Pár perccél megcsúsztam, de azért hibahatáron belül értem a lágymányosi északi tömbhöz. Rapidrandi keretében bemutatkoztunk egymásnak a résztvevőkkel. Emesével és Nórával fölmentünk szobára... a tegnap ott lerakott hátizsákomért. Hat emelettel lejjebb (újra a kocsiknál) már csak mindent el kellett rendeznünk. A puttonyos Dacia benyelte a nagyzsákomat, mert mégiscsak nagyobb térfogat lötyögött a hátuljában. 11-kor végre elindultunk.

Az egérúti benzinkútig gyorsan bemutatom a csapatot: a piros puttonyosban hátul Erika és Józsi, a két csillagász. Velük álltam tavaly a Venediger csúcsán. Elöl két villamosipari szakmunkás (t. i. az ELMŰ-nél robotolnak): Nóri és Tamás. Az ellenszekértábor utasai: Emese (szintén csillagász, szintén Venediger) a sofőr szerepében. Hátul Gábor (nem fogjátok kitalálni: csillagász... Venediger nélkül, egyébként Emese évfolyamtársa) és az ő élete párja, Kata (no stars, no peaks - ELTE BTK). Meg én.

Tankolás, kávé, M7. Odaúton még agyonnyomogattam a telefonom gombjait: szerveztem azt a túrát, amely nagyon hasonlít a most elmaradt vasalt bulira. Rég nem utaztunk errefelé, azóta sokminden változott – még kocsiból nézve is…

A határon egy picit várni kellett, amíg az előttünk lévőt a kommandósok kitépték a kocsiból, a földre teperték, és… Bocsánat, ez a másik beszámoló! …tehát a határon úgy jártunk, mint Micimackó: semmi dolgunk nem akadt. Bemutattuk az útlevelünket, aztán teszteltük, milyen odaát az aszfaltcsík. Jelentem, teljesen rendben van. (Főleg Zágráb után, de odáig is tökoké.)

A táj engem az otthonira emlékeztetett: hasonló szelíd dombok között száguldottunk (mert Emese 36/37-es cipőméretét meghazudtoló nagylábúsággal taposta a gázt), mint mondjuk Zalában. Elszáguldottunk Plitvice mellett, miközben a táj szép lassan elkezdte egy másik arcát mutatni. Itt már déliesebb, mediterránabb, forróbb volt minden. (A hőmérséklet szerencsére itt még kivételt jelentett: 32 foknál nem igazán volt több.)

Jó volt megérkezni Senj-be, ahol a névvel ellentétben elég kulturált szabadstrand fogadott bennünket. A légkondis autóból kiszállva a hőség az aszfalthoz vágott, azonban ott sem éreztük jól magunkat: túl forró volt. Gyorsan fürdőrucira vetkőztünk, majd Emese kivételével váltott műszakban a vízbe vetettük magunkat. Nem vagyok nagy pacsálós, de ezt már senki nem hiszi el nekem: háromszor is csobbantam – hiszen ha már ott jártunk, akkor nem volt apelláta, úszni kellett. Elvégre állítólag sportos figurának tartom magam, vagy mi.

Szárítkozás után rövid városnézésre indultunk. Benéztünk a kis település nagy templomába. Hálát adtam, hogy itt lehetek, hogy ilyen jól érezzük magunkat, hogy a különféle tervekből végül ilyen jó program sült ki. Kilépve az Isten házából még kóboroltunk erre-arra. Az éhesek persze hamar beültek egy étterembe – ahol kiültették őket a nem messze lévő téren nyugvó kis padokra. Erika, Józsi és én továbbra is a felderítő szenvedélyünknek hódoltunk. Találtunk több magyar vonatkozású emléket, feliratot is. Ezeket tüzetesebben is megvizsgáltuk – azonban a városka váron belül elterülő része annyira pici, hogy a 40 perc a többiekkel való találkozóig így is soknak bizonyult. A végén már zsákutcák keresésével múlattuk az időt. (Azért kőkapun át naplementét nézni így sem volt rossz!) Józsiék közben fagyiztak egyet, én csak a közkútból csordogáló pitna vodával éltem.

A csapat másik feléhez épp jókor érkeztünk: egy árván maradt rántotthússal kellett megküzdeni. Józsi lett a nap hőse, a becsület megmentője. Erikával inkább a salátát választottuk.

Vacsora után a parkolóig gyönyörködhettünk a naplementében, majd autóba ültünk, hogy visszatérjünk Plitvicébe. Kétórás kocsikázás következett. Az út végére besötétedett. Egy elágazásnál kempingre bukkantunk. Dupla záróvonalon vissza, majd Gábor élénk érdeklődésbe kezdett: ugyan bizony, nyitva vannak-e este tíz után is. Perszehogy – és már emelték is a sorompót. A nemzeti parkhoz közelebbi, ám bizonytalan helyet erre a biztosra cseréltük. Árban alig jártunk rosszabbul, cserébe fullextrás vizesblokk várta fáradt (és sós) testünket.

Sátrakat állítottunk, megvacsoráztunk, kitaláltuk a harmadnapi programot, majd ki-ki nyugovóra tért. A párok saját sátrukban (Józsi ugyan gondolt ránk, és a hatszemélyest hozta, de hagytunk nekik privacy-t – asszem, manapság ezt így kell mondani. Emese tehát a kocsiban aludt, én meg kedvenc helyemen: a szabad ég alatt. Szerencsére a Nissannak jó nagy árnyéka van, így az egész éjjel égő kerti reflektorok – nem tudom másnak nevezni – nem sütötték ki a szememet.)

Reggel sátorbontással és a közeli bolt meglátogatásával indult a nap. Ez segített a csapatnak, hogy föltölthessük az energiaraktárainkat. Ezután beültünk az autóba, és a kijárat fizető kapujánál végigálltuk a dugót. Az anyagi elszámolás után ugyanabban a kereszteződésben találtuk magunkat, mint előző este, csak most szabályos balost vettünk, nem duplazáróst. Ezután már egyenes út vezetett Plitvicébe. Itt is az autópályáról már ismerős kapuk fogadtak: gombnyomás, mágneses vagy vonalkódos cetli, majd kifelé ezzel tudsz fizetni. Blokkolóóra…

Sikerült a legmelegebb helyre parkolni – nem figyeltünk, hogy az erdőben is lehet(ett volna). Sebaj, az elkövetkező élmény még ezért is kárpótolt. (És nem a pisiszünetre gondolok…)

Maga a park egy óriási területen fekvő, kristálytiszta vizű tórendszer, amelynek esése többszáz méter – többszáz vízeséssel, csobogóval. Fapallókon sétálva a víztükör felett járhatunk, majd ösvényeket átszelve juthatunk a következő tó partjára. Közben (a környezettudatosság jegyében elektromos hajtású) személykompokkal és – itt most pengeélen táncolok – buszokkal utazhatunk a park területén belül. (A penge magyarázatot követel, elmondom hát, hogy csapatunk két táborra oszlott: az egyik csoport busznak hívta a három egységből álló, összekötött szerelvényt, a másik vasútnak. Utóbbiaknak üzenem, hogy legföljebb is csak vonat, mert aszfaltozott úton, gumikerekeken közlekedtek. Ráadásul Mercedes gyártmány volt mind.) Kirándulásunkhoz rögtön az előbbieket vettük igénybe. Nyelvtudásom bővítése végett meglestem, hogy a sisak szó horvátul minden bizonnyal mentőövet jelent. (Ugyanis minden övre ez volt írva. Visszafelé viszont nem érvényes a szabály.) Aztán órákig sétáltunk a partokon, hallgatva a vízesések dübörgő hangját, amíg csak bele nem fájdult a fejünk. Ekkor egy pihenőhelyen telepedtünk le (incl. büfé és WC), hogy hozott anyagból és helyi jégkrémből megebédeljünk. (A horvátokra egyébként csekély tapasztalatunk alapján jellemző, hogy preferálják az otthon készült termékeket, és nem mindent kintről importálnak.)

A nemzeti parkot egy nap alatt bejárni képtelenség, a látványt befogadni méginkább lehetetlen. Meg sem próbálkozom hát elmondani, menjetek oda, nézzétek meg!

Józsiékkal ismét hárman váltunk felfedezőkké, hogy a rengetegturistás élmény után a rengetegben kódorogva szellőztessük ki zsibongó fejünket. Szerencsére a kempingben zsákmányoltunk különböző térképeket, amelyek segítettek a délután megtervezésében. Idő függvényében két vagy három csúcsra szerettünk volna följutni (a kettő nyert). Közben egy lélekkel sem találkoztunk. (A kijelentés persze csak nyelvhasználati értelemben igaz. Világvallásügyi szakértők az állatokat is ide sorolják – és szúnyogból bizony akadt néhány…)

Az erdő Józsi szívébe rögtön belopta magát: eleve szereti a bükkösöket, azonban ilyen nagy, művelés alól tényleg teljesen kivont ősfással ritkán találkozott. Idehaza a védett területeken is folytatnak megfontolt erdőgazdálkodást, és szájtszíinges csillagok jelölik az őserdeinket, ahol még tényleg szinte érintetlen területeken vezetnek a tanösvények.

Az első csúcsról szinte semmilyen kilátás nem fogadott bennünket – pedig a térkép mellett figyelő útleírás ezt ígérte. Vagy útelírás volt. A második kilátópontról már tényleg kiláttunk. Persze az erdők a tóvölgyben is csak erdők: lombjuk van, mely ápol s eltakar. Magyarul: kiláttunk – a lombkoronaszintig. Itt ettünk csúcscsokit. Fehéret. És nem Tobleronét. Hiba van a rendszerben, mert az idén még nem volt csúcsháromszögcsokim. Vagy háromszögcsúcscsokim. Vagy egyik se.

Csokizás után sietősre vettük a figurát, mert túlléptük az időkeretet. Azonban még a harmadik pont is belefért volna: társaim már söröztek, mikor a hívást kaptuk: a parkban, az evezős csónakoknál várnak bennünket. Nem lehetett kihagyni az ajánlatot – és nem is bántuk meg! Hármasával csónakáztunk, Nóra és Tomi inkább a parton maradtak.

Evezésben egyértelműen Emese vitte a prímet – csak sajnos ő a másik ladik lapátját húzta. Mi a délután már bejáratott trióval minden felállást kipróbáltunk. A leghatékonyabbnak az bizonyult, amikor Józsi volt a császár, ő dirigált, mi pedig Erikával egy-egy lapátot igyekeztünk paralell kezelni. Még a vízcsepegés alá is be tudtunk állni! (Azt nagyon élveztem.)

A tó túlvégén jártunk, amikor a másik lélekvesztő utasai átkiáltottak nekünk: ők most odamennek, ahol a fürdőzőket látták. Úgy döntöttem, ezt nekem is ki kell próbálnom, így társaimat megkértem, hogy vegyék át a lapátot, amíg én átöltözöm. Ezután én húztam az evezőt – kipróbálva, hogy milyen érzés egyedül szelni a habokat. Még éppen oda is értünk. A víz kellemes volt (jobb, mint aztán éjjel…), és ezt az élményt kár lett volna kihagynom.

Visszaadtuk a ladikokat, és ahogy érkeztünk, úgy távoztunk a parkból: viszonylag hosszú gyaloglással, mert a parkoló messzebb és szintben följebb van, ráadásul egy hídon kell átmenni a főút fölött.

Még mindenki beszabadult a helyi szuvenírboltba, majd a sofőrök kávéval és kólával vették rá a szervezetüket a következő megmérettetésre. Irány a tegnap kitalált úti cél: Paklenyica!

Ide már estefelé érkeztünk. Az autópálya egy 5 kilométeres alagúton jut ide, ami fölér egy hipertérugrással. A bejáratnál még lombos erdők integetnek utánunk, a kijáratnál már zord, karros felszín fogad bennünket. Misztikus, holdbéli táj, amelynek varázsához csak hozzátett a búcsúzó nap fénye.

Gábor már ismerte a helyi viszonyokat, így elég könnyen megtalálta a főút mellett fekvő aprócska kempinget. Hely már nem sok volt, de aztán nem is lett rá szükségünk: láttuk itt-ott, hogy apartman 25 pénzért, hát megérdeklődtük, hogy fejenként-e. A tulajdonossal angolul nem sikerült komolyabb interakcióba kerülni, így háromfős küldöttségünk konyhanémetül egyezett meg a szobákról. Először fejenként 10 európát kért (ami elég jutányos, tekintve, hogy a kempingért is kábé ennyit perkáltunk), majd lazán lealkudta helyettünk 30-30-ra.

A szobákban egy-egy franciaágy, egy harmadik fekhely és a konyhai kanapé, valamint dögmeleg fogadott bennünket. A hölgy készségesen bekapcsolta nekünk a légkondit, hogy mire hazaérünk a vacsorából, hűvös várjon bennünket.


A közeli kétcsillagos hotel éttermét választottuk. Gábor tudott egy jobb helyet, de emlékei szerint az messze volt, így nem válogattunk: beültünk az első elénk ugró étkezdébe. Kívül kaptunk asztalt és szúnyogokat, majd amikor az indián kinézetű pincernőnek elactivity-ztük a problémánkat, szúnyogriasztóval tért vissza. "Nem, nem - mondtuk -, be szeretnénk menni." Így is lett, de a nyitott ajtók és ablakok miatt a moszkítók itt sem hagyták békét nekünk. 


Az activity folytatódott: vajon melyik hal micsoda? Nekem - vegaként - elég egyszerű dolgom volt: paradicsomleves. Nagyobbat enni ilyen későn már nem akarodzott sem nekem, sem a pénztárcámnak, így kétbites választék tárult elém: igen vagy nem. A helyes megoldás az első. 


A leves meleg volt, sós és fűszeres. Nekem ízlett. A többiek vegyes érzelmekkel fogadták a föltálalt ételt: a spenótos-kagylós tészta óriási adag volt, a vegyes haltál viszont mégsem két személyes, így Gábor és Emese kicsit feszültté vált.
Tudtátok, hogy annak idején itt forgatták a Winnetout? A pincérünk biztos, hogy statisztalt benne. Szerintünk azonban ő volt a Miért éppen Alaszka Fleischman doktorának jobbkeze is, a szótlan eszkimó asszisztens. (Pirospontért: mi is volt a neve? Nekem nem jut eszembe azóta sem.) 


A sorozat említésére aztán generációs ellentét bontakozott ki az asztalunknál. Katával mi jót mulattunk a hasonlóságon, míg asztaltársaink nem értették a jókedv okát. (Egyébként észre vettétek, milyen meghatározó a klikkesedés? Az autók, a szobák és az asztalok beosztása végig ugyanaz maradt...)


A non plus ultra az volt, amikor fizetésre került a sor. Asszisztensünk egész egyszerűen visszautasította, hogy kártyával egyenlítsem ki a számlámat. Egyetlen levest nem lehet így... Már-már kinevetett. Ezen már mi is csak nevetni tudtunk. Akik viszont fizethettek kártyával, azokat hátra kísérte (mint egy SS-tiszt...), hogy ott üssenek PIN-kódot, teljes diszkrécióban. Én azért féltem, nehogy a hölgy meg őket üsse majd...


Erikát és Nórát pedig nem akarta szabadon ereszteni, amíg meg nem eszik a tengeri herkentyűs tésztát. Kifizetted, de nem a te tulajdonod. Innen addig föl nem kelsz, amíg egyetlen kopoltyú vagy uszony is van a tányérodon! 


A kimerítő étkezés után öten éjszakai fürdőzésre szántuk magunkat. Nóra és Tomi, Kata és Gábor, valamint jómagam alkottuk a lelkes csapatot, akik a vizet először hőmérséklet, mélység és fröcskölhetőség, majd a tenger fenekét kavicsosság és hínárosság szempontjából szemügyre vettük. A próba nem tartott sokáig, ám a két galambpárnak biztos romantikus élményeket szerzett a teliholdas móka. (Belőlem azt váltotta ki, hogy jó volna nem egyedül lenni itt, ezen a szép helyen, ebben a kellemes időben, a holdfényben. A többit kinek-kinek fantáziájára bízom...)


A napot ismét a só lemosásával zártuk, én pedig folytattam Emese vállán a stressz-csomók kezelését. (Eldicsekedtem már? Végre hivatalosan is gyógy- és svédmasszőr lettem, ráadásul jeles bizonyítvánnyal.) Közkegyelmet akkor kaptam, amikor már nemcsak a kérdésekre felejtettem el válaszolni, hanem a fogások is statikussá váltak.


A reggel a szokásos forgatókönyv szerint zajlott: korán és fáradtan ébredtem. Ma reggel Nóra volt a szerencsés nyertes: ő kapott masszázst. Ezután - mikor mindenki kibújt a fészkéből - összecsomagoltunk, hogy keressünk egy közértet. (Nem volt könnyű: aki éhes, az feszült. Emiatt döntésképtelen volt a csapat. Kávézó, pékség, beülés vagy elvitel....? Az ábécé mellett döntöttünk, hogy a zsákmánnyal majd leülünk egy még ki nem nyitott kávézó teraszán. A banda végigszáguldott a bolton, mint a forgószél, és mint a Jolly Joker: mindent vittünk. Ám a szerencse ezúttal elpártolt mellőlünk: amíg shoppingoltunk, a hely kinyitott. Ezért aztán a reggelihez a Paklenyica Nemzeti Parkot választottuk.


Autóval mentünk föl a fizetőkapuig, ahol a hatarozatlansag enyhítésére inkább gyorsan kifizettem kártyáról az összes belépőt (400 kunánál már lehetett...), majd újabb 2 kilométert autóztunk a felső parkolókig. Itt kiszálltunk, és a patak partján végre megreggeliztünk. Ezután kellett volna aludni egy nagyot a napfényben, ránk azonban egy 700 méteres hegy megmászása várt. Nem sok, igaz? És tengerszintről indulva? Ugye, hogy így már másképp hangzik!

Túránk legelső fele a "macskakövön" vezetett. Sportmászó helyszínek, majd nagyfalas utak beszállásai között sétáltunk. Egy kanyarnál aztán át kellett kelnünk a patakon. Itt értük el a második szakaszt: a hegyoldalban cikkcakkoztunk. A talaj hol murvás-görgeteges, hol erdősebb volt. Elég hosszan haladtunk itt, miközben kinyílt a táj, és egyre szebb panoráma tárult elénk mind a tengerre, mind a környező csúcsokra (ahol ilyesztően sötét fellegek tornyosultak - pedig Józsi csak a csúcson mondta ki a viharcsináló varázsszót: szupercella. A korábbi tapasztalatok alapján ugyanis kettőből kétszer tényleg zivatart tud fakasztani vele...)


A harmadik, igen rövid etap egy síkabb, bozótosabb területen vitt keresztül. Lábunk alatt cserepesre száradt föld terült el, a sziklakon pedig elszaporodtak a behajtani tilos táblák. (Délszláv területen piros alapon fehér pöttyel jelölik a magashegyi túraútvonalakat.)


A csúcsig vezető utolsó szakasz volt a hegymászás neheze. A nagyfalas utaknak ez a lemeneti iránya, de mi most fölfelé teljesítettük. Engem kicsit a barlangászásra emlékeztetett: nem volt meredek, nem volt kifejezetten veszélyes, mégis folyamatos bizonytalanságban tartott. Jó tesztje volt az új túracipő talpának: megbizonyosodtam róla, hogy megfelelően tapad. Ugyanis a sziklatömbök a savas esők nyomán éles, csipkés gerincűvé váltak. Bennük mély repedések, a testük pedig itt-ott annyira elvékonyodott, hogy le lehetett látni a talajig. Attól tartottam, hogy rájuk lépve egyszerűen összetörnek. Négy év tapasztalatából tudtam persze, hogy félelmem alaptalan. Ennél lényegesebb homokórák ennél sokkal nagyobb terhelést is kibírnak, amikor a sziklamászó beléjük esik.


Ilyen körülmények között értük el a csúcsot. Pompás kilátás fogadott bennünket, gyönyörű körpanoráma. Kilátás a tengeröbölre. Kamu-magashegyi fíling bőven ezer méter alatt.


A francia előd mintájára bemutattuk A nagy zabálás élő verzióját. Megittuk Józsi csúcscsokiját. (Evésnek nem, legjobb indulattal is csak nyalásnak nevezném - csak sajnos nem volt hideg, mint a fagyi.) Fényképezkedtünk, pihentünk, süttettük a hasunkat a nappal - egész addig, amíg a fent említett csillagász a mégfentebb említett varázsigét ki nem mondta. Emese zsebében ettől kinyílt a bicska. "Mit mondtál? MIT MONDTÁL? Ugye nem?! A múltkor is, amikor ez volt, elverte a jég a kocsimat, nem emlékszel?!" 


Szerencsére most nem sikerült a mágia. Talán mert nem vártuk meg a fejleményeket, hanem az egyre szürkébb felhők elől a biztonságot jelentő völgybe menekültünk. Megjegyzem, a Grintovec-effektus most is működött: lefelé sokkal kisebb pszichés nyomás nehezedett rám, sokkal gyorsabban és biztonságosabban haladtam. Valaki azért megjegyezte, hogy kissé robotos most a mozgásom - de ha egyszer nálam ez a túlélés záloga...
Egy útelágazásnál (a cikkcakk és a cserepek határán) kupaktanácsot tartottunk: nekivágjunk-e a kétszer ilyen hosszú résznek, vagy rövid úton ereszkedjünk le? Mivel a dögmelegben a vízkészleteink erősen megfogyatkoztak, lefelé tartottunk. 
A pataknál álltunk meg: pancsoltunk, pacsáltunk, játszottunk, hülyéskedtünk a sziklákon és a vízben. És persze megkóstoltuk a kristálytiszta nedűt. Akasztófa-humorom most sem hagyott cserben: "Láttátok 50 méterrel följebb a mederben azt a döglött zergét?"

A mosdó előtt – hol máshol? -, a szuvenírbolt után tartottunk értekezletet arról, hogy mi legyen a program. Mivel a banda most is határozatlan volt (vagy mégsem?), ezért fölvetettem, hogy az autókig lesétálva (mert azt úgysem ússzuk meg) mindenki döntsön: tenger vagy sziklamászás. Fönt még a tengerre fogadtam volna – de akkor el is bukom a zsetont. Ugyanis meglepetésre végül a 4b+ nehézségű örömmászó út győzött. Összegyűjtöttük hát a mászáshoz szükséges motyót, aztán fölgurultunk a gyalogúthoz legközelebbi parkolóig, majd a kiszemelt fal tövéig (gyalogosan) meg sem álltunk.

Gábornak jutott a tiszteletteljes feladat, hogy elölmássza az utat, és betegye fönt a standba a kötelet. Bár másfél évet kihagyott, a rutin meg az évek előhozták belőle a tudást: öröm volt lentről nézni a nyugodt, magabiztos mozdulatait. Utólag elárulta, hogy szinte nem tud félni a sziklán, ami egyszerre jó és rossz is. Nekünk most jól jött. Emese biztosította a mászókat, akik egyesével megtették az utat, amelyet Gábor kijelölt számunkra. Majd az első kör után elölmászónk átvándorolt az egyel balra beszerelt standig, átkötötte a kötelet, hogy a második körre kicsit változhasson a program. Végül Nóra volt az egyetlen, akit nem sikerült meggyőzni a próbáról. Talán a tengert sajnálta...?

Gábor La Sportiva cipője járt körbe. Régóta szerettem volna egy ilyet kipróbálni. Meglepően kényelmes volt – annak ellenére is, hogy a lábsérülésem, amelyet a Ringben vagy három héttel korábban szereztem, még mindig nem gyógyult meg tökéletesen.

Mindenki vadul fényképezkedett, Tomi pedig kérésemre videóra vette a két mászásomat. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy kívülről hogy nézek ki, amikor a falban deriválok.

Summázva a délutáni programot: szerintem senki nem bánta meg, hogy Paklenyicán hódoltunk annak a tevékenységnek, amely kedvéért a legtöbb ember a parkba érkezik.

Fáradtan ültünk autóba. A daciás csapat egyenesen hazafelé tartott, mi viszont megálltunk egy étteremben, hogy a maradék kuna nyakára hágjunk. Ismét haltál a csillagászoknak (ezúttal témyleg kétszemélyes), ismét csirke Katának (ezúttal egészséges saláta helyett olajban sült hasábburgonyával), ismét paradicsomleves nekem (ezúttal menzásabb kiadásban – a másik nekem jobban bejött: az hazaibb ízvilágú volt, anyukáméra emlékeztetett). Ami viszont nagyon jó volt, hogy ötcsillagos kiszolgálásban volt részünk. Az idős pincér igazi gentlemanus volt. A mozdulataiból csupa-csupa szeretet sugárzott, alázattal (de nem megalázkodással), méltóságteljesen – és korát igazolóan remegő kézzel szolgált ki bennünket. Igen, kiszolgált, nem csak fel-. Úgy lehettünk urak, hogy ő nem vált a szolgánkká, hanem teljesítette a munkáját, a feladatát – miközben éreztük, hogy minden és mindenki nagyon a helyén van. (De kár, hogy hiába fecsérelem a szavakat, az érzést magát úgysem tudom átadni. A keleti bölcsek pedig megmondták már sok ezer éve: a szavak csak eltávolítanak az igazságtól. Itt abba is hagyom.)

A másik nagy dolog a két kutya volt. Szó szerint. Amikor azt hittem, ekkora ebet még sosem láttam, megjelent egy nálánál is hatalmasabb. Lomhák, békések és barátságosak voltak mindketten.

Ahogy elindultunk, kiderült, hogy egyetlen utcányira vagyunk az előző esti kétcsillagos hoteltől. Ha ezt tudtuk volna, aznap is inkább emide jöttünk volna. Persze akkor nem éljük át a Miért éppen Alaszka? sztárjával ezt a csodás estét.

Hazafelé a kocsiúton megcsináltam azt, aminek szerintem semelyik nő nem örül: az eksön után egyszerűen elaludtam. Emese is elég rosszul tűri ezt a fajta hozzáállást – de hiába tudtam tavalyról, nem sikerült ellene tennem. Arról van szó, hogy túra után nem illik kidőlni: ha már ő ébren van, és mindenki örömére vezeti a személygépjárművet (felelősséget vállalva az életünkért), akkor szolidaritsunk – hiszen úgy neki is könnyebb ébren maradni, azaz élve hazajuttatni bennünket. Nem mondom, jogos igény, csak hulla fáradtan nem egyszerű megtenni. Főleg, ha még a volánt sem kell tekergetni, mint neki.

A hazaút tehát olyan volt, mint amikor annak idején gyorstekerővel visszafelé pörgettük a VHS filmeket. Életlen, elsuhanó képek, amelyekből alig-alig marad meg bármi, de közben újraélheted visszafelé gyorsba', ami eddig normál tempóban, színes-szagosan ment le.

Arra ébredtem, hogy Emese az M7-es budakeszi lehajtójánál egy bő órát spórol nekem azzal, hogy kivágja jobbra az indexet. Hogy a tank alján lötyögő benzinmaradékból a muszájnál több ne fogyjon, a buszmegállónál szálltam ki. Búcsúzkodásra nem maradt idő, mert az éjszakai járat megjelent mögöttünk. „Köszi, sziasztok!” - kiáltottam, és már hajtottak is tovább. Én pedig hazasétáltam a diákkoromban annyiszor megjárt József Attila utcán, hogy hajnali 1 körül, a csomagokat a sarokba vágva bedőljek a saját ágyamba.