább egyszer megmásznia a Triglavot (mint az ország legmagasabb csúcsát, jelképét), ezért a Dolomitok vagy más tájak „öncélú” via ferrata útvonalaihoz képest – ahol az izgalom fokozása a cél, így minél kitettebb vonalvezetés, egyes kulcspontok megközelítésének nehezítése jellemző – itt valós útvonalakat tettek könnyebben járhatóvá a biztosító berendezések kiépítésével. (Nem a más helyek klettersteigjeit kritizálom, hanem arról beszélek, hogy itt miben más a filozófia.)

Újabb és újabb sziklagerinceket megkerülve fokozatosan haladunk felfelé a Tominšek-út összesen 16 drótkötéllel biztosított szakaszán, míg végre becsatlakozunk a Prag-útba, a hajdan jéggyalulta Kotel (katlan) letörésénél. Innentől kezdve már nem kitett, ámde nehezebben járható terepen haladunk: előbb kellemetlen törmeléklejtő szélén fel, a Kotel sziklaplatójára, majd a Mars felszínére emlékeztető kopár magaskarszton kell leküzdenünk hátralévő 400m szintet. Aztán még egy kisebb vasalt szakasz… aztán még egy… aztán előhomálylik a sűrű ködből a Triglavski dom Kredarica (2515m) hatalmas északi orma.

A ház 341 férőhelyes, így amikor tavaly szeptember végén tízen lézengtünk benne, a személyzet ingerküszöbét nem nagyon értük el, így benyomásaim a házról enyhén szólva lesújtóak voltak. Most ellenben legalább 50 vendég van itt (amiből 20 magyar), s lám, még az étel is jobb ízű. Igaz, én elővigyázatosságból a jóféle kranji kolbászt rendelem, mert azt ugye nem itt idefent készítették, abban nagy hiba nem lehet, de aki pl. tésztafélével próbálkozik, az sem panaszkodik, pedig tavaly bizony panaszkodott. A tea egyenesen fenséges, a második legjobb, amit eddig errefelé ittam. A dom Planika (a Triglav túlsó oldalán) teája vezet, az a tea verhetetlen. A Kredarica teája a második, az Aljažev teája pedig… még szintén dobogós…

Van a házban egy négyfős magyar társaság; két lány és két fiú. Kalandjaikat csak másodkézből ismerem, de valami olyasmi történt, hogy különösebb magashegyi tapasztalatok nélkül, tegnap estefelé vágtak neki a Prag-útnak. A zűrösebb részeket már sötétben abszolválták, míg végre felértek a már bezárt Staničev domba (a Kotel északi peremén, 2335m-en), s ennek a „télikert”-jében bivakoltak. Ma átjöttek a Kredarica-házba. Közülük az egyik srác annyira bepánikolt, hogy nem tud lemenni, helikoptert rendelt a házhoz, ami 600.-€-ért fogja levinni, ha majd megjavul az időjárás. A többiek viszont velünk szeretnének a csúcsra menni, meg a hegyről lejönni, holnap. Úgy legyen!

Szombaton fél hatkor kelünk. Hatkor még tisztán látható a csúcs, mire azonban kimegyek fotózni, már szürke ködbe borul a hegy, a Nap viszont csak hétkor kél – amikorra az indulást terveztük. A négy fős csapatból végül ketten jönnek velünk a csúcstámadásra. Jól haladunk a kitett, de jól biztosított úton, ködös-szeles, de stabil időjárásban. Vidám, felszabadult évődés megy a drótkötél hosszában, ami nyilván oldja a feszültséget a csúcsmajrétól szenvedőkben is. Az ezen a kiránduláson megszokott módon Zsiráf jó tempóban vezeti a társaságot, mi Herr Karancsival elégedetten vigyorogva kullogunk leghátul. (Tegnapi gyengeségem egyébként elmúlt, ide nekem az oroszlánt is!) Más csapat, szembe forgalom nem zavar, aki ilyenkor jár itt, el sem tudja képzelni, milyen tömegjelenetek vannak itt nyáron! Az előcsúcs (Mali Triglav 2725m) meghódítása után hosszan kígyózunk a drótkötél-korlátos keskeny csúcsgerincen, majd egy kiadós felszökés után máris a csúcsra jut a banda. Triglav, 2864m, a Júliai-Alpok és Szlovénia legmagasabb hegycsúcsa. Lezajlanak a szokásos szertartások; csúcsfotók és -csokik, barátokra emlékezés, aztán – mivel az egyenletes szürkeségben a panoráma egyáltalán nem látható – nem időzünk soká, hanem elindulunk le, vissza a Kredaricára, a házban hagyott csomagjainkért.

Gyors ebédet követően 11 órakor indulunk le a Triglavski dom Kredaricából, hogy a Kotel medencéjén és a Triglav északi falán a Prag-úton leereszkedve visszatérjünk az Aljažev domba. Meglepetten tapasztalom, hogy csapatunk a tervezett három helyett négy fővel gyarapodott. A korábban bepánikolt fiatalembert – mint később megtudom – lebeszélték a helikopterezésről, így ő is jön velünk. Hamar kiderül az is, hogy az ezzel járó terheket nem azok fogják cipelni, akik rábeszélték, hogy jöjjön velünk, hanem pl. én. De semmi baj, az előbb mondtam, hogy „ide nekem az oroszlánt is”, hát most itt van nekem az oroszlán...

A négy „vendég” felszerelése egyébként megfelelő, hármójuknak az erőnléte és mozgása is jó, ők semmilyen segítségre nem szorulnak, problémás emberünk azonban hamar kifárad, a Kotel pereménél az ereje végén jár, a Prag meredélyein pedig már fél is. 15 lépésenként meg kell állnunk valamiért, miközben a csapat már messze jár. A társai viszont vannak olyan tisztességesek, hogy velünk maradnak. Haladunk, haladunk, de nagyon lassan. A srácon egy tömött 70 literes hátizsák. Amikor már a második kis üveg frissítőjét is kiissza, előkerül a zsákból egy bontatlan 2 és fél literes gyömbér üdítő. Atyám, miket rejthet még az iszonyú puttony? Talán még a tordasi félfülű láma is itt van velünk a zsákban? Nem csoda, hogy így remeg a srác lába a felesleges terhek alatt! Mindenesetre minden energiájával a túlélésre koncentrál és teljesen természetes a számára, hogy végrehajtsa az utasításaimat – meg az is, hogy kiszolgálom, holott alig 2 órája, hogy először találkoztunk.

1750m magasságig viszem a puttonyost, itt – kb. a szint felénél – Herr Karancsi veszi át tőlem, én pedig a saját tempómban haladhatok csapatunk lemaradt tagjáig, Karcsiig, aki a bittyós lába miatt szorul – leginkább lelki – segítségre. Együtt topogunk le a sok murvás lejtő miatt nehezen járható Prag-on a vratai Bistrica partjáig. Innen már minden nehézség nélkül járható út vezet az Aljažev domig, így Karcsit útjára bocsátom, én meg leülök egy nagyobb kőre falatozni, hogy aki még fent a falban küzd az életéért, lássa, hogy már csak odáig kell eljutnia, és akkor megmenekült.

Kisvártatva befut... na ez túlzás... megérkezik a Herr Karancsi gardírozta csapat is: 6 óra alatt tettük meg a 3 és fél órás utat. Tovább ránk nincsen szükség, zúzunk lefelé a völgyben, közben megbeszéljük, hogy a srác igazán felajánlhatná nekünk a helikopter költség felét, amit persze nem fogadnánk el, beérnénk egy-egy üdítővel/sörrel is. Gondolom, nem okoz túl nagy meglepetést, ha elmondom, hogy Herr Karancsi jutalma valóban egy üveg (alkoholmentes) sör lett, nekem pedig egy „köszönöm” sem jutott. Nem baj, nem is azért csináltuk, csak úgy elmesélem...

Az Aljaževben Olga mama a csúcshódítóknak kijáró grátisz snapsszal fogad bennünket, s megkezdődik az élmények feldolgozása, asztali örömökkel kombinálva. Kannaszám fogy a tea, gulyást palacsinta, kolbászt spagetti követ (fagyit is feladnának, de már senki nem tud enni), majd heveny születésnapi buliba torkollik a vacsorázás; Herr Karancsinak a negyvenedik, Cuccnak és Zsiráfnak a valahányadik volt, van, vagy lesz, így a fiúk szép szolidan kiisszák a ház amúgy sem jelentős alkoholkészletét, a végén a személyzet pult alatti tartalékát is, szezonvégi áron, azaz ingyen.

Az eredeti tervünk az volt, hogy a Triglav után, vasárnap kora hajnali indulással megrohamozzuk a Vrata-völgy szemközti oldalán tornyosuló Skarlát-hegyet (Škrlatica, 2740m), ami a hegység szlovén oldalának második legmagasabb hegye. A Triglav-mászás azonban a többség számára akkora élmény, de egyben akkora megterhelés is volt, amit nem akarnak megfejelni egy hasonló, de még nagyobb küzdelemmel, így erre a túrára két jelentkező maradt Herr Karancsi képében, és személyemben. A többiek inkább valami egyszerűbb autós-gyalogos, vízeséses túrát szerveznének maguknak. Az éjjel azonban megjön a rossz idő: 3 napos szakadó eső, dörgés-villámlás, így a hazautazás mellett döntünk.

Reggel búcsúzkodunk hát egymástól, meg a háztól. Olga mama kérdi, hogy jövünk-e jövőre is? Neeem, nem lehet mindig ide jönni, vannak más helyek is, amiket látni, mászni kell; a Mangart és a Jalovec szerepel a jövő évi tervben. De aztán úgyis visszatérünk majd, hiszen itt maradt megmászatlanul a Skarlát-hegy, és persze a Triglav Plemenice-útja is nagyon érdekel, azt már megígértem magamnak, ugye... Szóval, fel a fejjel, Olga mama, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér! Érdemes lesz feltölteni azokat a kiürült készleteket!

* * *

Triglav! Kicsik között a legnagyobb! Találkozunk még!

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Triglav?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Triglav