Allergia és furulyaszó

Amilyen nehezen indult, olyan könnyen ment a túra folytatása. Az indulás napját az alapfokú hegymászótanfolyam végéhez kellett igazítani (július 14., vasárnap), és így csak másnap, hétfőn tudtunk vonatra ülni a Keletiben; a végét pedig a térműtétem tervezett időpontja határozta meg (a következő hétfőn, 22-én kellett befeküdnöm a kórházba).

Csak hogy ennél is bonyolultabb legyen a helyzet, a tanfolyam zárásaként, a vizsga alatt berepült egy méh a szandálomba, és megcsípett a lábujjaim között - kiderült, hogy allergiás vagyok a méhcsípésre.

Július 15., hétfő

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan viszket a méhcsípés helye. Előző nap semmi baj nem volt vele, így arra gondoltam, hogy a szúnyogok kínoztak meg ugyanott az éjszaka folyamán - aztán átmentünk Judittal a házzal szemközti boltba, és mire hazaértem, egészen bedurrantak a lábujjaim, nem méltóztattak hajolni. Telefonálgattunk, mit lehetne tenni, hiszen a jegyeket előző este vettük meg, és eszem ágában se volt kihagyni az év utolsó túráját (számomra). Figyelmeztettek, hogy minél többet mozgok, annál jobban be fog dagadni a lábam, de megmaradtam örök optimistának: amíg a bokám és a térdem hajlik, járni is tudok, legfeljebb a bakancs nem megy rá a lábamra (és szandálban megcsíp még néhány ízeltlábú, esetleg megmar egy vipera).

A Keletibe jó szokásunkhoz híven úgy estünk be az esti Coronához, és bár ezúttal nem késett a vonat, utolsónak érkeztünk. V. Petivel a vonatnál találkoztunk, Györgyi, Orsi és Frodó már a fülke körül vártak minket; Ákos éppen a vonat mellett sétált és próbált megtalálni minket; Pistát is séta közben kaptuk el. Tibihez, Pista barátjához később mentünk át bemutatkozni. (A tanfolyam miatt nem tudtam úgy intézni a helyjegyeket, hogy egy kupacban üljünk.) Sajnos a tavalyi Radnais társaságból Évi (aki hozta volna az unokatesóját), Sz. Peti és Zoli (aki egy ismerősét hozta volna) nem tudtak eljönni, így "csak" kilencen vágtunk neki az útnak 14 helyett.

A vonaton az alvás mellett a tervezett útvonallal ismerkedtünk a térkép alapján: vonatról szállás Maroshévízen, majd a sárga jelzésen séta fel a Rekettyés-tetőre a meteorológiai állomásra. Onnan a gerincet követjük a Ruszka-tetőig, majd a S+ jelzésen séta le Palotailvára. A túrát 4+1 naposra terveztem - csak kényelmesen, hiszen olyanokat is hívtam, akik nem szoktak vándortúrázni (és emellett magamat is kímélni akartam).

1. nap

A vonaton újfent lenyűgözően szépnek találtam a Maros völgyét, ahogy a Görgényi-havasok és a Kelemen-havasok között kanyarog. Az oldalvölgyekben ködfoltok, kisebb ködfelhők bújtak meg, egyszerűen gyönyörű volt a hajnal. A vonat pontosan érkezett, Maroshévízen egy szerelvényigazítás után nekivágtunk a tavaly már megismert útvonalnak. Tavaly óta bővült a járda hossza a főút mentén, így kevesebb rossz érzéssel lestem a kamionokat, nem kellett attól tartanom, hogy kilapítanak minket. Az első komolyabb megállót és reggelizést a Tárnyica-tető oldalában terveztük tartani, a tavaly látott forrásnál, ami egy hegyoldalba ásott műanyag cső volt - tavaly. Idén ugyanis csak sarat találtunk, de mivel volt elég vizünk, itt reggeliztünk. Nem sokkal később, az utat folytatva találtunk vizet egy fatörzs tövében szivárgó kis forrásnál és egy vályús forrásnál is.

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Az idő felhős volt, esővel fenyegetett, majd beváltotta a fenyegetést, és könnyű esőt, inkább erős szitálást kaptunk. Azért mindenki beöltözött vízállóba, és így párolódva, puhítva magunkat folytattuk az emelkedést. Az eső nem tartott ki sokáig, és további események nélkül, néha bolondozva megérkeztünk a Zebrák-mezőre. Itt egy nagyobb pihenőt követően, bár még nem volt későn, egy kis ötletelgetés után a sátorozás mellett maradtunk az eredeti terveknek megfelelően. Sajnos a vízvételi lehetőség tavaly óta nem lett jobb, így Ákosék fertőtlenítették az ivóvizüket; Judittal nekünk még volt annyi régebbről, ami inni elég, a vályúból vett vízzel inkább csak főztünk, a kis kóstolótól pedig nem lett semmi bajunk. Az ötletelgetés tárgya a továbbmenetel volt, hogy találkozzunk Ákos helyi barátjával, Gáspárral, valamint az ő barátjával, Attilával. Ők pár órával indultak utánunk Maroshévízről, azonban nem a sárga jelzésen, hanem a Lomás-patak völgyében jöttek, és meg is előztek minket. Sajnos nekem se a lábam (egész nap szandálban mentem, de legalább már nem dagadt tovább a lábfejem), se a fejem (veszettül fájt) nem támogatta a továbbmenetelt. Este még hallgattuk Orsit furulyázni, ami számomra meghatározta a túra hangulatát: köszönöm neki!

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

2. nap

Reggel Ákos sms-ben értekezett Gáspárékkal, akik kirándulást tettek Rekettyés-tetőről, amíg ránk vártak. Mi a magunk tempójában mentünk tovább, és a szakasz legnagyobb érdekessége talán néhány pásztorkutya volt, akik nagyon meg akartak enni minket, különösen Pistát, aki pont ott teljesen leszakadt tőlünk. Végre bakancs volt rajtam, bár az érintett lábamon még nem ott hajlott a bakancs bőre, ahol be van törve, és a fűzőket se tudtam rendesen meghúzni. Végre találtunk érett áfonyát, amit már nagyon hiányoltam. Tavaly minden tele volt vele, de akkor egy bő héttel később jártunk itt, és idén talán a tél is hosszabb volt.

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

A Rekettyés-tetőre felérve megnéztük a meteorológiai állomás területén épült kis turistaházat (egész otthonos), majd találkoztunk Gáspárékkal is, így 11-re bővült a létszámunk. Sajnos a csúcson nem volt olyan gyönyörű ködtenger látványában részünk, mint tavaly, így be kellett érni a "szokásos" kilátással, amit a kénbánya rondít el. Jó hír, hogy tévedtem tavaly a hangok alapján: nem a bányászatot folytatják, hanem állítólag folyamatban van a táj helyreállítása; nem látszik, hogy sok eredménye lenne...

Uploaded with ImageShack.us

Bár a meteorológus felajánlotta, hogy aludjunk a házban, nem éltünk a lehetőséggel, hiába mondogatta, hogy hideg lesz éjjel: az eredeti terveknek megfelelően folytattuk az utat a Negoj-nyeregbe, ahol kiváló táborhely található.

Uploaded with ImageShack.us

3. nap

Előző este Gáspárék fontolgatták, hogy tőlünk különválva folytatják az utat, hogy biztosan visszaérjenek egy fontos családi eseményre, de végül szerencsére velünk maradtak. A Magyar-Negoj csúcsán tartottunk egy nagyobb pihenőt, eszegettünk, majd folytattuk az utat a hegység legmagasabb csúcsa, a Pietrosz felé. Láttunk egy hatalmas keresztes viperát, amit valószínűleg váratlanul ért az ég beborulása és a hirtelen lehűlés. Reagált a jelenlétünkre, mocorgott, de nem próbált se támadni, se elbújni. A csúcson nem meglepő módon szeles, sajnos kicsit borult időben volt részünk; megebédeltünk a csúcs déli oldalán levő szélvédett mélyedésben.

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Az út hátralevő része eltér a térképen jelölttől, de azért gond nélkül elértük a S+ elágazását, ami a Ruszka-tető szikláihoz visz fel. Itt újabb eltéréssel szembesültünk a térképhez képest, ugyanis a sziklákon szereplő felirat szerint azok neve Illés sziklái, de akárhogy is hívjuk őket, szépek! Táborozásra alkalmas helyet a sziklák déli oldalán, egy észak felől szélvédett sima területen találtunk. A legközelebbi forrás pár percre található, de inkább csak szivárog a víz a vályúkba, mint folyik.

Uploaded with ImageShack.us

Ákos javaslata nyomán és az ő szervezésében négyen tettünk egy kirándulást a közeli esztenához sajtot és ordát venni. A sajt kilója 15 lej volt, ami a hegyen egy kicsit drága lenne, ha nem mérnék nagyon nagyvonalúan azt a kilót. Ez úgy történt, hogy az egyik, amúgy rokonszenves, középkorú pásztor megmutatta a kész sajtokat; Attila és Gáspár tolmácsoltak, mondták, hogy 3 kilót kérnénk; kis fejvakarás után a pásztor forró vízben kezet mosott, és egy nagy késsel kettévágott egy rokonszenves gömböcöt. Kicsit latolgatta a kezében, majd jött a korelnök pásztor, és ő mindenféle kézmosás vagy más, felesleges procedúra nélkül, ahogy a mezőről beesett, átvette a sajtot, és ő is latolgatta egy kicsit, majd valamit beszéltek. Ezt követően egy jó nagy darabot még vágott a fiatalabb pásztor, és az egészet bezacskózták. Én vettem magamhoz a sajtot, hát hogy az nem 3 kiló volt, az is biztos! Inkább 4-5 körül lehetett. 50 lejes címlettel tervezett Ákos fizetni, a maradék 5 lejért ordát kért. Kapott egy jó nagy adagot. Én még kértem volna 3 lej értékben ordát, erre a pásztor csak legyintett, hogy tegyem el, és megduplázta az Ákosnak adott adagot, hogy abban van az enyém is. Igen bőkezűen mérte! Ezt követően megérdeklődtük, hogy hol van az a forrás, amiről az a pásztor beszélt, aki korábban elhajtotta a közelünkben a nyájat, majd elmentünk jobb vizet keresni, mint ami a sátraknál volt. Kis kavarás után megtaláltuk a nagyon igényes, bővizű forrást, amin látszott, hogy állatokat nem engednek a közelébe, hanem saját maguknak tartják fenn.

Az egész kirándulás jóval több időt vett igénybe, mint egy óra, ezt követően vacsoráztunk és nekiestünk a tejtermékeknek is.

Már lefeküdtünk aludni, amikor a 2 középkorú pásztor közül az egyik feljött hozzánk az esztenáról egy nagy műanyag vederrel a kezében. Ebben ajándékba hozott nekünk egy csomó sajt-alapanyagot (sajnos nem tudom, mi a neve; a tejet valamilyen keményítővel, talán kukoricaliszttel főzik össze, majd ezt sűrítik be - ilyennel láttak vendégül a pásztorok a Radnaiban júniusban is, csak akkor nem tudtam, hogy ebből lesz a sajt). Nem volt hajlandó fizetséget elfogadni, de körbejárattuk a laposüvegeket, és végül nagy nehezen Peti rátukmált egy doboz cigit a család dohányzó tagja részére. 11-en nem győztük megenni, amit a pásztor felhozott, így abban maradtunk, hogy reggel Gáspárék visszaviszik az esztenára a vedret, amikor elválnak útjaink, és ők lemennek a völgybe.

4. nap

Reggel sikeresen "elpusztítottuk" a maradékot, majd búcsút vettünk Gáspártól és Attilától, akik nélkülünk folytatták az utat. Nekünk még volt egy napunk, amit az eredeti tervek szerint tartalék/eső-/kirándulós napnak szántam a túra tervezésekor. Ennek megfelelően a sátrak maradtak helyben, a társaság pedig több részre szakadt, ki-ki érdeklődési területének és vérmérsékletének megfelelően.

Peti és Tibi a táborunk körül maradtak napközben; Pista kis oldaltáskáját vállára véve, legnagyobb meglepetésemre egyedül felkerekedett és nekivágott a Kis-Besztercének; Ákos, Györgyi, Orsi, Frodó szintén a Kis-Besztercére indultak, de végül gombáztak egy nagyot, és a csúcs előtt visszafordultak; mi Judittal pedig legnagyobb tiltakozásom ellenére nekivágtunk a Tamó szikláihoz vezető útnak, ahol már tavaly jártunk. Tiltakozásom oka az volt, hogy pihenni, olvasgatni, lábat lógatni volt kedvem, nem pedig egy már ismert útvonalon oda-vissza rohanni.

"Szerencsére" a késői indulásnak és a rettenetesen lassú tempómnak köszönhetően esélyünk se volt elérni a sziklákat, így amikor elértük az egyetlen forrást az út mentén, engedtünk a lovaknak, és visszafordultunk. Az történt, hogy egy ménes legelt a forrás alatt. Megálltunk nézni őket, Judit fényképezte a két nagyon fiatal csikót, amikor egy csődör közeledni kezdett felénk. Ő lehetett a "főnök" a ménesben, mert egy nézeteltérést úgy rendezett le, hogy páros lábbal olyan erővel rúgta pofán az egyik társát, hogy hallottuk annak összecsattanó fogait. Erődemonstrációnak jó volt. A lovak félkörben bekerítettek minket, de egyáltalán nem barátkoztak, az egyik hátat fordított és a hátsó lábát emelgette, amikor a túrabotokért nyúltam - fenyegető volt az összkép. Valószínűleg ha kellően határozottan viselkedünk, átmehettünk volna köztük, de miután az egyik belemosta a patáit a forrásba, és nem volt vizünk se, visszafordultunk. Túl sok érv szólt a továbbhaladás ellen. A magam részéről visszafele egészen felélénkültem, tekintve, hogy amúgy se volt semmi kedvem a kiránduláshoz, és egész gyorsan visszaértünk a sátrakhoz.

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

5. nap

Gyönyörű reggelre ébredtünk, amit sikerült elég alaposan elszüttyögni, és amikor elindultunk, már nem sok időnk maradt pihenni vagy vacakolni, ha el akartuk érni a vonatot Palotailván Maroshévíz felé. Ennek egyik hozománya az lett, hogy az első kilométer megtétele után, amikor észrevettem, hogy Judit zsákjáról leestek a polifoamjaink, csak kb. 5 percet töltöttem a keresésükkel, és hiába nem lettek meg, mentünk tovább. Azt nyilvánosan elismerem, hogy én raktam fel őket rosszul...

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Az ösvény a S+ jelzésen gyönyörű fenyvesben vezet. Sajnos kaptunk egy kisebb esőt, de ettől talán még szebb lett a burjánzó, sötétzöld fenyves, a rengeteg moha, a páfrányok. Rengeteg gombát találtak gombászaink, olyan szép volt az egész, amilyet eddig talán csak 1-2 filmen láttam. Igazi őserdei hangulata volt a fenyvesnek.

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us

Az idilli fenyvesnek és a viszonylag könnyű útnak egy erdőirtás vetett véget a Tatár-tető előtt pár száz méterrel. Az ösvény a gerincvonalat követi - és hirtelen belevész az irtásban burjánzó málnásba-bozótosba. Bíztam benne, hogy nem szembesülünk ilyennel, mert bár még nem jártam személyesen ezen az útvonalon, kb. 4-5 forrásban is találtam rá vagy utalást, vagy konkrét leírást, miszerint járható. Kénytelenek voltunk elhagyni a gerincet, mivel még a GPS térképén szereplő nyomvonal is járhatatlan volt. Nyugati irányba letértünk egy fakitermelő útra, és ezen leereszkedve elértük a kék háromszög jelzést, majd a jelzéseket, a patakot, később az utakat követve leértünk az épülő duzzasztóig. Nagyon nem szeretek murvás úton gyalogolni, annál már csak az aszfaltot és betont kerülöm jobban, de nem volt választási lehetőségünk.

Uploaded with ImageShack.us

A duzzasztó tetején kapott el minket egy eső, erős északias széllel, így esőkabátot vettünk és a gát alatt levő, talán iroda számára épült házig sétáltunk. Itt leültünk pihenni, enni, majd amikor egy platós, ponyvás kisteherautó jött a hegyek felől, Ákos biztatására Frodóval "lerohantuk". Én nem ilyen fuvarra vártam, nem gondoltam, hogy a kis platós gép embereket szállít - tévedtem. Tele volt munkásokkal, már nem fértünk fel. Próbáltunk mutogatni, magyarázni a sofőrnek, aki kicsit nézte a szerencsétlenkedésünket, majd rezzenéstelen arccal közölte, hogy "I speak English..." Ettől kezdve egyszerűbb volt a helyzet, ugyanis én is "szpík inglis", és megkértem, hogy jöjjön vissza értünk, ha letette az utasait. Árról ekkor még nem beszéltünk. Amikor visszajött értünk, 100 lejért vállalta, hogy elvisz minket Dédára - tökéletes, én is pont annyit szántam a fuvarra.

Dédára szerencsésen és kalandosan megérkezve boltot kerestünk, bevásároltunk a hazaútra, majd türelmesen vártuk a vonatot, és további események nélkül megérkeztünk a Keletibe.

Idei "évzáró" túrám pont olyan jóra sikerült, mint reméltem. Köszönöm, hogy eljöttetek, Orsinak külön, amiért minden este zenélt nekünk!

Címkék: Kelemen Gerinc Túra Sátor