Megmérettünk...

Megmérettünk és könnyűnek találtattunk, avagy beszámoló egy Triglav Nemzeti Park túráról.

Az augusztusi hosszú hétvégét egy kedves túratársunk ötletéből és szervezéséből adódóan, hónapok óta nagy izgalommal vártam, mivel lehetőség adódott, hogy látogatást tegyünk a Triglav Nemzeti Parkban, azon nemes célból, hogy meghódítsuk szlovén szomszédaink szent hegyét a Triglavot.

Bevallom őszintén, én ennyit túrára még talán sosem készültem, kivéve talán a Fogarasi látogatást. Nemhogy igyekeztem beszerezni mind jobb felszerelést – kezdve egy jó kis közepes hátizsákkal (persze ez nem sikerült) – de még a csapatépítő megbeszéléseken is lelkesen részt vettem. Ezeken a kis találkozásokon megismerkedett szinte mindenki, aki részt szeretett volna venni a túrán. Volt nagy térkép nézegetés, tapasztalatcsere, ötletbörze, sőt első alkalommal egy kis poharazgatás is...

Egyeztettük, szükség van-e via ferrata szettre, sisakra, energia szeletre meg mind efféle fityfenére. Aztán persze minden a részt vevők saját feje után került összeszedésre, saját részemről még a legalapvetőbb tanácsokat, sőt a saját tapasztalataimat sem fogadva meg. Meg is lett a következménye...

Mint feljebb már írtam, nem sikerült egy megfelelő hátizsákot találnom, tehát maradt a jó kis 60 literes, hogy mindazokat a „hasznos” dolgokat belepakoljam, amire szükség lehet fent a hegyen. Mikor minden együtt volt, persze szokás szerint megemelni alig lehetett a zsákot, de gondoltam a kocsi majd csak elbírja. Hát, a kocsi valóban elbírta...

Az indulás napja feljött, majd mi is szépen elindultunk a hosszú útra. Jó kis csapat verődött össze az autóban, mind az öten ismertük már egymást jó néhány előző túráról is. Éppen ezért jó hangulatban telt az utazás, jómagam például szinte végig aludtam az utat, természetesen szokásom szerint...

Utolsó szlovéniai látogatásom óta – 5 év – nem sok semmi változott az országban. Még mindig gyönyörű, takaros, hívogató. Hát, még amikor feltűnnek azok a hatalmas hegyeik. Egy csoda! A nemzeti park felé menet át kell haladni Bled mesés kis városkáján, el a tóparton, így lehetőség adódik megszemlélni a fantasztikusan kék vizet, közepén a szigettel, melyre valaki egy apró kis „mézeskalács” templomot épített. Az út folytatódott egészen a Bohinji tó partjáig

ahol némi tanakodást követően leparkoltunk majdani harmadik szállásunk parkolójában, majd felszerelkezést követően elindultunk a buszmegállóba, hogy az első kilométereket a tóparton motorizálva tegyük meg. Utunk kezdő pontja így a tó végén található Ukanc faluja lett. Itt mindenki felkapta kisebb-nagyobb hátizsákját és elindultunk felfelé első napi etapunk leküzdésére, ami néhány méter különbséggel 1150 métert tett ki. Az első méterek megtétele bizakodással töltötte el a csapatot, hát még a Száva vízesés környéki útjelző tábla felirata, miszerint a ház, ahová tartottunk, mindössze 3 óra 15 percre van tőlünk. Nosza, gondoltuk, rengeteg időnk van, be is ültünk sörözni és falatozni az út menti étterembe. Aztán végül elindultunk, de természetesen egy másik, kevésbé meredeknek tűnő úton. Kedélyes bandukolásunkat, mintegy 3 óra múlva, mikor még híre-hamva sem volt a menedékháznak, egy helyi szembejövő meginterjúvolása eredményeképpen sikerült kissé komolyabb hangvételűvé tennünk, mégpedig azután, hogy meghallottuk, onnan ahol vagyunk, bizony még mindig további minimum 3 óra lesz az út, hogy éjjeli szállásunkat elérjük... Hmm, és ekkor már aztán rendesen benne jártunk a délutánban... Nos, szaporáztuk tovább a lépéseket, illetve jómagam csak szaporáztam volna, de valami visszatartott. Ez a valami pedig egy heveny gyomortájéki fájdalom képében gyötörte meg elszánásomat és tovább haladási képességemet. Aztán egyszer csak arra riadtunk, hogy leszállt az est és lámpa nélkül bizony már az orrunkig sem látunk. Nem is lett volna nagyobb baj, ha a csapat nem szakad legalább 3 felé és nem derül ki, hogy a háromból kettő mintha irányt tévesztett volna... Éjszaka, jobbára térkép nélkül, egy vadidegen magashegységben. Lett is nagy futkosás, meg hallózás, meg térkép nézegetés. De, ahogy a mesékben szokott lenni, végül megtaláltuk egymást, a helyes utat és néhány (sok) negyedórával később a menedékházat. Tehát végül is este 10 körül már meg is érkeztünk a Koca pri Triglavskih jezero nevű házikóba. Nem mondom, szép matraclágert sikerült kibérelnünk, szépséghibája mindössze annyi volt, hogy a ház végében leledzett és oda el-, valamint onnan vissza – mondjuk a mosdóig – körülbelül 30-40 alvó túratárson kellett keresztül szlalomozni a tök sötétben. Viszont csak mi magunk voltunk, akik elfoglaltuk ezt a kéjlakot, így csak magyar horkolás közepette aludtunk egy jó ízűt, a másnapi nem túl késői indulásig.

Ha előző nap soknak találtuk a több, mint 1150 méter szintkülönbségű gyaloglást, ma megnyugodhattunk, mivel térkép szerint „mindössze” 800 métert kellett felfelé megtennünk, hogy elérjük a Dom Planika menedékházat. Indulás után a kelő nap első sugarai világították meg a sziklákat, völgyeket, szirteket és rövid gyaloglást követően megpillanthattuk a túra egyik legszebb látványát a Hét tó völgyének ékkövét a Nagy-tavat (Veliko-jezero). Fantasztikus színek, tükörsima felszín, változatos táj, idilli, pihenésre csábító hely. (Ja, a tükörsima felszín addig tartott, míg valamelyik túratárs - a köz cseppet sem heveny megelégedésére – bele nem hajított egy követ a tóba, összeborzolva annak tükrét.) És, nekünk tovább kellett mennünk, mivel hátra volt még kb. 600 méter szint. Nem mondom, hogy innentől unalmassá vált volna a táj, de bizony némely terület kietlenség tekintetében, nyugodtan versenyezhetne a Hold sivárabb oldalával is. Persze, mint mindenben, itt is megtaláltuk a szépséget, példának okáért a pihenő idők alkalmával, a hátizsákban rejtőző elemózsiában... A csapat lassacskán megint szét szakadt, de mi hárman a végén kemény magot alkotva folytattuk a vánszorgást felfelé. Itt már be kellett látnunk, hogy a mai nap bizony nekünk nem terem babért a Triglav megmászását illetően, tehát csak a menedékház elérését tűztük ki célul. Végül is 11-en indultunk neki a túrának, ebből mínusz 3 még egész jó arány. Bíztunk benne továbbá, hogy a többiek ragyogó szépségű fotókat fognak készíteni a túráról és azokon keresztül legalább gyönyörködhetünk mi is a csúcs fenséges látványában.

A csúcséban, ami alatt található menedékház csak nem akart közeledni, sőt, egy ponton elértük azt a völgyet, ahol előbb heveny ereszkedésbe kellett kezdeni, hogy az eddig nehezen megszerzett szintet pillanatok alatt elveszítve újabb gyötrelmes kapaszkodót kelljen teljesíteni. Ebben az esetben a kapaszkodót pedig szó szerint kell venni, mivel jó néhány szakaszán a további útnak drótbiztosítás szegélyezte a sziklát, amit a hátunkon lévő nagyzsák miatt időnként két kézzel kellett markolni. Mikor hármunk közül a leggyorsabb szájából felhangzott a ház megpillantását követő „győzelmi” kiáltás, nem sejtettük, hogy még több, mint egy óra múlva fogunk csak felérni a szállást és pihenést jelentő bejáratig, ahol nem mellékesen – méregdrágán ugyan, de friss vízhez, sörhöz és meleg harapnivalóhoz lehet jutni. A szállásunk itt is osztályon, valamint 2400 méteren felüli volt, csak az a bizonyos szláv típusú pottyantós budi verte ki nálam a biztosítékot. De, ennyi szépséghiba már belefért, hiszen csodálatos közelségben magasodott felettünk a Triglav és legalább innen szurkolhattunk a csúcshódítást bevállaló túratársaiknak. Mire ők lekeveredtek a hegyről, addigra mi többiek már nagyjából húztuk a lóbőrt, csak előtte még ki-ki gyógykezelte a tűző napon összeszedett égési és egyéb sérüléseit.

Harmadnap reggel csomagolást, pakolást követően indultunk a „mélybe”, hogy a Triglavnak hátat fordítva cirka 1900 métert ereszkedjünk a parkolóban hagyott autókig. Az ereszkedés egyik pontján magyar szóval köszöntött minket két idősebb bácsi, akik bár nem magyarok voltak, hanem helyiek, mégis kedélyesen bonyolódtak beszélgetésbe velünk és egyikük büszkén mutatott a másikra, hogy ő már tizedszer teszi meg a csúcsra vezető utat. Csak gratulálni és további sikeres mászásokat kívánni tudtunk az öreg úrnak. Tovább haladva – jobbára lefelé, de néha még itt is fölfelé – megérkeztünk újabb drótköteles szakaszokhoz, majd azok után a hegy innenső oldalának egyetlen természetes vízvételi lehetőséget biztosító menedékházához, a Dom Vodnikovhoz. Meleg szíveslátás ugyan nem annyira jellemezte a háziakat, viszont az áraik nekik is a csillagos eget verdesték. Mi viszont éhesek voltunk és boldogan szórtuk el sonkás tojásra meg palacsintára, sőt sörre is az euróinkat. Boldogan, hiszen itt meg tudtunk tankolni forrásvízzel és arra legalább nem kellett tartalékolni 1,5 literenként cirka 4,5 eurót.

Egyes leírások itt megemlítik, hogy a Triglavról lefelé hosszú-hosszú út vezet. Nos, igazuk van. Viszont ahogy egyre lejjebb értünk úgy dúsúlt a táj, előbb törpe, majd magas fenyőkkel, aztán lombhullató erdővel és végül elértünk egy szurdokot, benne vízeséssel, patakkal, amiben iziben le is jegeltük megfáradt lábainkat. Rövidke pihenőt követően ismét magunkra vettük zsákjainkat és az immár egyre több járókelővel egyetemben a szurdok mélységeit meg-megcsodálva haladtunk lefelé a Bohinji tó felé bízva egy kiadós vacsorában és egy pazar fürdésben, hiszen a 3 hegyen töltött nap alatt bizony nem tudtunk jobbára csak „macska módra” megtisztálkodni.

A – természetesen – Triglavról elnevezett panziót megpillantva, boldog „hazaértünk” gondolat ébredt legtöbbünkben és iparkodtunk átadni magunkat a civilizált lét örömeinek, ami után, aki még érzett magában elég erőt, este lesétált a tópartra élvezni a tájat és a pazar hely kisugárzását.

Remélem jövőre valaki megint szervez túrát a Triglavra, amely most részemről szűz maradt, és akkor majd sikerül meghódítani, ahogy egyik kedves barátom nevezi – Őnagyságát.

S.

Címkék: Triglav