A hajnal a kamionok miatt korán (4 óra felé) beköszöntött, de aztán tudtam aludni. Hogyne tudtam volna: az egész hét halmozott kialvatlansága és a friss levegő együttese megtette hatását. Azért szokás szerint 5 perccel az óracsörgés előtt sikerült ébrednem. 
Reggel - ahogy szoktam, és ahogy sikerülni szokott - kényelmesen összekészültem a mai napra. Bár nevében nedves vidékre (Hinternasswald, azaz Hátsó Nedves-erdő) indultunk, a korábbi hetek tapasztalata alapján ha lett volna forrás, akkor sem építek rá. De nem is volt - legfeljebb a menedékház sörcsapja. 
Reggeli után a gyalogtúrázók már az indulásnál adtak nekünk egy fél órát. (Szükségük is volt rá, az ő programjuk az egyesületi tapasztalataim szerint 10-11 órát vett igénybe.) Ezt csak tetéztük azzal, hogy busszal kellett a Rax háta mögé bebújnunk. Ráadásul nem is akármilyen utakon! Vilmos elképesztő jól vezetett: olyan szűk utakon fért el a hatalmas Mercivel, hogy csak lestünk. Járt neki az utasok tapsa! (Mire ő szerényen csak annyit mondott: "Jártam én már szűkebb helyen is, akkor sem ijedtem meg..." Természetesen Korzikára gondolt...)
9 óra körül indultunk neki a mai túrának. A parkolóból nézve balra (azaz az első úton) a duplanullához jutunk: ocsmányzöld épület bal kézre. Jobbra (azaz kicsit odébb, a második úton) kezdődik a mi túránk. Egy völgyben, vidáman csörgedező kis patak mentén haladtunk, a szintemelkedés gyakorlatilag zérus. A látvány viszont... Jobbról-balról a fenyvek, amit annyira szeretek. Hatalmas sziklafalak tornyosultak fölénk, de nem olyan monumentálisán, mint a Nagy-Pokol-völgyben. Itt tere volt mindennek: a szekérút és a fal között zöld füvű kaszálórét (a kevés eső ellenére sem volt olyan színehagyott, mint a Hohe Wand). 
Hát így jutottunk el a tágasság végét jelző felvonóházhoz. Ezzel a teherlifttel szállítják föl a Habsburghaushoz az ellátmányt (és nyilván ugyanitt küldik le a szemetet). Trixi megjegyezte, hogy őt egy hátizsákban igazán fölküldhetnénk. De lebeszéltem a tervéről, mondván: nem látok semmiféle kapaszkodót a liften. És persze a kletterről is lemaradt volna...
A felvonóház kerítését nemrég cserélhették: a régi ott száradt a tűzifa között. Semmi nem vész kárba!
Mi balra tartottunk, követve a már bejáratott piros jelzést. Ezen át (és az erdő egy gyorsítósávján fölszaladva) az első "komoly" szintemelkedést letudva (volt vagy 30 méter...) a következő dózerútig jutottunk. Innen már nem kellett sokat gyalogolni az elágazásig, ahol a táblák biztosítottak róla: jó helyen járunk. Jelezték a Wildfährtét és a Bärenlochot is. Tavalyhoz képest meglepően elmosta a víz ezt a bevágást: rengeteg hordalékon át jutottunk föl a törmeléklejtő aljáig, amely ismét ismerősként köszöntött. Technikai szünet, beöltözés, felszerelés-ellenőrzés, és kapaszkodás. Szerencsére már "csak" az előttünk tornyosuló, fölénkmagasodó kőrengetegen kellett sok-sok emeletnyit mászni, és el is értük a sziklafalat. Egymínuszért biztosítatlan sziklamászás várt bennünket. Ez persze nem akkora kunszt, mint a boulderteremben kimászni a fekete utakat. Mindössze annyit jelent, hogy a kezünkkel is rá- meg rátámaszkodtunk a falra. Innen indult a drót. Ha nem vettük volna észre, egy szemközt lévő tájidegen fa biztosan súg: az egyik sziklatű csúcsán lombos fa trónol és magasodik a környéket uraló fenyők fölé. Minden bizonnyal egy madár felejtette ott a magját sok-sok évvel ezelőtt.
Nekem személyes kedvencem ez a mászás, mivel a Wildfährte volt életem első vasalt útja. És ahogy a drót indul... Rögtön egy kanyarral bebújik a szikla mögé, hogy kitettségével fokozza a hódítók véradrenalinszintjét. Nem sokkal később igazi csapatépítő rész következik: a drót egy akasztásnyira elmarad. Itt átléptem, majd fél száramat visszanyújtottam az utánam közlekedő Zergenyulaknak. Megkértem őket, hogy ugyanígy segítsék a mögöttük jövőket, és így adják hátra a "tant". Aztán ahogy haladtunk, és láttam a csapat magabiztosságát, úgy gondoltam, hogy inkább haladjunk, mindenki át tud lépni egyedül. (Néha kezet adtam az akkor már mögöttem haladó Trixinek, de valójában neki sem volt rá szüksége.)
Az út egy jó darabbal az indulás után kettéválik: balra leágazik róla a Bärenloch Steig, amelyen mi is továbbindultunk. Hogy a várakozás ne fölöslegesen töltsük az időt, inkább töltöttünk... Energiát magunkba. A legjobb Betti és Ádám aszalt édes gyümölcs vs. pörkölt sós magok című kombója volt. Bár főzéskor bátran ugrasztok össze látszólag egymáshoz nem illő ízeket, fűszereket - ez valami zseniális! És ami a beszteszt: fél kocka csokik! Mmmmm...
Az út senkit sem hagyott hidegen: másztunk szűk bemetsződésekben, traverzáltunk kitett falakon, sétáltunk lefelé gyönyörű szakaszokon. Így értük el a kiszállási pontot, amely azonban korántsem jelentette utunk végét. Még hosszú séta és sok szint várt ránk... 
Hogy meddig is? Palival rádión egyeztetve úgy határoztunk, hogy mindenki maga válaszolhatja meg ezt a kérdést. Nagyon ügyesen és gyorsan mozogtak, megérdemlik hát, hogy fölkínáljunk nekik is egy 2000-es csúcsot. Utasaink később szinte egyöntetűen nyilatkozták, hogy ez a nap volt a hosszú hétvége csúcspontja (a Heukuppe pedig nemcsak 2007 méterében a csúcsa...) Jó döntés volt tehát a csoportbontás.
A határozatot nagyon egyszerűen hoztuk. A drót végét záró és a buja völgyet bevezető kőkapunál hirdettünk: "Negyed óra múlva lesz egy elágazás. Addig találjátok ki, hogy a csúcstámadásban szeretnétek részt venni, vagy a menedékházban ebédelnétek."
Az elágazásnál megszületett a molinós-ugrálós csapatfotó, majd feleződtünk. Lea és Viki ugyan velem indult neki a csúcsnak, de hamar meggondolták magukat. Lea megkérdezte: "Ez végig ilyen lesz?" Arra célzott, hogy tényleg a Zergenyulak diktálják-e a tempót. Pozitív válaszom számára negatívan csengett, és Viki kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy vele tartson. Így a két fotográfus nélkül folytattuk a tempós hegymenetet. 
A Zergenyulak megbízása remek döntésnek bizonyult: a kiírt 1,5 óra helyett bő 60 perc alatt csúcsra jutottunk. A sort én zártam, mert már bringás koromban is szerettem tudni, hogy megvannak-e a titánok, együtt van-e a csapat.
A Heukuppe tetején német rádiózást fogtunk, majd jeleztük Paliéknak, hogy révbe értünk. Nagy gratula volt a válaszuk. Befaltuk a csúcscsokit, izzadt hátunkat szárítottuk a szélben, újabb közös képet készítettünk, majd a Carl Ludwig Haus felé vettük az irányt. Ott egy rövid technikai szünetre álltunk meg, és 1-1,5 óra múlva az újraegyesült csapat együtt kortyolta a sört a Habsburg Haus teraszán. A lefelé úton egyébként Balázzsal beszélgettünk, amelyben egészen Isten mibenlétének feszegetéséig jutottunk. (Ez a közelség alapozta meg aztán a túra utáni közös programokat.)
Paliék eleget ültek, így melegváltásban el is indultak a völgyben parkoló buszunk felé. Mi még egy negyed órát engedélyeztünk magunknak a 2000-es siker után. Közben Ádám egyik kollégájával botlottunk egymásba, aki eldicsekedett: szaunás szállásuk van Payerbachban. Megbeszéltek egy hétfői kávézást az iroda konyhájában, meg valami képcsereberélést is, aztán mi a nyakunk közé kaptuk a lábunkat, és a sörös csoport után eredtünk.
Lefelé egy kitett szerpentinen cikkcakkoltunk, míg el nem értük azt az irtást, amely tavaly átvert bennünket. (Ez a kép az iroda honlapján is fönt ván rólam.) Történt ugyanis, hogy a térkép szerint erdőben jártunk, a tisztás viszont egész mást mutatott. Végül a GPS segített. Idén pedig ez az emlék, amely rögtön eszembe jutott. Magabiztosan szúrtam hát ki a jelzést az erdősáv túloldalán.
Ezen a piros csíkon indultunk tovább, elhaladva egy síremlék mellett, majd - balra tartva, szintén balról - becsatlakoztunk a Kaisersteig lefelé tartó drótjaiba. Beülőt persze már nem vettünk... Mondjuk itt már nem is hosszú a villámhárítós szakasz. Egy rövid ideig bal kézre ott a sziklafal, majd egy derékszöget fordulva a kő elfogy, a lég kitettség formájában ottmarad helyette. Aztán pár méter után, ahogy a terep lankásabbra vált, ferrum sem marad, csak a via. Ezen át, fenyőerdőben oldalazva, éles visszafordítókkal, kidőlt fatörzseken átmászva érkezünk le a "Jééé, de ismerős!" völgybe. Igen, itt kanyarodtunk rá az először még Wildfährtének, majd a tábla után Bärenlochnak hívott útnak.
Így, lefelé haladva a dózerút is rövidebb volt: pillanatok alatt értük el a gyorsítósávot, amely balra levitt bennünket a felvonóházhoz. Ekkor már csak az utolsó széles út maradt hátra. Meglepetésünkre mintha a munkagépek, amelyek reggel szemből jöttek, elegyengették volna kissé. 
Újra elhaladtunk a sziklaszűkület mellett, most balról vizslatva a padokat; utolértük a zuhatagokat és farakásokat fényképező Vikit - majd fölajánlottuk neki, hogy szívesen széthányjuk a szálfákat, hogy a kép spontánabbnak és eklektikusabbnak hasson, de nem élt a lehetőséggel.
Tíz percen belül már mi is mind a buszon ültünk, ahol Vili bá újabb tapsot érdemlő ügyességgel kormányzott haza bennünket a Weichtal szurdok lábához. Pali kiadta az utasítást: későre jár, majdnem 8 óra, ezért fürdés előtt mindenki rendeljen vacsorát - vagy hallgasson örökre. A konyha ugyanis hivatalosan tíz perc múlva zár, és ne éljünk vissza vendéglátóink jóindulatával.
Manfred javaslatára az "Etwas vegetarisch" ma este számomra tojásos nokedli volt sok salátával. Icáékkal ültem egy asztalhoz - így esett, hogy ma desszertet is kértem. Már tegnap is olyan ínycsiklandóan illatozott a vaníliaöntettel bolondított almás rétes, így ma, amikor a lányok jóízűen ették előttem, meg sem próbáltam ellenállni a kísértésnek: kértem én is egyet. Mennyei volt, próbáljátok ki!
Vacsora után csak hűvös lett, így Icával beszaladtunk pulóverért, majd engedtünk a szíves invitálásnak, és vegyültünk, azaz odaültünk túratársaink asztalához.
Az este a "Noch ein Bier?"-ek fogyasztása mellett jó beszélgetéssel telt. Közben Peti szólt, hogy ő lassan aludna, így az addig vendégül látott hálózsákomat a kanapén keressem. Megköszöntem neki, majd nemsokára bele is bújtam: 11 óra felé asztalt bontottunk (nem tűzifának), és elfoglaltam helyemet a 4-es étkezőalkalmatosság lapjának tetején. Az apropót ehhez az szolgáltatta, hogy folyamatosan ijesztgetett az eső: hol csak egy-egy csöpp, hol enyhe szemerkélés. Gondoltam, a fedett padokon jót alszom majd. Nem a tetőn múlott, hogy nem így lett...
Pontosabban a tetőn is: a rácsavarozott tábla (reggel megnéztem, ez mutatja a WC-ket) ugyanis a szélben hol nyikorgott, hol nekiütődött valaminek. Hogy emiatt volt-e, vagy a nepáli imazászlók ereje okán, de óramű pontossággal 60 percenként fölébredtem. Emiatt reggel aztán nyúzottabban ébredtem, mint szerettem volna. Ja, és a kamionok is ugyanúgy jártak, mint előző éjjel, csak most 5 órakor. Mindegy, ez a reggel is eljött. A közös nap reggele. Csoportbontás helyett ma összevont foglalkozás várt ránk. Meg szemerkélő eső, borongós idő, és a főtúravezető, Balázs ígérete: nem fog esni! (Nem tudom, mit bűvölt, de igaza lett. Valamit biztosan ő is tanult a tibeti túráin a kinti lámáktól...)

Bőséges reggeli után elbucsuztunk házigazdáinktól, és buszba szálltunk. A búval bélelt idő miatt szinte mindnyájan aludtunk a másfél órás út alatt. (Szinte, mert a sofőrünk szerencsére ébren és éberen vezetett.) Föl-fölpislantva csodálatos tájakat, izgalmas szerpentineket láttunk. Jaj, de jó lenne errefelé bringázni!
Az eső lába még megálláskor is lógott, de hittünk Balázsnak. Megvettük a belépőket az Ötschergraben Natúrparkba, majd nyakunkba vettük a lábunkat és a fényképezőgépünket, és nekivágtunk a felfedezőútnak. Egy csodálatos szurdok fogadott bennünket, ahol a turistaút éppoly szűk volt, mint a folyóvölgy. Az aszfaltról balra fordulva libasorban meneteltünk. Hol középen, hol hátul haladtam - attól függően, hogy épp én próbáltam fotózni, vagy az előttem haladók villogtatták-e a vakut. A helyszín engem a szlovéniai Vintgar-szorosra emlékeztetett. Ott nagyon szép képeket lőttem - itt most valahogy nem adta ki...
Hogy, hogy nem - megint Lea bérelte ki a legutolsó helyet, így ötükkel, azaz a vele érkezőkkel ismét gyakran kerültünk egymás objektívje elé. Egyik vízeséstől a másikig haladtunk, majd vissza a büféig. Itt megtapasztaltuk a panoráma-WC minden jó és árnyoldalát. (Ezt tényleg külön ki kell emelni, annyira ott van - vagy épp annyira nincs ott; az asszociáció innentől szabad.) 
Közben egy kép kedvéért bemutattam a talajgyakorlatom következő elemét, a zsugorfejállást. (A mérlegálláson már a Fischbachi-Alpokban túlestem.) Most jobban ment, mint Paklenicán a patakban...
A turarol igazából nehéz bármit mindani - meg kár is. Szép, nem véletlenül nevezik Ausztria Grand Canyonjának. Aki nem hiszi, járjon utána. Az iroda programjáról nyilván nem fog lekerülni, úgyhogy sosem késő.
A büfétől két csoportban indultunk a vasútállomáshoz. Húzós emelkedővel indultunk. (Persze minden relatív: csak a mai napra volt durva, az előző két napon kaptunk már ennél sokkal komolyabb terhelést.) A giccsparádéról egy vízimalom gondoskodott: akinek a vízesés nem elég, annak nesze! Aztán persze kis fahíd, majd a valóságba visszarángató dózerút. Ezen jutottunk ki a parkból a vasútállomásra. Közben ismét megcsodálhattuk az emberi alkotók óriási munkáját. Nem csodálom, hogy egyes felfogások szerint mi magunk vagyunk Isten. Ahogy ez a víztározó fölépült (általában is, meg mint rendszer is)... És mi ez mondjuk a Hooverhez képest...
A vonaton egy idősebb osztrák pár hölgytagjával beszélgettünk páran. Dicsérte kopott némettudásunkat. Örült, hogy az anyanyelvén próbálunk érintkezni vele. Egészen a mi megállónkig tartott az udvarias csevegés.
Leugráltunk a vonatról, és a busz felé vettük az irányt. Nem kellett sokat gyalogolni, csak a láthatárig. Az indulásig persze a női mosdó kígyózó sorait ki kellett várni, Vilmos csak ezután indíthatta be a motort. 
Mintha a kulcs elforgatása az égi csatornákkal is összefüggésben állt volna: eleredt az eső. Először csak mutogatta magát, de aztán egyre vigasztalanabbul dőlt a lé. Amikor Jeti kiszállt, hogy az autópályán Salzburg felé stoppoljon, már egészen komoly zuhé fogadta. Mégis cseréltem volna vele: felfedező túrára ment a Mondseehez. Így csak - a kétes kimenetelű stoppolás miatt - a hálózsákomat és a derékaljamat ajánlgattam neki, de nem kérte. Rutinos stoppos; tudta, mit csinál. Nemsokára írt egy üzenetet, hogy már föl is vették, és egészen a találkozóhelyéig viszik. Az este már ott fogadta.
...ahogy bennünket meg Budapesten. A hazaút különösebb izgalmak nélkül lezajlott: kiosztottuk az utasainknak az értékelőlapot, majd beszedtük tőlük. A mi klettersteigeseink összegyűjtötték mindenkinek a címét, hogy legyen hová emilezni. Palival egy pár szóban értékeltük a túrát, majd aludtunk Mosonmagyaróvárig. Ott egy hosszabb megállás következett, aztán egyenesen hazáig gurultunk. 
Kiszállás előtt minden túravezető mondott pár keresetlen szót. Én megköszöntem mindenkinek a legelső eupoliszos túrámat - nagy tapsot kaptam útravalónak. 
Nagyon megkedveltem a három nap alatt ezt a csapatot. Csupa remek figura! Örültem, amikor egyértelműen az afterparty mellett döntöttünk. Belga sörre fel!
Az utolsó programpont számunkra a felszerelés visszajuttatása volt a bázisra. Aztán - mivel Pali volt a kulcsember - Balázzsal szarban hagytuk, és villamosra szálltunk, hogy még az augusztus 20-i tűzijáték előtt hazaérjünk. A mottóval ("tűzijáték helyett") ellentétben ugyanis hamarabb befutottunk székesfővárosunkba.

Az első túrám rengeteg tapasztalatot hozott, valamint a Csellengés egykori, nagylétszámú túráinak hangulatát is fölidézte bennem. Csoda hát, hogy várom a következőt?

Címkék: Maty Csellengés AjtónKívül Ajtonkivul Klettersteig Rax Eupolisz