A Prenj-hegység Bosznia-Hercegovina déli harmadában található, Mosztártól északra, Konjictól és Jablanicától délre. Három oldalról a smaragdzöld Neretva határolja, délről meg a Velež-hegység. Hercegovinai Himalájának becézik, mert bár csak 2.155m magas, de novembertől júniusig havas impozáns csúcsaival a „csekély magasság”-ához képest jóval nagyobbat mutat. Szépsége és központi fekvése ellenére egy év alatt csak kb. annyi ember keresi fel, mint a Magas-Tátrát egy nyári hétvégén. Viszont a Tátra Pécstől egy kicsivel távolabb fekszik.

Prenj neve a szláv mitológia főistene, - Zeusz, illetve Jupiter helyi megfelelője - Perun (Перун) nevéből származik, miként a bolgár-makedon Pirin is. Jelképei a mennydörgés, villámlás, meg mindenféle férfias dolgok. Robusztus férfialak réz szakállal, kezében baltával vagy nagykalapáccsal, kecskebak vontatta harci szekéren. (Ha valaki Szarajevó felől a Neretva-völgy felé haladtában kiér az Ivan sedlo alagútjából, vagy épp az ellenkező irányból, Mosztár felől pillantja meg a hegység fehéren szikrázó vad, felhősapkás csúcsait, annak számára egy pillanatra talán ma is realitásnak tűnik, hogy az a hely odafent istenek lakóhelye.)

Perun meg én, negyedszázada találkoztunk először: a Mozgovica-völgyben, a Tevno-tó katlanából a Pirin főgerincére hágva pillantottam meg a hegység két főcsúcsa, a Vihren (2.914m) és a Kutelo (2.908m) fehér márvány ikerkúpjának a tömbjét. A két csúcs közötti Premkata-nyeregben (2.660m) szürke felhő állt, amelyből mennydörgés hangja szólt, mintha ott egy felbosszantott istenség dühöngne. A felhő egész nap ott időzött a két csúcs között és egész nap hallatszott a dörgés-morgás a nyereg felől, estére pedig úgy elvert a jég odafönt, a gerincen, ahogy kell. Két nap múlva viszont ünnepélyesen szép időben másztuk a Vihrent (melynek neve viharosat jelent.)

Ilyen előzmények tudatában terveztem meg prenji kirándulásomat, majd – ahogy az lenni szokott – beütött a krach, s „emberem”, akivel az egészet kifundáltuk, lemorzsolódott. Első ijedségemben a következő túrakiírást tettem közzé egy internetes portálon: „Drága Barátaim és Harcostársaim! A K. K. Intézményfenntartó Központ szorgos tevékenységének hála, útitárs nélkül maradtam éppen akkor, mikor a július elejére a hercegovinai Prenj-hegységbe tervezett túrám szervezése a statikusból a dinamikus fázisba lépett. 1-3 fő kipróbált csavargót keresek tehát a 3-4 napos Prenj-túrára.... Már most szólok, hogy amennyiben senki sem jelentkezik, úgy magam fogok kijelölni közületek valakit! Igen, ez fenyegetés!”

Nem szaporítom a szót, lettek bátor jelentkezők, s végül öten mentünk: egy fő Szolnokról, három Budapestről érkezett. Régi harcostársaim Dr. Gesundheit (Triglav), Andris (Hoverla, Fagyalos, Fátra) és Matyi (Fagyalos), míg az új szereplő Matyi testvére Zsolt, akivel még nem találkoztam, viszont jó referenciákkal rendelkezik (pl. Radnai). Szerencsére családom épp nyaral, így pécsi lakásunk meg is felel kiinduló bázisként. Kora reggel elindulunk aztán gépkocsival Pécsről, s délután háromkor már fel is kanyarodunk a Neretva völgyéből a Mosztár előtti Potoci falunál, a Prenj és a Velež közötti 1.100m-es nyeregben levő Rujište nyaralótelepre, ahonnan a gyalogtúránk indul.

Dögletes hőségben indulunk útnak, hogy 6,5km-en felmenjünk a Bijele vode (Fehér-Vizek-) völgyébe, ahol majd sátrat állítunk, vagy, ha az ottani menedékkunyhó lakatlan és használható, azt jelöljük ki bázisunkul. Kezdetben hétvégi házak között, majd szép feketefenyő-bükk erdőben kapaszkodtunk fel és le, fel és le, egyre intenzívebb égzengéstől kísérve. Úgy tűnik, villámszóró Perun figyelmét nem kerülte el az érkezésünk. S lám, alig egy órája vagyunk úton, leszakad az ég, amikor épp egy aknamezőn szerpentinezünk felfelé, a mentesített nyomvonalat használva, persze. A területnek ez, a Rujište-környéki része ugyanis a Boszniai Szerb Köztársaság és Bosnyák-Horvát Föderáció határán található, ahol évekig állt a front, s az ilyen határok és frontok sajnálatos öröksége a polgárháborús aknamező… Megvallom, minket az eső most jobban izgat. Egy órát megyünk aztán a váltakozó intenzitású esőben, s mire az erdőből odafent kiérünk, lényegében el is áll. Persze, addigra már csuromvizesek vagyunk. A levegő is jól lehűlt.

A völgy fogalma itt, a Dinári-hegység magas-karsztján nem mindig az, amihez mi a hétköznapi életben hozzászoktunk. A Bijele vode völgy sem olyan. Két párhuzamos hegygerinc között húzódó U keresztmetszetű, felszíni lefolyás nélküli medencék ezek, vízfolyás, patakmeder nélkül, s a völgy mindkét végét hegynyereg zárja. Az 1.700-1.900m-es hegygerincek szegélyezte Bijele vode déli végén levő nyeregben – ahová érkeztünk – áll a mosztári PSD „Prenj” nevű hegymászó egyesület „Adnan Krilić” kulcsosháza (planinarska kuća A.K., 1.450m). A ház ugyan zárva, de a ciszternája nyitva van és ígéretesen szép tiszta víz van benne. A ház mögött pedig, a völgyünk északi nyergének bemélyedése látni engedi a hegység fő csúcstömbjét: a Zelena glava (2.155m) és Otiš (2.097m) ikercsúcsát.

A völgy meglehetősen hepehupás, dombos alját füves tisztások tarkítják, amelyeket egyre jobban visszafoglal az itt honos feketefenyő. Matuzsálemi példányok ebből csak a sziklameredélyeken láthatók, a többi fenyő 20 évnél fiatalabb. A háború és az aknamezők az itteni havasi pásztorkodás végét jelentették, 1992. óta ide nem hajtják már fel az állatokat, s az erdő az egész hegységben nagy tempóban, önállóan hódítja vissza az őt megillető területet.

A nyugati völgyoldalban egykori karámok és pásztorszállások kőrakásai, vonulatai fehérlenek ki a talajba jutott sok szerves anyagot, s legfőképp a magas nitrogéntartalmat jelző, derékig érő havasi lórom tengeréből. Az ilyen, időszakosan használt havasi pásztortelepülésnek „katuni” a neve. Az egyik kőrakás tetején bádogtető szikrázik a napfényben: az lesz a menedékkunyhó (planinarsko sklonište Bijele vode). A kívülről nem túl bizalomgerjesztő, inkább putrira hajazó kaliba belülről már sokkal jobban mutat, így habozás nélkül beköltözünk.

A kunyhó gondnoka egy pelepár; Miš úr és Mišné, akik ingyen és bérmentve befogadnak szerény hajlékukba akár 8 turistát is, cserébe éjszakánként lélegzetelállító légtornász kunsztokat mutatnak be ruhaszárító kötélen, készségesen átvizsgálják a vendég poggyászát, továbbá ellenőrzik a számukra elérhető helyen hagyott élelmiszer fogyaszthatóságát (nekünk a mogyorós csúcscsokijainkat rágcsálták meg). Meglepően jól tolerálják a gyufásdobozzal, ezzel-azzal megdobálást és csak egy-egy telitalálat után néznek szemrehányóan, hogy "de kérem szépen, itt mi vagyunk ám otthon, nem pedig Önök, liebe Gäste"!

A berendezkedést követően a felderítés következik: hol a víz? Valamitől Bijele vode lett a völgy neve, s minden jel arra mutat, hogy itt állatokat tartottak, azonban sehol egy forrás, patak... Mi lehet a titok nyitja?

A völgy legmélyebb pontján aztán – lám, egy korhadt favályú közelében – a földön egymás mellett három aknanyílás-szerű, négyzetméteres faácsolatot lelünk, s az alattuk levő medencékben szép tiszta vízben - békák úszkálnak. Na, isszuk inkább a kulcsosház betonciszternájának a vizét! Ha-ha! Csakhogy ott meg a vízszint az aknanyílás alatt jó másfél méterre van, onnan aztán nehéz lesz meríteni, pláne vödör nélkül!

Los Alamos, Hollywood – magyar embert nem kell félteni, ha mögötted ment be a forgóajtón, előtted jön ki! Andris 10 literes összecsukható ballonjára sátorzsinórt kötünk és azt egy póznához kötjük, majd ezzel és egy másik rúddal víz alá kényszerítjük a kannát. Egy-egy alkalommal így 8-10 liter vizet pecázunk – s nem is szóltam még a tevékenység csapatépítő jellegéről...

Elégedetten hajtjuk nyugovóra a fejünket, s este nyolctól reggel nyolcig tartó megérdemelt pihenésünket csak az éjféltájt kezdődő pelejárás és egy kiadós vihar zavarja meg.

Másnap délelőtt nincs szép idő, amikor útra kelünk. A terv az, hogy északi irányba végig megyünk a Bijele vode „völgytalpán”, majd kimászunk a völgyet lezáró Prijevorac-nyergen (1.640m) át a szomszédos, szintén északra tartó Dolovi, majd a Lasni do nevű völgybe, innen felkapaszkodunk a Jezerce-katlanba, ahol egy kis tó és kulcsosház vár bennünket 1.655m-en, 7km távolságban. Innen egy pár kiloméres kapaszkodással megmásszuk a hegység legmagasabb csúcsát, a Zelena glava-t (2.155m), majd egy másik útvonalon, a Veline bare gigantikus karsztmedencéjén át térünk vissza kunyhónkhoz. Ha minden jól megy…

Egyre sűrűbb ködben haladunk föl és le, föl és le. A jelzés viszonylag jól követhető és az ilyen havasi tájnak van egy, a részletekben rejlő varázsa amit most bőségesen van módunk élvezni de a magunk részéről – és ez az egyöntetű véleményünk – szívesebben ülnénk seggre a táj monumentalitásától. Ám erre úgy tűnik, egyre kevesebb az esély. Köd hátán köd. A magasság növekedésével megjelennek az egyre nagyobb firnes hófoltok is, ami – tekintve, hogy még csak 1.500-1.600m-es magasságokban járunk, nem túl bíztató, így július elején. Egy szembejövő helybéli turista azt mondja, a csúcsot hágóvas nélkül meg se próbáljuk! Jó tanácsa a mérleg egyik serpenyőjébe kerül. A másik serpenyőben az az információ csücsül, hogy a mosztári turisták másnapra nyílt túrát írtak ki két nappal ezelőtt a hegyre, tehát olyan nagyon azért nem lehet rossz a pálya. A mérleg nyelve a mi tapasztalatunk lesz. Mindenesetre nem fogom zűrös helyzetbe belevinni a bandát, mert van, akinek ez lesz eddigi legnagyobb hegye, s az is mindjárt a félvad fajtából...

Megérkezünk a Jezerce lavina által lerombolt régi kulcsosházához (1.655m). Akkora a köd, hogy a pár méterre most épülő új házat nem is látjuk, csak amikor már előtte állunk. A csúcs felé vezető útnak semmi nyoma. A földön szanaszét útjelzőtáblák nyilai – ezeket is elvitte a lavina, már évekkel ezelőtt. A gyenge felbontású, eredetileg nem turista célú térkép sem beszédesebb. Talán a tónál többet tudunk meg! Megebédelünk, aztán a tónál sem derül ki semmi, a jelzés egyenesen vezet tovább, mivel azonban rendre emelkedik és egyre inkább nyugatra, majd dél, tehát az Otiš felé kanyarodik, nem nagyon bánom. Valamire csak felvisz minket!

Nos, a jelzés az Otiš északi oldalára vitt fel bennünket, azonban egyre nagyobb és egyre meredekebb, a sűrű ködben beláthatatlan hófoltokat kellett megkerülnünk, a meglehetősen tagolt és egyre nehezebben járható/mászható terepen, majd utána megtalálni és becserkészni a jelzett út folytatását – be kell látnom, hogy könnyen előfordulhat, most gyalogolunk bele abba a csapdába, amikor a terepet nem ismerő turista a ködben elveszíti a fonalat. Ha valamiért vissza kell fordulnunk és pl. változik a köd sűrűsége, nem fogjuk felismerni a tájat, mert szikla lesz ott, ahol korábban semmit sem láttunk. Tipikus magashegyi mentési feladat, csak itt nem nagyon van, aki segítsen. Térerő meg aztán végképp nincsen, hogy telefonálhassunk... De ilyesmi nem is szerepel a terveink közt. 1.820m-en járunk, amikor visszavonulót fújok azzal, hogy szánjunk rá még egy napot, s másnap a másik útvonalon – amin eredetileg ma lemenni szándékoztunk, s amelyre a holnapi nyílt túrát is kiírták – újra próbálkozunk. Másnap aztán megláttuk, hogy 1.900m-es magasságban becsatlakozott volna az utunk az Otiš keleti oldalán a Zelena glava-ra vezető ösvénybe. De abban a 80m szintben annyi nyitott kérdés maradt, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.

Kicsit csalódott a banda, de a megkönnyebbülés is ott van a levegőben: vége a kardélen táncolásnak. Mellesleg az időt eddig sem csak gyaloglással töltöttük, most – a visszaúton – viszont még több lehetőségünk nyílik a természetbúvárkodásra. Én ugye geológus vagyok, a Doktor sem a falvédőről jött, Andris bányamérnöknek, Zsolt környezetkutatónak, Matyi biológusnak tanul, ráadásul mindhárom srác gyerekkora óta madarászik: ilyen társaságban lépésről lépésre akad valamilyen csoda, amit az avatatlan szem és fül talán észre sem vesz, értelmezni nem tud. Velebiti kankalin, alpesi szalamadra, havasi szürkebegy, zátonyalkotó (rudista) kagylók a mészkőben – soroljam még?

Ahogy visszafordulunk, ritkul a köd és egészen nyilvánvalóan látszik, hogy az összedőlt kulcsosház romjaitól indul fel egy völgyön a csúcsra vezető út, amit két órával korábban a sűrű ködben nem láttunk, de ennek ma már nem futunk neki, tovább megyünk vissza, dél felé, s míg mögöttünk változatlanul a köd a király, odalent délen egyre élesebben bontakozik ki a Bijele vode katlanát határoló Prijevorac-Osobac-Sivadija (1.967m) gyönyörű tömbje. Teljesen belefeledkezünk a látványba, majd – egy erdős részen – szembejön egy nagyzsákos trió. Két lány, egy fiú, csehek. Az első lány – térképpel a kezében – nekem szegezi a kérdést, hogy melyik út vezet a Bijele vode-ra. Mondom, ők épp abból az irányból jönnek. De nem, de nem! Szó szót követ, kiderül, hogy a ködben délelőtt ismeretlenül maradt tájon most, a délutáni szebb időben egy sem a térképen, sem a terepen nem igazán jelzett elágazásnál ők is, mi is letértünk a helyes útról a Boračko jezero (Borci-tó) felé vezető ösvényre. Puff nekem, egy nap alatt a második „keverés”... 500m-t megyünk vissza a völgyben, s már látok is egy ismerős objektumot: az a rozsdás vashordó mellett elmentünk reggel a ködben, tehát arra van a jó irány. A helyes csapásra állítjuk, majd magukra hagyjuk a cseheket, akik a nagy puttonnyal jóval lassabbak nálunk, s visszaviharzunk a szállásunkra, ahol helyet csinálunk a számukra: nyolc személyes a ház és mi csak öten vagyunk, ha ott akarnak aludni, nem küldhetjük el őket.

S valóban, 2 óra múlva már a gülüszemű, szőrös éjszakai rémekkel riogatjuk az újonnan érkezőket a kunyhóban, mert azt, hogy NAAAGY-PEEE-LE hiába mondom tagoltan és egyre hangosabban, nem értik ezek a botor külföldiek, a pele angol vagy cseh megfelelőjét meg egyikünk sem tudja. Végül Matyi megmutatja a fényképezőgép kijelzőjén az éjjel készített peleportrét és tisztázódik a helyzet.

Az éjszaka a szokásos módon, tehát mozgalmasan telik.

Hasonlóan az én brigádomhoz, Radka, Katka és Tomáš sem korán kelő bajnokok, reggel nyolckor még mindenki a vackán fekszik, a korai indulásnak ma is lőttek. Mondjuk itt nincs is különösebb jelentőssége a korai indulásnak, itt napszaktól függetlenül, óráról órára változik az időjárás a tengermelléki és a hegyvidéki komponensek arányának a függvényében. Kunyhónk elől integetek le a völgybe a Zelena glava-ra igyekvő nyílt túra minket fényképező résztvevőinek (pedig ők 7-kor találkoztak Mosztárban, felautóztak Rujištéig, onnan gyalog fel a Bijele vodéba, szóval legalább 3 órája úton vannak, s most még be is előztek), majd kisvártatva mi is elindulunk. Közben a csehek még a kajájukat rejtik a Miš-család elől. Még nem sejtik, hogy az ellenállás reménytelen...

A jelzés a Prijevoractól balra (nyugatra) vezet ki bennünket a Bijele vode völgyéből és egy meglepetés-völgybe visz. A völgyrendszert határoló nyugati gerinc alatt ezek szerint egy párhuzamos, a Dolovi-nál és Lasni do-nál magasabban fekvő, és tágasabb völgy is található itt, amit a lent járó még csak nem is sejt, odalent semmi sem utal arra, hogy idefönt ilyesmi található. Nem is völgy ez a Veline bare, hanem egy hatalmas, kopárságában is fenséges lefolyástalan medence, amelynek a túlsó végén néha áttetszik a ködön-felhőkön a Zelena glava tömbje. Egy kicsit félelmetesen nagy és meredek innen nézve... Nagyon nagy falat! És fent, a gerincen sok nagy hófolt van... Na, majd meglátjuk, mi lesz...

A szinte folyamatosan emelkedő út az Otiš keleti oldalában felveszi a Jezerce felől, majd 1.900m-en az északról jövő utat, aztán egy kis mászást közbeiktatva elharántol a hegy nyugati oldalára, az Otiš és a Zelena glava közötti nyeregbe (2.000m). Itt azért már – különösen az északi oldalon lenézve – jóval nagyobb hófoltok találhatók mint a Triglav gleccserei, eddig azonban az út szerencsés vonalvezetése jobbára elkerülte őket. Most viszont, a kétcsúcsú Zelena glava kisebbik csúcsa alatt belefut a jelzés egy nagyobb hófoltba és csak fent, egészen messze kerül elő. A hófolt pereménél egy mosztári túravezető ül. Azért hagyták ott, hogy a nyílt túra lemaradozó embereit eligazítsa: két lehetőség van. Nem nehéz, de kitett és semmivel nem biztosított mászással a kisebbik csúcson át, fölülről kerülünk, avagy alulról kerülünk és ott megyünk át a hórámpán, ahol a legkeskenyebb, aztán tovább, a lenini úton. Az utóbbit választjuk, aztán legfeljebb, ha nem tetszik, akkor majd felülről kerülünk.

A csapat különösebb nehézség nélkül abszolválja a havon átkelést, s épp akkor érünk a két csúcs közötti nyeregbe, amikor a nyílt túrázók nagyja elindul lefelé. Mivel én a nyeregben (szélárnyékban) nekivetkőzöm, hogy felvegyem a csúcsmászó pólómat, itt várjuk meg, míg lejönnek. Mi megtekintjük a fiatal mosztári lányokat, ők megtekintik remek adottságokkal rendelkező felsőtestemet, négynapos borostámat.

Aztán felmászunk a csúcsra: Zelena glava, 2.155m. Esszük a Mišrágta csúcscsokit, pózolunk a fényképezőgép előtt, a néha, pillanatokra kitisztuló időben gyönyörködünk a környező, meglepően párducmintás (hófoltos) tájban (a tőlünk légvonalban 300m-re levő Otišt egy pillanatra sem láttuk) és azokra a hegymászó barátokra, példaképekre emlékezünk, akik már nem lehetnek velünk – lélekben viszont minden hegyen velünk vannak.

Közben befutnak a csehek. Hát ezek mit keresnek itt? Arról volt szó, hogy az Otišra mennek, mert a Zelena glava-ról lebeszélték őket azzal, hogy veszélyes. Nem találták meg az Otišra vezető utat, ezért jöttek fel ide. Hát, azt az utat később sem találták meg, sőt mi sem láttuk.

A Zelena glava-ról minden rendkívüli esemény nélkül jövünk le. Villámszóró Perun nem tegeződött ugyan velünk, de nem is vette zokon a látogatásunkat. Este cseh-magyar kártyacsata bontakozik ki a kunyhóban, Uno-t játszik a társaság, nagy nevetések közepette. És mit csinálnak a cseh-magyar fiatalok két kártyaparti között? Na mit? Ugyanazt, mint az oviban: csúnya szavakat tanulnak egymástól.

* * *

Prenj (Perun) déli szomszédja Velež (Volosz), a legelők istene. Egyszer majd őt is meglátogatom. Fél szemem már a pályán van…

További képek:

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Prenj1Resz?authuser=0&feat=directlink

https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/Prenj2Resz?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Prenj